Keszthelyi Nyári Játékok - a Vidám Színpad produkciója

BALHOROG A LOVAGNAK

Ripafratta lovag figurájában Cserhalmi György eljátszhatta volna a rejtõzködõ sármõrt, a világ hívságait megvetõ intellektust, a duhaj nõgyûlölõt, de belefoglalhatta volna akár magát a szerzõt.

A híres ügyvéd, bíró, író, színidirektor Carlo Goldonit, akit kicsapnak a páviai egyetemről, mert szatirikus hangú verset ír a város előkelő hölgyeiről, és akinek menekülnie kell Velencéből, mert egy be nem váltott házassági ígéret és a megelőlegezett hozomány elsikkasztásának vádjával büntetőeljárás indult ellene. Cserhalmi ehelyett kimászik a nagy sármőr, a finom intellektus, a férfihérosz figurájából és lazán, karakterszerepben komédiázik, mindehhez ráadásul szemlátomást tudatában van annak, hogy jelenléte a színpadon amúgy is visszaidézi hősszerepeit.

"Az összes eddigi komédiám közül ez a legerkölcsösebb, leghasznosabb és leginkább épületes..." Carlo Goldoni véleménye saját szövegéről persze fenntartással kezelendő, meg aztán írt még néhány darabot a Mirandolina után is, 1752-től 1793- ban bekövetkezett haláláig. Annyi mindenesetre kideríthető belőle, hogy eredendően az etikum, a társadalom morális konfliktusai, a nemi szegregáció, a társadalmi széthullás és feltörekvés nagy vonulatai és finom rezdülései érdekelték, s hogy erre a formát a nevettetésben találta meg, amellyel kvázi mindenkihez tudott szólni. Ez utóbbiban mennyi volt a kényszerűség, kár firtatni, lényeg, hogy a komédiaíró komoly elhivatottságával korának színházi formanyelvét, az improvizációs technikákra épülő commedia dell’artét is "kénytelen" volt megújítani, ellenpontozni, szélsőségesebb megítélés szerint örökre száműzni. A gyanú azért megvan, hiszen a színház sok esetben társadalmi érzékenységére a fogékonyabb, miközben komédiázó hajlamával próbál mit kezdeni. Aktualizálni, modernizálni, húzni-vonni stb.

Tóth Ildikó | Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Novák Eszter rendező a Vidám Színpad Keszthelyen bemutatott produkciójában Sediánszky Nóra magyarításához fordult, aki a modern színházi trend szerint - nagy valószínűséggel Kárpáti Péter dramaturgi közreműködésével - az eddigieknél szabadabban kezeli Goldonit. Vendégszövegekkel, mai aktualitásokkal színháziasítják egészen odáig, hogy a commedia dell’arte "kanavászait" individualista szerzői szöveggé emelő Goldonit átengedik a mai színpad improvizációs törekvéseinek. (Az előadásban a szolgát játszó Kárász Zénót például nemcsak, hogy Zenónak nevezik, de időnként elmegy kárászni.)

A gyönyörű, tehetséges és életteli színésznő, Maddalena Raffi Marliani ihlette történetben - akinek még a neve is borzongást okoz - Goldoni megalkotta minden idők egyik legrafináltabb, legédesebb, legüdébb, legszeleburdibb, legszámítóbb, ugyanakkor legártatlanabb, vagyis egyik legösszetettebb színpadi nőalakját. Mirandolinát, a fogadósnőt (La locandiera), akit minden férfivendége bálványoz, ajándékokkal halmoz el, szerelmesen imád - kivéve az egy Ripafratta lovagot, aki simán levegőnek nézi. Mi ez, ha nem hatalom? Hatalom a férfinem fölött. Ezt a hatalmat érzi kicsúszni a kezéből Mirandolina, hogy aztán kifinomult praktikákkal hívja föl magára a nőgyűlölő figyelmét, és egyidejűleg megperzselődjön ő is, vagy valami ilyesmi. Valójában nehéz eldönteni, mi zajlik bennük, mit akar a férfi és a nő - akarják is a másikat, meg nem is -, s éppen hol tart ez a csiki-csuki.

