Alig több mint hat éve beszélgettünk legutóbb; azóta 12 új szerepet játszottál el, és most készül a huszadik rendezésed. Mérlegeled az arányokat, mielõtt egy-egy új munkába belekezdesz? Vagy ez spontán módon alakul?

Nem, egyáltalán nem mérlegelem; sőt még utólag sem összesítem magamban az évadokat. Most, hogy ezt így összeszámoltad, meg is lepett, hogy ennyivel többet rendeztem, mint játszottam. Igaz, ezek a számok az ember fejében nem is feltétlenül így kerülnek egymás mellé, hiszen egy repertoárszínházban a bemutatók utáni időszakot követően elhalványul a jelentősége, hogy újabb vagy korábbi darab van-e műsoron. Most májusban például annyit voltam színpadon, mint talán még soha, pedig az évadban csak két bemutatóm volt. De ha belegondolok, teljesen reális, amit összeszámoltál: évi két szerep, a rendezések között pedig a nyári zsámbékiakkal és az egyetemiekkel együtt könnyen összejön a nagyobb bemutatószám.

Kitől-mitől függ, hogy miket játszol és miket rendezel saját színházadban, a Katonában, amelynek néhány éve a főrendezője is vagy?

A megrendezendő darabok kiválasztásában nagy szabadságom van, kötelezően kiszabott feladatom sem ezekben az években, sem korábban nem volt. Vagy a saját ötletemet hozom, vagy előfordul, hogy Zsámbéki Gábor ajánl valamit: nézzem meg, volna-e kedvem hozzá. Ő hívta fel például a figyelmem Schnitzler Távoli vidékére. Olyan is volt - Az idióta című Dosztojevszkij-adaptáció -, hogy a színház egy korábbi tervének megvalósítását vállaltam el.

Játszani pedig azt játszom, amit a rendezők rám osztanak; ebbe természetesen nem szólok bele - a helyzetem csak annyiban különbözik másokétól, hogy esetenként előbb tudom meg a szerepeimet, mint ahogy kikerül a próbatáblára az új szereposztás. És persze abban is, hogy többnyire ismerem a szereposztások véglegesítésének folyamatát.

Az utóbbi években a főszerepeid közül A kulcs Báty figurája, a mellékszerepek sorából pedig A karnevál utolsó éjszakájának Momolója volt a kedvencem. Az előbbivel kezdve: úgy tűnik, nagyon jól érzed magad ennek az elviselhetetlenül utálatos és szeretni valóan boldogtalan alaknak a bőrében, aki egyszerre cinikus és önironikus is.

Remek munka volt! Nagyon jól mentek a próbák; Ascher Tamás már rögtön az elején tudta, hogyan fog hozzá a darabhoz, milyen előadást akar belőle csinálni. Ha ő ilyen korán biztos a dolgában, ez mindig annak a jele, hogy már előre is nagyon fellelkesítette a mű. Szegénynek azután elég fárasztó lehetett a kétszemélyes felvonást próbálni Fekete Ernővel és velem, hiszen ilyen esetekben, akárcsak egy monodrámánál, a rendező kénytelen kivárni, amíg a színész már tudja annyira a hoszszú szövegét, hogy képes a játékra koncentrálni. Addig türelemmel kell lennie... De Aschernek ez nagyon megy.

Olyan rendező hírében áll, aki a próbákon sokat bíz a színészekre. Tehát megbízik bennük.

