Idén tizenötödik születésnapját ünnepelte Európa egyik legnagyobb könnyûzenei és kulturális fesztiválja, amelyet eredetileg Diákszigetnek hívtak, manapság pedig Sziget Fesztivál néven rendezik meg. Furcsa érzés volt idén olyan középiskolás diákjaim köszönését fogadni, akik az elsõ rendezvény idején születtek. Õk sokkal otthonosabban mozognak ebben a közegben, mint én, aki pedig minden évben kint töltöttem legalább egy-két napot.
Tényleg ekkorát változott a Sziget az elmúlt másfél évtized alatt, vagy csak én öregszem? Valószínűleg mindkettő igaz. Soha nem tartoztam azok közé, akik visszasírják a - valójában talán sosem létezett - régi "diákszigetes" hangulatot, a "Kell egy hét együttlét!" hatvanas éveket idéző, hippis szlogenjét. Soha nem hittem benne, hogy a rockzene megválthatja a világot, bár abban igen, hogy eszmélkedésre késztethet arra fogékony embereket. Erre azonban legkevésbé egy rockfesztivál az alkalmas helyszín... Azok mindig is kapitalista vállalkozások voltak, így a Sziget is, az első évtől kezdve. Legfeljebb eleinte családiasabb volt a légkör, hiszen sokkal kevesebb ember látogatta a rendezvényt, lévén hogy kisebb volumenű volt az egész. Manapság talán nincs is olyan zenei stílus, amelynek rajongói ne találnák meg a saját ízlésüknek megfelelő zenekarokat. És akkor a többi kulturális programról még nem is szóltunk. Persze engem is zavar a multik egyre erőszakosabb nyomulása, a felszínesen szórakoztató kalandjátékok, játékgépek és extrémsportok vurstlikat idéző jelenléte, azaz a fogyasztói társadalom rekvizitumai. Ha valami, akkor ez okozhatja az említett idegenségérzetet. De az is igaz, hogy öregszem és a zenei kínálatban egyre több az olyan fellépő, akiket alaposabban megismerni, pláne rajongójukká válni sem lehetőségem, sem kedvem nem volt. Szerencsére a szervezők gondolnak a magamfajtákra is, amikor a rengeteg fellépőt meghívják. Következzék tehát egy vállaltan szubjektív beszámoló a 2007-es Sziget rockzenei kínálatáról!
A Nagyszínpad idei legelső fellépője rögtön egy olyan formáció volt, amelyet már nagyon régen szerettem volna látni. Az angol (nem német, ahogy a programfüzet tévesen közli!) Nitzer Ebb fénykorában az electric-body music egyik legelismertebb képviselője volt. Mára kicsit kikerültek a reflektorfényből, de továbbra is rendszeresen koncerteznek, kitartó és lelkes rajongóik kis csapatainak legnagyobb örömére. A férfiduó egy ütőhangszeren játszó hölggyel egészült ki, aki elszántan adta a ritmust a samplerről szóló elektronikus hangminták alá, az énekes pedig az összes régi kedvencet előadta. Korrekt bemelegítő volt az elkövetkező egy héthez!
A nevével Sergio Leone filmjére utaló The Good, the Bad and the Queen annak a Damon Albarnnak az alternatív szupergroupja, aki a Blur és a Gorillaz együttes énekeseként szerzett hírnevet a brit pop területén. Persze újra bebizonyosodott, hogy hiába áll össze néhány nagy múltú, tehetséges zenész (köztük például a legendás Clash baszszusgitárosa, Paul Simonon), ez még nem garantálja a csodát. Ennyire azért nem volt súlyos a helyzet, zenéjük nem túlságosan izgalmas, de mégis kellemesen sokszínű, viszszafogottan szórakoztató koncertet adtak.
A következő napon rendkívül kellemetlen döntésre kényszerültem: egy időben játszott ugyanis a kanadai Skinny Puppy és az angol Madness. Végül a szívemhez valamivel közelebb álló S. P. mellett döntöttem, de vérzett a szív rendesen az "őrület" kihagyása miatt...
