Hosszútávfutónak, lassan érõ típusnak minõsítette önmagát szellemi kalandregénynek is beillõ önéletrajzi könyvében Darvas Iván. Kérlelhetetlenül szigorú nevelõdési regénye, történelmi hátteret is kínáló szubjektív színháztörténete a múltat a jelennel, sõt a túlvilági jövendõvel összekötõ Végjátékkal zárul. Mégis úgy éreztem - sõt, írásban is megkockáztattam -, hogy a grafikus vénáját és írói kvalitásait is bizonyító színésznek még van mondanivalója a mi számunkra. Szólnia kell még az õt változatlanul izgató színházi kérdésekrõl, a lezáratlan vitákról, a struktúráról és az ízlésrõl, a színház társadalmi funkciójának aggodalommal megélt változásáról. "Lehet, hogy mindezt a Lábjegyzetek folytatására tartalékolja?" - kérdeztem akkor. (Criticai Lapok, 2001/7-8.) Kritikus kollégám szemtõl szembe is megkérdezte, de faggatására a szerzõ melankóliával kacérkodó racionális választ adott: minek is folytatná, amikor számadása a halállal ér véget.

Azóta jóvátehetetlenül bebizonyosodott, hogy Darvas jósnak is megbízhatóbb volt kritikusainál. A színészi életmű alkalomszerűen még folytatódott, még találkozhattunk vele "civilben", ezüstös hajjal, galambszürke öltönyben a József Attila Színház pince-stúdiójában, ahol Kertész Imre Sorstalanságát olvasta fel, "olyan egyszerűen ... mintha maga Kertész olvasná fel, ha őt kérnék erre". Ezt ugyan Darvas maga fogalmazta, de kivételesen tévedett: ez a tapintatosan megrövidített szöveg előadva katartikus monodráma, a történelem súlyát és a tanúk felelősségét a vállán viselő kortárs személyes vallomása is lett. A pokol addigra már számtalan változatban megírt bugyrát különös "kétszólamú monológban" idézte fel úgy, hogy az elbeszélő felzaklatott tárgyilagossága és a testközelben zajló, tömeges és egyéni tragédiák krónikája egy igazi kamasz és egy sokat tapasztalt öregember tudatának kettős fénytörésében zúdul ránk. Kertész a meghurcoltak és megalázottak, a halállal közvetlenül szembesülő túlélők nevében szól nemcsak Auschwitzról, de az egyetemes emberi szenvedésről és a szenvedés felfénylő boldogságáról is. Darvas viszont a tanúk nevében vall, azok helyett mond laikus kaddist, akik bevallottan saját emlékeik felelőssége alatt roskadoznak. "Emlékszem. Ott voltam. Láttam. Ott álltam, ott álltunk a járdán, rengetegen, ezren, sok ezren. És csak álltunk és néztük. És nem csináltunk semmit. Akkor vitték a Köves Gyurit, a Köves Gyurikat a vámházba, a téglagyárba, Auschwitzba, Buchenwaldba." (És mit mond a komédiás? 168 óra, 2003. január 30.) Lehet, hogy Darvas töredékekben, de mégiscsak folytatta a Lábjegyzeteket?

Darvas Ivántól, a nemzet színészétől ki-ki a maga módján búcsúzott. Friderikusz Sándor - és vele együtt a nyilvános gyász lehetőségétől a család akaratából megfosztott televíziónézők - a legutolsó, 2003-as nagy interjú szavaival és képeivel. Megvallom, hogy az első írás, amit én magam a halálhírt követően, az elkerülhetetlenül ünnepélyes nekrológok sorát megelőzően újraolvastam, az az interjú volt, amit ’56 negyvenedik évfordulója alkalmából készítettem "A 326-os cella foglyával" az Európai kulturális füzetek emlékidéző számába. A tényeket, a színész Gyűjtőben raboskodó mérnök bátyja kiszabadításának romantikus regénybe illő, a valóságban megejtően prózai hőstettét akkor már ismertük, de a bátyja celláját megöröklő rab talán először vallott arról, hogy a viszonylag könnyen viselt börtönévek után megtapasztalta, "milyen rettenetes nem színésznek lenni".