Erős kontroll alatt, de szabadjára enged minket. Ez azt jelenti, hogy nála egy-egy helyzetre sokkal többféle megoldást, variációt próbálunk ki, mint más rendezőknél. Közben figyel bennünket, és sokszor eközben formálódik ki benne, hogy milyennek szeretné majd az előadást látni. A próbafolyamat elején gyakran még nem tudja, pontosan mihez is fog kezdeni a kiválasztott darabbal. Azzal persze tisztában van, hogy mi és miért izgatja benne, de a konkrét formát csak később találja meg. Lehet, hogy csak az utolsó héten, de akkor hirtelen fellángol, és nagyon erőteljesen kiköveteli, hogy afelé menjen az előadás. De az is előfordul, hogy ekkor már késő; a kocsit az utolsó erővel sem sikerül kirángatni a kátyúból. A bosszúban például nem találtuk meg, hogyan kellene eljátszani ezt a nagyon izgalmas Kleist-darabot.

Az Ivanovban viszont - ahol Sabelszkijt alakítod - nagyon is megtaláltátok.

És ebben az a nagyszerű, hogy bár teljesen rá lehet ismerni Ascher színpadi nyelvére, mégis valami egészen más világot sikerült teremtenie, mint ami a korábbi Csehov- rendezései nyomán kézre állt volna neki. Ezért is tartom az Ivanovot a Katona kiemelkedően jelentős előadásának.

- Aschernál játszott másik főszerepeddel, illetve magával az előadással - A kulccsal ellentétben - nem volt szerencséd. Így veszélyes kortársunknak ábrázolt, pontosan kidolgozott Bicska Maxid - hiszen a színészi játék és az előadás egésze valamennyire mindig meghatározzák egymást - nem került a legemlékezetesebb alakításaid közé. Mi volt a baj?

Bán János és Máté Gábor - Ivanov, Katona József Színház

Sok minden. Nem lett elég bátor az előadás. Élesnek kellett volna lennie, harapnia kellett volna - ha nem hiányzott volna belőle a valódi színészi hevület. Egy jó Koldusopera-előadáshoz a társulatnak sokkal fogékonyabbnak kell lennie a társadalmi eseményekre, a rendszerváltás utáni szociális változásokra. Ráadásul az energiák javát elvitte a darab zenei részére való felkészülés. A Katonában ekkora zenekar még soha nem játszott; Ascher a biztonság kedvéért két zenei vezetőt, két kiváló zenészt is bevont a munkába, ami eleve halálra ítélte a produkciót.

Bicska Maxit egyébként nagyon szerettem; hosszú idő után az első olyan szerepem volt, amelyre úgy lehetett gondolni, hogy igazán nekem való, és milyen jó, hogy eljátszhatom. (Egy színésznek néha kell, hogy ilyet érezhessen - Kaposváron ez az érzés sokszor megvolt, de a Katonában ritkábban.) Én tudtam ugyan, hogy mit szeretnék a szereppel csinálni, de ha az egész szétfolyik az ember körül, semmi nem lesz az igazi. Bár jó házakkal ment, mindig azt lehetett érezni, hogy a közönség, miközben érdeklődve ül be, már az első perctől kezdve fanyalog. Azután még az is szétesett, amit összeraktunk - Ascher nemigen járt be nézni az előadást, nyilván úgy érezte, már úgysem tud vele mit kezdeni -; nem sajnáltam, amikor hamarosan lekerült a műsorról.

Ami viszont biztosan még sokáig repertoáron marad: A karnevál utolsó éjszakája. Az előadás elementáris örömszínháznak hat, miközben emögött nyilván rengeteg munka van. Az általad megformált bohókás, jó szándékú agglegény, Momolo - mellékszerep létére is - az előadás egyik meghatározó figurája. Hogyan dolgoztatok Zsámbéki Gáborral, hogyan alakult ki a figura?