Persze őrületben nem volt hiány Kevin Ogre 1982-ben alapított zenekarának koncertjén sem. Két éve egyszer már voltak ők a Szigeten, de akkor sokkal méltatlanabb körülmények között, délután négy órakor, a Nagyszínpadon, szakadó esőben. Persze akkor sem kellett félteni őket, "ütött" rendesen az a koncert is! De azért idén mégis jobban jártak a Hammerworld sátorral és az este tíz órai kezdéssel. A banda szintén az electric-body music irányzatán belülre sorolható, brutálisan zajos, az indusztriális zenekarokat idéző hangminták keverednek hátborzongatóan dübörgő gitárriffekkel és fémes hangzású ütősökkel, miközben Ogre embertelenné torzított hangon hörgi apokaliptikus látomásait a mikrofonba. Ha valakinek ez nem lenne elég, azt biztosan letaglózza a látvány, a színpad hátterébe vetített riasztó montázsok, valamint Ogre teátrális színpadi mozgása és jelmezei. Ezen a koncerten a számok nagy részét egy vérrel befröcskölt fehér vászonparaván mögött énekelte, árnyjátékot produkálva, egyben a művészi alázat szép példáját is adva. Majd amikor elénk lépett, láthattuk jelmezét, mely horrorfilmeket idéző arcfestésből, testére tekert műanyag csövekből és katonai egyenruhából állott, vérrel alaposan megöntözve. Mintha egy haldokló katona hosszas agóniáját láttuk volna, tökéletes tiltakozásként minden értelmetlen, nacionalista, imperialista háború ellen. A nagyszámú közönség hálásan tombolta végig a kőkemény lelki-fizikai munkát igénylő előadást, volt, aki - szolidaritásból, vagy teatralitásból - végig gázálarcban (!) táncolt.
Sajnos csak hallomásból tudom, de a Madness is önmagához méltó koncertet adott. Ők a 77-es punkmozgalom második hullámával jöttek, többekkel együtt feltámasztva a briteknél korábban is nagy hagyományokkal rendelkező, jamaicai eredetű ska zenét. A ritmusos, pattogós zenét sajnos az ultrabalosból szélsőjobbossá avanzsált bőrfejűek is felfedezték, elfeledkezve annak fekete gyökereiről, számos verekedést szítva a ska-revival bandáinak koncertjein. Mára talán már nem létezik ez a probléma, a Madness hosszabb-rövidebb szünetek után újra és újra összeáll, sok lemezt nem adnak ki, de még mindig kiváló koncerteket adnak. Rajongótáboruk a nyolcvanas évek vége óta nálunk is jelentős, zenéjükkel és bolondos imázsukkal a Szigeten is sikerük volt, hiszen már régóta vártunk rájuk.
A legnagyobb csalódást egy szintén nagyon régen várt társaság, a Nine Inch Nails okozta. Trent Reznor énekes, aki maga a NIN, hiszen kísérőzenészei folyton változnak, az egyik legnagyobb hatású elektronikus zenei projektet működteti, már vagy húsz éve. Bár itt is meghatározó az EBM és az indusztriális zenei indíttatás, nála azért bonyolultabb a képlet, hol a metál dominánsabb, hol az újhullámos behatás. Az együttes legutóbbi lemeze (Year Zero) például helyenként tömény experimentális zene, miközben kíméletlenül kritizálja hazájának (USA) világbirodalmi törekvéseit. Ehhez képest a koncert erőtlen és szívnélküli volt, Reznor egy megfáradt, unott, allűröket erőltető sztár benyomását keltette. Persze mindenkinek lehet rossz napja, de ezt nem egy olyan országban adott koncerten kellene megengednie magának, ahol több mint egy évtizede várnak rá, és lehet, hogy sokáig megint nem fogják látni.
Sokkal jobb benyomást keltett az általam nem túl alaposan ismert Tool, akikről ódákat zengenek a kritikusok az egész világon. Eddig csak néhány számukat ismertem, ezek között volt figyelemre méltó és kevésbé izgalmas is, de mostani koncertjükkel számomra bebizonyították, hogy kvalitásos, komolyan veendő zenészekről van szó. Náluk minden sztárallűr hiányzott, egyszerűen csak játszottak, méghozzá súlyos, depresszív, igazi alterock zenét.
Ugyanezen az estén, de szerencsére valamivel később lépett fel egy újabb legenda, a birminghami Napalm Death. A brutális név brutális zenét játszó embereket takar, akiket huszonöt éves pályafutásuk alatt sokféle címkével láttak már el (grindcore, extrém metál, hardcore stb.). Az biztos, hogy kompromisszummentes kiállásuk, a mindenkori hatalom állandó kritikája, énekesük döbbenetesen mély, hörgő hangja és földbe döngölő hangzásuk rengeteg követőre és rajongóra talált szerte a világon. Olyan döbbenetes erejű ez a zene, hogy nem is bírtam végighallgatni őket, háromnegyed óra után el kellett menekülnöm, hogy megemésszem az élményt.
Mivel az egykori kiváló Soundgarden zenekar énekese, Chris Cornell betegség miatt lemondta fellépését, ezért az idei fesztivál utolsó napjának számomra legfontosabb koncertje már kora délután lezajlott. Az amerikai Eagles of Death Metalról van szó. Ezt a zenekart a kiváló Queens of the Stone Age frontembere, Josh Homme alapította, középiskolai haverjával, Jeff Hughes-zal. A változatosság kedvéért itt Homme dobosként működik közre, bár a pesti bulin nem vett részt, saját zenekarával volt elfoglaltsága. De nélküle is jól működött minden, a "dögös-tökös" középnyugati rockzenét posztmodern (ön)iróniával tálaló társaság remekül szórakoztatta a közönséget.
SÓLYOM ATTILA