Egy őrült naplója - Pesti Színház

Nem először találkoztunk személyesen. Mint oly sok a színfalak mögé tekinteni vágyó, a színészi játék műhelytitkaira is kíváncsi krónikás, én is faggattam Asztrov doktort és Versinyint a Horvai István rendezte izgalmas vígszínházi Csehov- előadásokról. Az elemzés igényével tapintatlanul hosszan beszéltettem portrékötetem számára a Nők iskolájaArnolphejáról, amíg eljutottunk (1981-ben) valamiféle személyes számadáshoz. Nem intimitásokra vadásztam, de talán kifejez valamit mondanivalómból már az interjú címe is: "Egy hazatalálás stációi".

Dayka Margittal a Liliomfi című filmben

Akkor már nemigen készült Darvas-interjú Orfeusz-legendája nélkül. Közismert színháztörténeti epizódnak számított az utóbb az Akadémiáról alkalmatlanként eltanácsolt színinövendék üstökös indulása Anouilh Euridikéjében. Mi, akik a premier idején még nem láthattuk, elhittük Illés Endrének, hogy az önmagát először megmutató színész "édes, lágy, szorongató melódiává formálta szerepét", hogy meglepetés volt a játéka, "felfénylő, felfutó siker -, pedig a színház olyan csillagai ragyogtak körülötte, mint Pécsi Sándor, Rátkai Márton, Várkonyi Zoltán, Sulyok Mária, Tolnay Klári". Darvas maga pátosztalanabbul és szerényebben beszélt ugyanerről. Arra emlékezett és emlékeztetett, hogy ő mindent annak köszönhet, hogy éppen akkor volt szerepre éhes főiskolás, amikor Várkonyi Zoltán főszereplőt keresett a darabhoz, és egyetlen tanára, aki bízott benne, "Rátkai Marci bácsi" megkereste ott, ahol a nyári szünetben dolgozott, becipelte a Művész Színházba, és "valósággal belökte a színpadra". Ugyanaz az igazság, két szólamban... Magam, aki az Illés-laudációban felsorolt csillagokat még élőben láthattam a színpadon ragyogni, és riporterként meg is szólíthattam nagy részüket, lenyűgözve hallgattam az iróniára és öniróniára mindig hajlamos kortárs vallomását. Ma már azt is tudom - a többi között a Művész Színház jubileumára kiadott emlékkönyvből, Darvas Ivántól -, hogy a hajdani Orfeusz Várkonyiban nemcsak felfedezőjét, mesterét tisztelte, de azt a torreádort is, aki - megfogalmazása szerint - egy szál pengével mert szembeszállni a fekete bikával. Mert volt egy határozott színházeszménye, és azt hallatlan bátorsággal és kitartással igyekezett megvalósítani. "Egyetlen szóval lehetne talán legtalálóbban jellemezni: európai volt. Úgy vélte, hogy Magyarország Európa közepén fekszik, és e földrajzi tényből messzemenő konzekvenciákat vont le [...] mindig igényes tudott maradni, még ha zenés bohózatot adott elő, akkor is. Mindig ott lebegett előtte az eszmény: erre a német, félgyarmati sorba taszított, félfeudális urambátyám világhoz szokott, nyomasztóan félfasiszta, kispolgári évtizedeket átélt szerencsétlen kis Magyarországra ráirányítani az Európát átjáró, fanyar-kesernyés illatú, a poshadt agyakat kiszellőző, mindent újjászülő, hazugságokat és hamis illúziókat romboló és új mítoszokat teremtő, minden régi hagyományt átértékelő, mindig mindent megkérdőjelező, mindenben szkeptikusan kételkedő, mindig újat kutató, mindig kíváncsi, ózondús, éltető friss szelet, az európai kultúrát!" (A Művész Színház, 1945-1949, Almanach - Múzsák Közművelődési Kiadó é. n.) A hajdani Várkonyiról írt fejezetben emberként, művészként felnőtt önmagáról vallott Darvas Iván ebben az egyes szám harmadik személybe transzponált ars poeticában. Aminek megfogalmazásához nemcsak az kellett, hogy a Művész Színház társulatával együtt élje meg a vallott eszmények megtiprását, hogy amit a Művész Színház Európa-tudatnak vélt, azt kozmopolitizmusnak, polgári csökevénynek kiáltották ki és egyik napról a másikra megszűnt a színház, hogy esztendőkre "kihűlt az élet, megszűnt a varázs", de az is, hogy Darvas Iván egyénileg is kijárja saját művészéletének keserves iskoláját.