Az előadás igen határozott rendezői elképzeléseket követ. Már a próbafolyamat alatt is éreztük: van rá esélyünk, hogy nagyon jó legyen a végeredmény. Zsámbéki roppant pontosan megmondta, kinek mit kell csinálnia; nem sok értelme lett volna, hogy másfelé próbáljuk vinni a figurákat. És valóban rengeteg örömünk van az előadásban, de azért az is tény, hogy próbálni egyáltalán nem volt mindig csupa öröm. Két olyan színpadilag bonyolult jelenet, mint a kártyajáték és a vacsora, hihetetlen nagy összpontosítást és sok munkát igénylő színészi és rendezői feladat. Mindenki a színpadon van, hosszú időn át mondatonként váltakozik, ki beszél - az ilyet nagyon könnyű elrontani. Bárki legapróbb hibája miatt visszamenni, újrakezdeni, még egyszer meg még egyszer meg még egyszer... És muszáj mechanikusan követni a rendezői utasításokat; esélye sincs senkinek, hogy saját ötleteit kezdje megvalósítgatni, hiszen azonnal beleütközne a másik szereplő mondatába vagy cselekvésébe. Két óra elteltével ólmos fáradtság telepedett mindenkire. Az már újabb komoly színészi feladat volt, hogy a végeredmény valóban örömszínháznak érződjön.

Két évaddal ezelőtt is volt egy fontos Zsámbéki-bemutatód, a Médeia. Iaszón szerepében nagy szakmai és közönségsikered van. Engem ugyanakkor meglepett, mennyire egyértelmű ez a szereplő: a "szemét pasi" kortárs prototípusa.

Úgy játszom Iaszónt, ahogy a rendező elemezte. (Illetve: próbálom úgy játszani, de van, amikor nem sikerül elég jól.) Ez egyébként az összes szerepemre igaz; a színésznek az a dolga, hogy elfogadja és megvalósítsa, amit a rendező kér tőle. Az csak a magánügyem lehet, ha egy-egy szerepről mást vagy mást is gondolok. Bizonyos helyzetekben megpróbáltam egy kicsit vitába szállni Zsámbéki szerepfelfogásával, és árnyaltabbra venni a figurát, minthogy a iaszónságot, az egész férfi- nő kapcsolatot az életemben bonyolultabbnak éltem meg. De már a fordítás meghatározta, hogy nem sokat tehetek: Rakovszky Zsuzsa szövege meglehetős kritikával illeti a férfiakat. És ha a kezünkbe kapunk egy nagyszerű munkát - amit ráadásul a színház készíttetett és fogadott el -, nem tehetjük meg, hogy az egyik figuráját a szöveg ellenére átszínezzük. A szöveget adottnak kell tekinteni; nincs értelme korábbi fordításokhoz hasonlítgatni vagy netán összevegyíteni velük. Iaszónt ráadásul díjak igazolták viszsza, tehát nem is hozakodhatnék elő vele, hogy látod, Gábor, nekem lett igazam. És kifejezetten szeretem is játszani.

Amikor az interjúra készülve végignéztem a szereplistádat, feltűnt, hogy ebben az időszakban az összes előadást, amelyben benne voltál, Ascher, Zsámbéki vagy Gothár Péter rendezte. Pedig ezekben az években is dolgozott több olyan rendező a Katonában, akit a színházad meghatározó rendezőegyéniségeitől eltérő felfogás jellemez. Nem is volt róla szó, hogy náluk is játszhatnál?

De, szó az volt róla többször is, csak a körülmények valahogy mindig szerencsétlenül jöttek össze; általában más munkáim miatt nem valósulhattak meg ezek a tervek. Legutóbb például úgy volt, hogy Bodó Viktorral fogok dolgozni, de mivel a próbaidőszakot ugyanazokra a hetekre terveztük be, mint a másik bemutatóét, amelyiket viszont én rendeztem, erről le kellett mondani.

Még nem beszéltünk a Gothár-előadásokról. Tőle is kaptál karaktereket és a Hedda Gablerben főszerepet is.

Tesman nagyszerű szerep, és fontos munkának ígérkezett. Azután mégsem igazán sikerült, szerintem én is felemás eredménnyel tudtam csak eljátszani, de az előadás maga is több mindenen elcsúszott. Meghatározta mindezt, hogy a próbákon nem dolgoztunk jól, rossz volt a hangulat... Az előadás nem ment sokáig, és nagyon hamar el is süllyedt az emlékezetben; most, amikor említed, magam is meglepődtem, hogy az utóbbi években ment, és nem már sokkal régebben.

