Eldöntetlen s eldönthetetlen kérdés, mivel minden egyes válasz alkalmanként személyre szabott: mit hogyan érdemes hallgatni, élõ elõadásban vagy hangfelvételen. A koncertlégkör (amit jó esetben a várt produkció iránti felfokozott érdeklõdés elõz meg, s utólag kiderül, hogy jogosan!) összehasonlíthatatlan, kivételes alkalmakat tesz emlékezetessé - a stúdiófelvételtõl viszont többnyire azt a többletet várjuk, amely az esetlegességek kiküszöbölésébõl származik. Kaphatunk tehát több perfekciót - kevesebb élményszerûséggel. És ami ideális lehetne, a koncertfelvételek gyakorlata, az is hamar levizsgázott: kiderült, hogy gyakran érezhetõen "biztonsági megoldás" kerül rögzítésre, ahol tehát korántsem a tõlük telhetõ maximumot nyújtják az elõadók - éppen azért, mert felelõsségteljesek: nyomasztja õket a rögzítés kívánta "tökéletesség".
Marad tehát ideális és megbízható választásként az is-is, vagyis mindkét közeg.
A budapesti koncertéletre mostanában aligha lehet rossz szavunk. A Budapesti Tavaszi Fesztivál életre hívása óta először fordult elő az idén, hogy a rangos rendezvény- folyam nem koncentrátumként emelkedett ki környezetéből, hanem "csak" beleilleszkedett az őt megelőző és követő koncert-kínálatba.
A mai legidősebbek generációja is csupán a "csak a szépre emlékezem" technikájával tud emlékei tárházából felidézni olyan évadokat, amikor hasonló sűrűséggel váltották egymást a neves (és nevükhöz méltó színvonalú) művészek és együttesek. Ráadásul a Művészetek Palotája élenjár abban is, hogy civilizált dedikálási lehetőségeket szervez, ami a CD-vásárlási kedvet erőteljesen megnöveli. A CD-bolt a helyzet magaslatán van: az olyan kínálat mellett, mint egy-egy koncert műsora számos előadásban, a vendégművészek több felvétele közül választhatunk!
Autogramgyűjtés? - aligha csupán megmosolyognivaló gesztus. Fárasztó procedúrának veti alá magát a művész, aki percekkel korábban esetleg időtálló remekléssel növelte hírét-rangját. Az elismerés, a köszönet, a hála gesztusaiként értelmezi a sorban állók érdeklődését, s ezért látja el kézjegyével a DVD- és CD-kiadványokat csakúgy, mint koncertjegyeket, műsorfüzetet vagy szórólapot. Ezek az apró relikviák is erősítik a kapcsolatunkat a zenével, zenészekkel.
Külön öröm, ha fiatal, pályakezdő, a nemzetközi karrier elején tartó művészek korai "felfedezői" közé tartozhatunk.
|
Miközben a felvételkészítők már-már a CD-gyártás végnapjait jövendölik, a nagy sikerű rendezvények után egészen más helyzet tanúi lehetünk. Az ilyenkor vásárolt korong mindenképp kedves lesz tulajdonosa szívének. Ha az még a koncertnél is jobb - nyereség; ha kevésbé élményszerű, akkor hatására ismételten felfénylik az élőzenei emlék.
Vadim Repint például ez év tavaszán két alkalommal köszönthettük a Nemzeti Hangversenyteremben - ki ne lenne boldog birtokosa a művész szólójával Csajkovszkij és Sibelius hegedűversenyének? A Londoni Szimfonikus Zenekart (a másik új "személyes ismerőse" koncertteremnyi közönségnek!) Emmanuel Krivine vezényli a felvételen, amit ugyancsak érdemes többször meghallgatni. Ilyen színvonalú produkció nyilván akkor és csak akkor jöhet létre, ha valamennyi résztvevője elkötelezett: tartoznak ezzel nevüknek, saját múltjuknak - és gondolnak a jövőre is. (Ezt az előadást köszönthetjük a Warner Classics Erato Disques sorozatában.)
Lehet, hogy néha elfogadjuk a német mondás igazságát, miszerint "jóból is megárt a sok"? Mással nemigen magyarázható, hogy május 24-én nem tolongott a közönség a Zeneakadémián, ahol a King’s Singers lépett fel. Tény: nevükhöz, mely a legkeresettebbek között is előkelő helyet foglal el bármilyen népszerűségi listán, nem mindig egyenletesen magas színvonalú produkciók fűződnek. Aki abban a korban követte figyelemmel művészetüket, amikor fokozatosan cserélődtek ki az alapító tagok, észlelhette: mindinkább beszűkült a repertoárjuk, s a hangszínek mesés illeszkedése is módosult; a régi és újabb tagok esetenként kiegyenlítetlen előadással lepték meg a perfekciójuk által elkényeztetetteket. De közben is kaphatóak voltak régi felvételeik, s így az új rajongókkal előfordulhatott, hogy koncerteken nem a fülüknek hittek. Aztán a közelmúltban kellemes meglepetéssel regisztrálhattuk: a mostani tagság hasonló hangi minőséggel rendelkezik, mint az egykori eszmény. Erről győzött meg a Bazilikában rendezett koncertjük - s az ott kapható, a jelenlegi tagokkal készült felvételeik. Ezek után érthetetlen, hogy a Schütz-madrigálokat és Brahms-dalokat, valamint népszerű jazzfeldolgozásokat meghirdető program nem vonzott telt házat. Pedig igazán kitettek magukért az előadók: amit énekeltek, gyönyörködtető volt - s már csak az idősebbek sírják viszsza azt az egykori consortot, amely a Szőllősy Andrástól rendelt remek kórusműveket aztán - minden nehézségük ellenére - a szó szoros értelmében sírni valóan gyönyörködtető tolmácsolásban népszerűsítette. Annak a kornak már vége, a mai együttest ismertető szöveg magyarországi terjesztésre szánt verziójában sem szerepel, még (aktuális) adatként sem. Egy bizonyos technikai nehézségi szintig azonban valóban tökéletes, amit csinálnak, és ezt azért is (meg önmagáért is!) érdemes meghallani, hogy ki-ki személyesen is meggyőződhessék: nem csak a stúdiófelvétel kínálta lehetőségek maximális kiaknázásával készülhet szuperlatívuszokat kiérdemlő produkció. Felcsendült az most élőben is, a Zeneakadémián!
FITTLER KATALIN
