Kolozsvári Lucian Blaga Nemzeti Színház

Hét ember, négy egymásba fonódó történetszál. A szerelem számukra nem gyönyört adó, hanem kínzó. Ám ebben a szenvedésben ott a költõiség. Cleansed az angol, Megtisztulva a magyar, Megtisztulás a román cím.

A Kanedrámából eddig két előadást láttam. Zsótér Sándor értelmezésében számomra a szépség és a szeretet borzalma, KrzysztofWarlikowskinál a részvét jelentette a központi gondolatot, ám mindkettejüknél a szereplők végállapotba érése volt fontos. A rendező-társfordító Andrei Şerban a román címnek megfelelően a folyamatot mutatja meg. A Tinker (Hatházi András) vezette, egyszerre Kertész Mihály-i, Pier Paolo Pasolini-i és Quentin Tarantino-i purgatóriumban azonban esély sincs a katarzisra.

Cristian Rosu és Anca Hanu

Dead End feliratú tábla lóg a koszos üvegfalon, a zöld pázsitra zuhog a végeérhetetlen eső, a hangszórókból Sting Fields of Goldja szól. Angol zsákutca, angol fű, angol időjárás, angol zenész. Az angol dráma látszólagos konkrét helyhez kötése az ironikus távolságtartás gesztusa. Csakúgy, mint Sarah Kane szinte minden színpadi instrukciójának betartása. Hatalmas lángokban csap fel a tűz, ahogyan Tinker melegíti a kanálban az anyagot. Az előírt sáros folt tényleg sáros folt. A falat nem lövik szét, de "vérfröcskök" folynak le róla. Tinker elvágja Rod (Adrian Cocu) torkát, ám előtte előírásszerűen feldug Carl (Ionuţ Caras) végbelébe egy rudat, majd megcsonkolja a férfit. Azzal, hogy ezt több részletben, késsel, bárddal és elektromos fűrésszel teszi, az abszurditásig fokozza a jelenetet. A legutolsó eszközzel a kezében ráadásul még rockgitárosok sztereotip headbangelését is imitálja. Az egyre növekvő játékpatkányok kis kerékre szerelve gurulnak be. Ebben az előadásban szó nincs koncentrációs táborról.1

Şerban nem riad meg a szirupos érzelgősségtől sem. Carl és Rod csókja igazi, jól megkoreografált hollywoodi csók. Tinker és a Nő (Ramona Dumitrean) egymásra találása a peep show-ban nem görcsös egymásba kapaszkodás, vagy utolsó esély a megmenekülésre, a megváltásra, hanem az álomgyári szerelmes filmek happy endjével rokon. Eltartás ide, irónia oda, a szöveg nem sugallja ezt a rózsaszín romantikát.

Röhejesbe fordul át a kimért dózisban adagolt ijesztő brutalitás, aminek kísérőzenéje a Ponyvaregény és a Taxi című film főtémája, Louisiana állam egyik hivatalos dala vagy épp Marilyn Monroe-tól az I wanna be loved by you. Ilyen mennyiségben és ilyen kontextusban az effektek ugyanúgy nem sokkolóak, mint ahogy a Kutyaszorítóban, a Pulp Fiction vagy a Kill Bill képkockái. Egyetlen jelenet kegyetlensége és perverzitása elviselhetetlen: amikor a Grace (Anca Hanu) ruhájába öltözött Robinnak (Silvius Iorga) meg kell ennie a csokoládét. A fiú Grace-nek szánt ajándékát Tinker egyesével dobálja le a földre, Robinnak onnan kell felennie. Egyik bonbon után következik a másik. Már azt hiszi, nincs több, de a papír alatt újabb réteg van. Azt is meg kell ennie.

A dráma kapcsolatrendszerében Tinker az irányító. Hatházi András szürke kabátjában, arcába húzott kalapjában olyan enigmatikusan áll az esőben, mint Humphrey Bogart a casablancai repülőtéren. Az előadás során kibontja az egyszerre élvhajhász és aszkéta, szadista és szentimentális, titokzatos és kitárulkozó, orvos, drogdíler, gyilkos és mágus személyiségének ördögi és szánni való oldalát is. Ramona Dumitrean olyan rezignált bölcsességgel táncol, mint aki mindenen túl van. A túladagolásban meghalt Grahamet játszó Cristian Rosu, és az átoperálás után vele egyesülni vágyó, Grahammé átalakulni akaró testvérét, Grace-t alakító Anca Hanu között félelmetes a hasonlóság. Szikár alkat, félhosszú haj, a színészi tekintetekben ott az összetartozás vágya. Nincs semmi érzelgősség Silvius Iorga játékában sem. Vékony fiú, haja alig egy centisre vágva, arcán közöny, szorongás, valakihez tartozni vágyás, boldog beteljesülés reménye, kiszolgáltatottság, majd megalázottság. Öngyilkossága, ha lehet ezt mondani, az előadás legszebb pillanata. Szótlanul, teljes természetességgel megy oda a zuhanyrózsához, és a lány sáljával felköti magát. Iorga teste alig himbálózik, fegyelmezetten lóg. Hármójuk személyiségének felbomlásában képzelet és realitás költőien egymásba játszik. Grace és Graham násztáncként bohóctréfába oltott keleti harcművészeti formagyakorlatot ad elő. Amikor a falra szétbombázott város képeit vetítik, közben Robin virágokat rajzol a csempékre.

Ramona Dumitrean

Adriana Grand díszlete monumentális. A színpadot hátulról lezáró fal ellenére végtelen messzeségű a tér. A fehér csempével burkolt első traktus a kórház, a zuhanyozó, a könyvtár, a sportcsarnok, a Fehér Szoba, a Kör Alakú Szoba. Amikor egy átlátszó falú hasáb emelkedik ki a padlóból, a peep showban, a Fekete Szobában vagyunk. A fülkéből, a plexilapok közé szorulva nézi Tinker a Nőt. A fény változik, és a Vörös Szobába kerülünk, Grace teljes megalázásának helyszínére. A következő téregység a sáros folt, itt csak kegyetlenség zajlik. Emögött, a füvön Carl és Rod legidillibb pillanatait látjuk. A nézőtérre kilépve Tinker egy felfüggesztett bokszzsákot püföl, Carl teste erre úgy reagál, mintha őt érnék az ütések.

A tapsrendben a színészek mosolyogva hajolnak meg. Cinkosan kikacsintanak a nézőkre, ugye, tudjuk, hogy csak játszottak. Persze. Nem a kegyetlenség színházában jártunk.

PAPP TÍMEA

1) Mark Ravenhill: The beauty of brutality http://books.guardian.co.uk/review/story/ 0,,1933183,00.html#article_continue