Máté Gábor - A vadkacsa, Katona József Színház | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Annál is inkább sajnálom, hogy ez így történt, mivel Gothárnak nagyon sokat köszönhetek. Huszonöt éve bámulatosan dolgoztunk együtt a kaposvári Hermelinben, és ez az időszak annyira mélyen beleégett mindkettőnk emlékezetébe, hogy azóta is meghatározza az összes közös munkánkat. Tudod, ez olyan szavatosság, amely soha nem jár le... Babarczy, Ascher és Zsámbéki mellett jórészt az ő elvárásainak, a tőle kapott feladatoknak kell betudnom mindazt, amit a színészi pályámon elértem.

Legutóbb a Kazamatákban dolgoztatok együtt.

Nagyon nagy rendezői teljesítménynek tartom az előadást, amely az utóbbi évek szerintem egyik legizgalmasabb - igaz, a megvalósult előadásnál összetettebb - szövegkönyvéből készült. Gothár mint rendező valószínűleg a legtöbbet tudja ma ’56-ról. Azonkívül erős színpadi formát követelő egyéniség, akinek határozott elképzelései, a színészek felé pontosan megfogalmazott elvárásai vannak. Mindez nagyon érződött az elkészült előadáson is.

Iszonyatosan nehéz munka volt, de közben folyamatosan büszkeséget éreztem, hogy az előadás nálunk, a Katonában születik. Többek között volt tanítványaimmal próbáltam benne együtt, és boldogság volt látni, hogy ezt éppen ők hozzák létre. Szerintem nincs ma Magyarországon még egy színház, ahol a társulat ezt így meg tudta volna csinálni - még ha semmi másra nem gondolunk is, csak arra, hogy mekkora tömeg játszott benne, és mindenkinek végig kellett állnia a teljes előadásidőt. Azonban minden szakmai eredmény ellenére az előadást jelentős nézői érdektelenség vette körül. A politikum ma nem érdekli a "normális" embereket, ráadásul azt látják, hogy ’56 emlékét a vezető politikai erők mindegyike önmagának akarja kisajátítani. A közönség úgy döntött: színházilag sem akar kapcsolatba kerülni ilyesmivel.

Maga a társulat érdeklődőbbnek bizonyult a téma iránt? A szereplők jelentős része már az új rendszerben lett felnőtt.

Eredetileg sokakat egyáltalán nem foglalkoztattak a történelmi tények, hiszen nem azért lesz valaki színész, hogy efféle tanulmányokat folytasson. Viszont mindenki tudta: az a dolga, hogy elmélyüljön a korban, mert enélkül nem tudná a szerepét jól eljátszani. Ha a Danton halálát mutattuk volna be, a francia forradalomról kellett volna előadásokat hallgatni, annak kellett volna utánaolvasni. A Katonában mindenkinek teljesen természetes, hogy a fölkészülésnek ezt a részét sem szabad megkerülni.

Mielőtt áttérnénk a rendezéseidre, két dologra még szeretnék rákérdezni. Az egyikre azzal kapcsolatban, hogy előző beszélgetésünkben szóba hoztad: némelyik szereped mennyire erősen visszahat rád. Az utóbbi időben volt ilyen élményed?

Igen: Iaszón. Akárhogy is van ez a szerep elemezve, mindenképpen alkalmas rá, hogy az ember saját magával kapcsolatban is tudatosítson dolgokat. Nem feltétlenül újdonságokra jöttem rá persze, de egy-egy szerep rákényszerít az önmagammal való ismételt szembenézésre. És éppen ez a színészi személyesség ad hitelt az ilyen típusú figuráknak. Hazudni nagyon tud egy színész, sőt szinte csak azt tud, de egyvalakihez muszáj őszintének lennie: önmagához. Szakmánk lényege, hogy a saját magunkhoz való őszinteséghez mindig meglegyen a kulcsunk.

