Katona József Színház

Nagy Ervin vízipisztollyal lövöldözi a napozó hölgyeket a Playground (Játszótér) strandjelenetében. Rosszalkodó gyerkõcként, hamiskás mosollyal lopakodik el elõttük, célra tart és spriccel. Nõi sikoly(ok). Aztán egy pillanat alatt fizimiskát vált: a csínytevõbõl bohócorrú tömeggyilkos lesz, aki géppisztolysorozatot ereszt a parton heverõ nõkbe. Mire a színpad túlsó végére ér, visszavedlik vízipisztolyával játszó, gyermeklelkû felnõtté.

Ez a jelenet azon kevesek egyike Bozsik Yvette rendezésében, amelyek kibillennek eredeti medrükből, és ezzel igazolják helyüket az előadásban. A színházi logika általában kiemelt fontosságot tulajdonít a váratlan fordulatoknak. A Playground egésze mégis épp ennek a logikának mond ellent. Minden úgy veendő benne, ahogy van: kibillentések, ütköztetések, ellenpontok nélkül. Ennek következtében úgy viselkedik az előadás, mint egy irányíthatatlanná vált léghajó, amelyből a kapitány kipottyantotta a feleslegesnek ítélt ellensúlyokat: utasaival - nézőivel - együtt elhúz a színpadi infantilizmus és közhelyszerűség irányába.

Rezes Judit és Nagy Ervin | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Mennyivel elegánsabb volna, ha Bozsik Yvette egyszer úgy menne neki a soros feladatnak, hogy nem közölné a színlapon, mely korszakos jelentőségű koreográfus művét illene felfedeznünk az övében, mint egy tükörben, hanem hagyná, hogy darabjai önmaguktól és önmagukért létezzenek. Új bemutatója kapcsán Nizsinszkij 1913-as keltezésű Játékok (Jeux) című balettjére és Kenneth MacMillan 1979-ben született Playgroundjára utal - bár maga is tudja, elárulja, nincs sok köze hozzájuk. Pályájának korábbi szakaszában, az Árvai-korszak (Természetes Vészek Kollektíva) lezárását követően, amikor az egyetemes táncművészet halhatatlanjait (Isadora Duncan, Martha Graham, Mary Wigman) elevenítette meg, illetve emblematikus táncelőadásokat, művészeti izmusokat remixelt, feminin történelmi és irodalmi személyek után nyúlt, vitán felül állt, azért kapaszkodik beléjük, mert bennük, általuk, rajtuk keresztül akarja újrafogalmazni önmagát. Csakhogy ami akkor autentikusnak tűnt, az mára kényszercselekvéssé vált és lényegében elvesztette önazonosító jellegét.

A Playground egy szorongó, kiközösített figura körül kavarog, akit Elek Ferenc alakít kitűnően. Őt követjük nyomon a kisgyermekkori traumáktól az ifjúi lét útvesztőin és szertelen vágyain át a - minden átmenet nélkül, szinte a semmiből előlépő - diliházig, amely az élet nagy és veszélyes játszóterén (íme az üzenet!) talán a felnőttkor sokértelmű metaforája. A főszereplő szürreálisan hányt-vetett sorsa mimikus-táncos képekben villan fel. A mondandót elsöpri egy csak külsőre pompás, lendületes csinnadratta. Színes szoknyák alól kandikáló szőrös férfilábak, rúzsos hímajkak, tüntető fenékriszák, seggre pacsik, maszturbáló kezek, gatyába turka, szoknya alá nyúlka, iskolai ingyencirkusz, katonai kiképzés, kommandóshow, szex, szerelem, könnyek. Mindez értékelhető energiabedobással, de kellemetlenül túljátszva, workshopszerű felhanggal. A lazán egymás mellé sorolt epizódok a Katona fiatal színészeinek és a Bozsik-társulat táncosainak improvizációi alapján születtek - ez korábbi közös munkáikat ugyanígy meghatározta. Yonderboi Splendid Isolation című lemezének filmzenei ihletettségű számait jó újrahallani - bár (ellentétben a színlapon olvashatóval) nem ide készültek. Körben a falakon színes graffitilepedők - harsányak, akár az előadás. Színpadi munkások tekerik fel, amikor beköszönt a bolondokháza, és előtűnik a fedésből Khell Zsolt díszletének "második felvonása": orvosi lámpákkal, öltözőszekrénnyel, lázgörbével. Közben John Lurie stílusos dzsesszkompozíciója szól. A két részt nincs, ami összetapassza, hacsak az nem, hogy nincs közte szünet. A kezdeti pergő, kissé meseszerű, közhelyekkel teli kavalkádot egy vontatott és sekélyes őrültekházabeli mozgás performance váltja. A kínálkozó sablonokat Bozsik sem tudja mindig kikerülni: bolondjai jobbára kliséfigurák, akik felületesen tesznekvesznek a gyógyintézeti környezetben, de ellenpélda is akad. Az önmagába roskadt, fehér hálóingben szédelgő társaságot válogatott eszközökkel terrorizálja az apatikus orvosduó (Nagy Ervin és Rezes Judit). Az egyik ápoltat keresztre feszítik (ki mást, mint Keresztes Tamást!); Nagy Ervin fúrógéppel rögzíti a padlóhoz a reszkető karokat, lábakat. Van néhány szilfidhatású pas de deux, és egy fanyar, skizoid kép: az ápoltak összetömörülve, kinyújtott karral gyümölcsfát formálnak, az "ágak" végén egy-egy fényesre suvikszolt alma csüng; rezegnek, imbolyognak, akár a nyárfalevél, tátognak némán, szemük fennakadva - egy földbe cövekelt lenge, fehér slafrokos mennyei kar, szinte csak a glória hiányzik a fejük fölül. Aztán derék magyar módra, néptáncos léptekkel megérkeznek a "szüretelők", a két ápoló, és akkurátus mozdulatokkal megfosztják gyümölcseitől a fát.

Középen Elek Ferenc | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A színház fiatal színészei "katonásan" helytállnak, közülük Hajduk Károly, Keresztes Tamás, Nagy Ervin, illetve a primadonna megjelenésű Rezes Judit végig partiban van a profi táncosokkal. Elek Ferenc pedig már önmagában rokonszenves jelenség. Nem is kell sokat hozzátoldania ehhez, hogy az alak meglegyen. Jó érzékkel rappel, táncol, bohóckodik, keseredik, féldegél, de leginkább nagyokat és hangsúlyosakat néz. Az elején megszeppent, málészájú óriásbébiként, a végén kétségbeesett ápoltként sodródik a forgatagban. A kettő között túlméretes kisember. A poénok java része feléje tart, a helyzetgyakorlatszerű jelenetek többsége körülötte csapong. Az előadás mégsem az ő komikusan megrendítő, egyszersmind végtelenül szerencsétlen és kiszolgáltatott személyét emeli föl, hanem a körítést. A vidámparkszerű kavargást. Az ambivalens, nevetve borzongó érzet közvetítése helyett a mozgásközhelyeket halmozó közönségszórakoztatást.

KRÁLL CSABA