Talányosság. Leggyakrabban talán ezt a szót szokták emlegetni Goldoni komédiái kapcsán, hisz a felszín alatt nem csupán egy korára rendesen érzékeny megfigyelő rejlik, de az emberi érzelmek gazdagságának borzongató titkaira fogékony életigenlő is. Nos, ezt kéne így együtt színpadra emelni.

Cserhalmi György | Fotó: Szkárossy Zsuzsa

"...uno dei primi veri ritratti di donna ťmodernaŤ che il teatro ci ha offerto." A modern nő egyik első, igazi, színház alkotta portréja - tartják nem csupán az olaszok a Mirandolináról, s a kérdés itt nem az, hogy a címszereplő Tóth Ildikó valóban maga Mirandolina, hanem az, hogy a figurát milyen árnyalatokkal gazdagítja. Finomság, visszafogottság, ugyanakkor öntudat, némi kis gőg, kirobbanó energiák a lágy felszín alatt. Ama bizonyos talányosság lengi körül ezt a földön járó, mégis végtelenül légies figurát, nem is annyira a báj, inkább az életerő diadala, ellentétben a nemek harcától ódzkodó, életidegen Ripafratta lovaggal. Úgy mórikálja magát, úgy csipkelődik, csibészkedik, gonoszkodik, flörtöl a férfiakkal, hogy még annál is nevetségesebbé teszi őket, mint teszik ők saját magukat. Helyzetkomikumból jellemet épít, jellemkomikumból helyzetet generál. Nem humorból épít várat, hanem a valóság humorát mutatja, ahogyan a "realisztikus" jelzővel oly gyakran illetett Carlo Goldoni. Húsvér alak, vadon nőtt, toszkánai virágszál, aki garniszállójában, akár egy panoptikumban, gyűjti maga köré korának férfiait, kontrasztként pedig arra vetődő olcsó színésznőcskéit. (A francia nyelven is alkotó Goldoni memoárjában arról elmélkedik, hogy az olasz "locanda" szó jelentéstartománya ugyanazt jelenti az olaszoknak, mint a franciáknak a garniszálló.) Szóval körülötte forog a világ... A világ, amely Novák Eszter rendezése szerint még inkább leválik róla, és már-már belefúl önnön komikumába, a nyelvi humortól egészen a Lázár Zsigmond zenéjére előadott burleszkjelenetig. E "másik világ" szereplői elsőrendűen komikus figurák. Olykor friss, olykor fádabb humorral ellenpontozzák, erősítik, árnyalják Mirandolina alakját. Nem kivétel Cserhalmi György Ripafratta lovagja sem (Zeke Edit kosztümjei is ezt erősítik), aki egyedi jegyekkel tesz nevetségessé egy embertípust, miközben egy hősi figura lehetőségét is magában rejti. Mintha óvakodna attól, hogy megszeressük. Ugyanúgy, ahogy az általa játszott Ripafratta teszi Mirandolinával. A többiek még nála is elrajzoltabbak. Fabrizio, a pincér szerepében Mihályfi Balázs a vágyakozás fogcsikorgató szenvedését elviszi a nevetségességig, Schlanger András ravaszul bugyuta Albafiorita grófjának Magyar Attila hőbörgő Forlipopolija a "játékos párja", a két színésznőt adó Kovács Vanda és Borbás Gabi pedig mintha arra lenne kitalálva, hogy a firenzei fogadósnőnek egy pillanatra se legyen vetélytársa.

Miután Ripafratta legyőzi érzelmeit és sebbel-lobbal távozik, Mirandolina szózatot intéz a közönséghez a Festetics-kastély fái alatt. Arra inti a nézőket, hogy ne szalasszák el életük nagy lehetőségét. Bánatában, így utólag, még bevisz egy balhorgot a lovagnak. Az előadás amúgy nem keres konkrét mai párhuzamokat, az emberi viszonyok ellentmondásosságát eggyel mélyebben kutatja. Nevetve kellene lehántanunk róla a Goldoni korabeli felszínt. Ha nem is mindig nevetve, de lehántjuk. Amit alatta látunk, az inkább bennünk marad.

KÁLLAI KATALIN