Azt a kérdést sem szeretném kihagyni, hogy gyarapodott-e az utóbbi években a múltkor megemlegetett ritka, kivételesen boldog színpadi pillanataid száma.

Ahhoz a korábbi három-négyhez fogható élményem azóta nem volt, az a jó érzés viszont többször is elfogott, hogy bizonyos előadásokon tényleg jól sikerült eljátszanom valamelyik szerepemet. Elsősorban Sabelszkijhez, Iaszónhoz, A kulcshoz, Momolóhoz kötődnek ilyen élményeim. Ugyanakkor viszont megsűrűsödtek a szorongásaim, félelmeim.

Mármint hogy fogsz-e tudni mit kezdeni az adott szereppel?

Nem, azzal kapcsolatban nem szoktam kétségbeesni. Ha a színész nem különösebben hisztis, tisztában van vele, hogy - amint a korábbiakat is - a következőt is el fogja tudni játszani. Attól félek, hogy valami baj történik velem a színpadon. Olyasmi, amitől teljesen becsődölök, és nem tudom folytatni a szövegemet. Laurence Olivier is addig rettegett, hogy egyszer el fog ájulni előadás közben, amíg tényleg el is ájult. Több kollégám is mondta korábban - mégis váratlanul ért, amikor rám tört -, hogy milyen különös: a színpadi magabiztosság kialakulása, a színészi eszköztár elmélyülése egyáltalán nem hoz magával nyugalmat, megelégedettségérzést; éppen ellenkezőleg, a félelmeket erősíti fel.

A szorongásoktól elfordulva beszéljünk most már inkább a rendezéseidről! A darablistád arról árulkodik, hogy előadásaid nagy része - nyilván elvszerűen - ősbemutató vagy magyarországi bemutató. Utóbbiak közé tartozik a múltkori beszélgetésünk idején készült Handke- mű is, Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról című, amelyben egyetlen szó sem hangzott el, és semmi óriási nem történt - egyszerűen csak zajlott az élet, és mégis nagyon érdekes volt, mint minden apróság, amit hajlandók vagyunk végre egyszer közelről is megnézni. Szerintem ez az egyik legjobb rendezésed.

Máté Gábor és Pelsőczy Réka - A kulcs, Katona József Színház, Kamra | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Szerintem is. Az utóbbi években bemutatott munkáim közül számomra mindenképpen ez a legkedvesebb. Nagy örömömre szolgált, hogy a színészek mennyire odaadóan dolgoztak benne. De akin a legtöbb múlott, Tóth Jutka, a kiváló színházi ember. Egy ilyen sokszereplős, ennyi ki-be járással és öltözéssel járó előadás csak úgy állhat össze, ha van valaki, aki elkészíti a bonyolult térképeket, hogy ki mikor hová megy, melyik ruhát mikor veszi fel. Az öltöztetők külön prémiumot kaptak, hiszen egész előadás alatt, másfél óra hosszat tartott a folyamatos gyorsöltöztetés. Az első hónapban a próbákon a színészek percre voltak beosztva; semmiképpen sem akartam, hogy mindenki ott üldögéljen a büfében arra várva, hogy végre szólítsák. Bán János: 10 óra 23. Szirtes Ági: 11 óra 42. Ilyen még eddig nem volt a színházban - és be is tartottuk az időket!

Nagyon nagy élményem, hogy a Katona legidősebb színészei akkor játszottak utoljára együtt. Az egyik legkedvesebb jelenetem, amikor az idős vidéki emberek bejönnek a városba: Máthé Erzsi, Olsavszky Éva, Horváth Jóska, Kun Vili, még Garay Jocó is visszajött a nyugdíjból erre a szerepre. De minden lelkesedésünkön túl éreztük, hogy az előadás nem feltétlenül lesz a közönség kedvence. Sajnos nem is lett, és így nem is ment sokáig.