Egy őrült naplója - Pesti Színház

Szóban, írásban, kötetben, interjúban többször és többféleképpen, de mindig egybehangzóan állította, hogy őt a börtönévek érlelték meg, ott vált sikeres és szerencsés, felelőtlen fickóból a sorstársakkal, szenvedőkkel szolidaritást vállaló férfivá. Ott lett a felvidéki születésű, Prágában német nyelven iskolázott, gyökértelen, német-orosz identitással küszködő, vagy talán még nem is küszködő lényből egy életre magyarrá. Csak amikor már többször hallottam, olvastam ezt a viszsza- visszatérő vallomást, akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogyan edzették, érlelték meg századunk gyermekeit - és legfőképpen a művészeket - a legérzékenyebb, legfogékonyabb esztendőkben átélt, kitörölhetetlen történelmi traumák. Köztudott, de a kortárs művészettel bizonyítható is, hogy az emberélet origója nem a születéssel kezdődik. Tóth Judit méltatlanul ritkán idézett költészetének teljes ívét beárnyékolja a gyerekfejjel megismert pokol, a holokauszt idején rászakadó árvaság. Örkény István életművében, vallomásaiban, nyilatkozataiban és drámáiban is folyamatosan jelen van, zakatol és dübörög a háború. A vérzivatarban ezer halált túlélő Pisti és a voronyezsi halálmenetben saját lefagyott fülét cipelő munkaszolgálatos - vérrokonok. Örkénynek a lágerek népével való testi, sorstársi közelsége másféle iskolát jelentett, mint Darvasnak a börtön, de tapasztalatai éppen úgy lerakódtak a zsigereiben. Ezek nélkül nem adhatta volna egy a lágerből anyjával hazatérő kislány szájába a vérfagyasztó kérdést, hogy vajon ha hazaérnek, az ismeretlen otthonból meg lehet-e szökni. Örkényt a háború, Darvast a börtön és a színpad nélküli élet megpróbáltatásai tették alkalmassá a szenvedés - mindenféle emberi szenvedés - megértésére és tolmácsolására.

Várkonyi Zoltánnal és Tolnay Klárival J. Anouilh Euridike c. drámájában - Művész Színház

Most, amikor már egyikük sincs köztünk, méltatlannak érezném a sebeket, a kínokat rangsorolni. De a színész jellemének, életérzésének megértéséhez mégiscsak hozzátartozik saját megpróbáltatásainak hierarchiája. Hogy bátrabban, sőt könnyebben viselte a börtönben az éhezést, a verést, a bolhák és poloskák okozta kínokat, a magányt és a fenyítést is, mint a kiszolgáltatottságból eredő megaláztatást és az eseménytelenség nyomasztó keservét. (Talán ezért is tudta olyan elementáris hitelességgel visszaadni a Sorstalanság felolvasásakor a láger unalmát oly nehezen viselő kamasz, Köves Gyuri kisemmizettségét...) Aki a karácsonyi börtönszínházban, ahol a többi politikai okból elítélt értelmiségin kívül Mensáros László volt a partnere, imádott hivatását gyakorolta, az hosszú életében nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy fejére olvassa bűnét annak a katonatisztből lett kultúrkádernek, aki egy életre akarta száműzni őt a színpadról.

A színész mesterségének lényegéhez tartozik, hogy nem felejt. Nem csak a sérelmeket, a sérüléseket is megőrzi. Nem azért, hogy bosszút állhasson, hanem hogy az elraktározott könnyekből, kínokból szerepe számára mindenkor megszerkeszthesse, közreadhassa a világról alkotott látleletét. Hol múzeumnak, hol laboratóriumnak álcázva felépíthesse élményeiből a megszenvedett tapasztalatok tárházát... Darvas nagyszerű komédiás is volt, Molnár vígjátékainak legelegánsabb viveurje. Szeretett és tudott nevettetni. De pályáján a leghosszabb ideig, majd egy évtizedig a tragikus sorsú Popriscsinnal, a hétköznapok taposómalmában felőrlődött cári hivatalnokkal élt együtt. Olyan időszakban, amikor még Furceva asszony, Hruscsov állítólagos egykori babája dönthetett afelől, hogy Gogol színházzá adaptált remekműve nem kerülhet Darvas előadásában szovjet színpadra. De szerencsénkre a Pesti Színház színpadán a színész - akinek a családi legenda szerint már a nagyapja is tolmácsolta Moszkvában Popriscsin tragédiáját -, a magyarrá lett unoka estéről estére felmutathatta, sőt lerajzolhatta a valóságos ellenfelekkel és legyőzhetetlen fantomokkal küzdő lélek felbomlásának folyamatát. Olyan diagnózist alkotott, amelyben - akkor talán még nem is tudtuk - megfogalmazódott az ítélet is.