Gondolom, a játék végső formája soksok improvizáció után alakult ki. De hogyan kezdtetek hozzá a munkához egy "néma" darabbal?

Először is - akármilyen mulatságosan hangzik is - újrafordíttattam a szerzői utasításokból álló szöveget, hogy az valóban olyan legyen, amivel az olvasópróbán meg tudom nyerni a színészeket. Bár az előadás formájáról ekkorra már határozott elképzeléseim voltak, jót tett a társulatnak, hogy Zsámbéki Gábor ajánlotta: nézzük meg Andersson Dalok a második emeletről című filmjét. Különleges világú alkotás: minimalista módon ábrázolt részleteket foglal totálképbe; furcsa, fényképszerű létezésben mutat erősen teátrális dolgokat. Azután elkezdődtek a próbák; a színészek feladatokat kaptak, és saját ötleteik, improvizációik segítségével azokból építették fel a jeleneteket. Volt, hogy egy az egyben úgy maradt minden, ahogy elsőre kitalálódott, volt, hogy válogatni kellett az ötletek közül, de olyan is előfordult, hogy jobbnak látszott az egész jelenetet megváltoztatni.

Ezt a módszert azóta elsősorban a tanítványaidból alakult AlkalMáté csoporttal gyakorolod.

Igen, ott ez eleve adott, hiszen az az osztály saját elhatározásából azért maradt együtt - illetve nyaranta Zsámbékon azért áll mindig újra össze -, hogy közösen találjunk ki valami újat minden évben. Mátyás Irénnek köszönhetően két hetet "csak úgy" együtt töltünk Zsámbékon, és ettől felhőtlenül boldogok vagyunk. És közben megszületik az előadás. Általában én hozom az alapötletet, ha ráharapnak, arrafelé megyünk, ha nem, másfelé kezdünk indulni az előzőleg együtt töltött napok alapján. Az egymás iránti érdeklődés, az együttlét öröme általában elég garancia arra, hogy létrejöjjön valami érdekes, ami az ő szakmai fejlődésüket is szolgálja. Legutóbb például az Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja esetében azt találtam ki, hogy az előadás a népi kesergők nyelvén a saját szomorúságaikról, csalódásaikról szóljon. A felkészülés fontos hozadéka volt, hogy közel kerültek a magyar népzenéhez, amelyet korábban közülük többen mereven elutasítottak. Idéntől az előadások előzetes sorsolás alapján - ideális esetben tizennégy évig - az osztály egyegy tagjáról fognak szólni. A sorozat első bemutatójának címe: Járó Zsuzsa.

Más szempontból jelentett új kísérletet a pályádon a fentebb már emlegetett Az idióta című Dosztojevszkij-adaptáció. Nem egyszerű egy nagyregényről bebizonyítani, hogy színpadon is működtethető...

Ez így van. Meg is fogadtam, hogy soha többé nem teszek ilyen reménytelen kísérletet... Aztán most megint ott tartok, hogy izgat a regényadaptáció lehetősége. A néző ugyanis fogékony az ilyen nagy történetekre. Az biztos, hogy valami egészen másfajta dramaturgiával kellene őket színpadra vinni. Lehet, hogy magát a regényt a kezünkbe fogva kellene elkezdeni próbálni. Az idiótával nem voltam elég bátor: három felvonásos nagyelőadást szerettem volna, operai jellegű stilizáltsággal, a nézők tűrőképességét is próbára téve. Aztán mégis megijedtem ettől, és meghúztam a szöveget, összerántottam két részesre. Sok mindent elkapkodtam...

Itt is tartottad magad ahhoz - amit a fordításokkal kapcsolatban mondtál -, hogy a kezedbe adott szöveg végleges, lezárt alkotás, vagy az Ungár Júlia és Tiwald György készítette adaptáció mellett az eredeti regényből is dolgoztál?

Nagyon is. Az előadásnak talán éppen az lett a legfőbb baja, hogy túl sokszor vettük kézbe az eredeti művet. Úgy éreztem például, hogy Ivolgint, Haumann Péter szerepét föl kellene erősíteni - amit abból a szempontból biztosan jól is tettem, hogy Haumann nagyszerű lett benne -, viszont ennek áldozatául estek más részletek; szerkezetileg problematikussá vált az egész. Ráadásul maga a regény sem egyszerű eset: az első része tele van igazi drámai jelenetekkel, de később a mester már sok mindent elnagyol. És bár az adaptáció nehézségeivel nem sikerült megküzdenünk, az előadás sok jelenetét nagyon szerettem, és a színészek játéka is remek volt; szerintem Fekete Ernő és Nagy Ervin pályáján is jelentős állomásnak számít Miskin, illetve Ragozsin szerepe.

A tél meséje - Egri Gárdonyi Géza Színház, rendezte: Máté Gábor | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Egy ideje rendszeresen rendezel Egerben is. Hogyan alakult ki ez a munkakapcsolat?

A tanítványaim révén. Az AlkalMáté-s osztályból öten odaszerződtek. Amikor hívtak, úgy éreztem, nem tehetem meg velük, hogy nemet mondok - én, aki mindig azt hangoztattam, hogy vidékre kell menni dolgozni -, és legfeljebb csak néha leugrok, és lehordom őket, hogy milyen rosszul játszanak. Csizmadia Tibor is hasznosnak tartja az együttműködést, így rendszeressé váltak az ottani munkáim.

Legutóbbi egri rendezésed, A tél meséje, az Idő szerepének újrafogalmazásán, kiterjesztésén és a látványos képi világon túl elsősorban a színészi játék erejével hatott.

Azért is szeretek Egerben dolgozni, mert a tanítványaimon kívül is nagyszerű színészeket találtam a társulatban. Arra gondoltam, mivel jól ki tudom osztani a darab szerepeit, előállok ezzel a művel, amely már régóta izgat: a Téli rege szerintem Shakespeare egyik legérdekesebb, egyben legrejtélyesebb drámája, amely nemcsak mély és gyönyörű, hanem a világa nagyon közel áll a ma emberéhez.

Miért van az, hogy - bár ellenpéldák is akadnak - a merészebb, izgalmasabb előadásaid általában inkább vidéken, és nem a saját színházadban jönnek létre?

Valójában nem tudom a magyarázatot. Esetleg máshol bátrabb vagyok, mint a kivételes szellemi arzenált felsorakoztató Katonában... Néha talán a szerepeket osztom ki ügyetlenül. A tavalyi évadban az Élnek még ezek? című Kukorelly-műhöz például olyan szereposztást sikerült csinálnom, amely aztán meg is pecsételte az előadás sorsát. Bernhard Pisztrángötösében pedig valószínűleg nem tudtam eléggé inspirálni a színészeket, hogy jobban elszakadjanak a realisztikus játékmódtól.

Tehát semmiképpen sem a Katona társulata az oka, hogy az előadásaim az utóbbi időben ilyen felemásra sikerültek. Ellenkezőleg: a színház remek formában van, az együttes épül, fejlődik, még ha ez közvetlenül nem az én nevemhez fűződik is. Biztos vagyok benne például, hogy Bodó Viktor sehol máshol nem tudná ilyen színvonalon létrehozni az előadásait, mint itt nálunk. Egy ilyen összképben a sikertelenebb előadásoknak is megvan a maguk szakmai hozadéka. A hibás ötletek, elrontott megoldások számomra is mindig komoly inspirációt jelentenek a jövőre nézve.

Az interjút készítette: DÖMÖTÖR ADRIENNE