Nagy színészek égbe emelő epitheton ornansa, hogy az illető mennyire sokarcú. Darvas szerepeit sorolva ugyanez ugrik be: milyen délceg és csábító Liliomfi, szépasszonyokat hódító gavallér, osztályharcos fércművekben kipellengérezett ellenség, önsorsrontó züllött alak, az alkotásba vetett hitét vesztő, csalódott orvos, zseniális utódára féltékeny, ünnepelt féltehetség, java férfikorban emlékeinek élő agg inas, a téboly rémét elkergetni képtelen idegroncs, saját rendszere börtönéből szabaduló szerelmes férfi. Illés Endre azt írta róla, hogy "szerepeiben - ha így kellett - meg-megszólalt egy kaján faun sípja is, de ha az alkalom úgy kívánta, tudott játszani Krúdy Gyula gordonkáján". (Gilles, in: Mestereim, barátaim, szerelmeim.) De tudatunkban mégis egymásba játszanak, egymásra kopírozódnak az arcok: Romeoé és Drakuláé... aki mind mind Darvas Iván volt. Sok pályatársával ellentétben azt vallotta, hogy nem a színész éli át a szerepet, hanem a szerep alkotja, teremti azt a mindenkori játékost, akinek kölcsönadja a lelkét. Civilben politikai fogolyként és liberális parlamenti képviselőként, jelmezben koronás főként és majombőrben is - Darvas Iván maradt.

Amadeus - Szolnoki Szigligeti Színház

Az igazi színészről alkotott képünket, emlékeinket is alakításai és nem nyilatkozatai formálják. Mégis, vagy talán éppen ezért vitára késztet az a gondolata, hogy - talán humorérzékének köszönhetően - mindig képes volt a személyes sorsát kicsit kívülről szemlélni, hogy ne befolyásolja túlságosan az, ami vele történik. (Barabás Tamás interjúja, Igazság, 1990. június 16.) Bocsássa meg az égben kedves színészünk a kételkedést, mert ezernyi bizonyítékunk van rá, hogy színészként igenis képes volt mélyen és hitelesen átélni, ami vele történt, képes volt levonni egyéni és történelmi tapasztalataiból a szakmai tanulságot is. Akkor is, amikor életrajzának fontos állomásait visszaemlékezéseiben, "szégyenlős exhibicionistaként" paradox módon lábjegyzetekbe tördelte. Van abban valami megindító, hogy gyönyörű asszonyokkal megélt gyönyörűséges szerelmeit is monogramok fedezékébe rejtette. Hogy "parlamenti kalandját", amikor baloldali elkötelezettségből és a rendszerváltók iránt érzett hálás barátságból elvállalta még a honatya nem igazán testére szabott szerepét is, tevékenységét nem történelmi küldetésnek, hanem tapasztalatok tárházának tekintette. Művészi szövetségeseihez - Várkonyihoz, Horvaihoz, a vígszínházi társakhoz - mindvégig hű maradt. De ezzel éppen úgy nem hivalkodott, mint a kollegiális küzdelemmel, amit Törőcsik Mari oldalán a rövid életű második Művész Színházért vívott, s amit később a sajtóban a margóra szorítottak az összeszövetkező művészek célkitűzéseit és igényét méltatlanul elhalványító pletykák.

Darvas Ivánról - saját számadásán kívül - nem született monográfia. Alakja, talán önmérsékletének és öniróniájának hála, nem merevedett szoborrá. Pályájának az a kényszerű törése, amit még az 1969-ben kiadott Színházi kislexikon is szűkszavúan "hosszabb szünetnek" nevez, nem tette lehetővé - szükségessé? -, hogy eljátssza Hamletet. Prospero címen írott A vihar-adaptációjának is csak a hírét hallottuk. Lábjegyzeteiben szemére veti a kritikának, hogy elhallgatta, mellőzte rendezéseit. És mégis, bölcs megnyugvással mondhatjuk, hogy élete teljes színházi élet volt. Színészként, magánemberként, a közélet részeseként elvégezte azt, amit rámért az élet. Teljesítménye szétfeszíti a Lábjegyzetek szűk kereteit.

FÖLDES ANNA