Komáromi Jókai Színház

A NAGY OROSZ KRIMIÍRÓ

Izzó gyûlölet és lángoló szerelem, hisztéria és idegösszeomlás, végzetes szenvedélyek és mérhetetlen bûnhõdés - röviden így foglalható össze mindaz, ami a komáromi Karamazov testvérek szûkre szabott színpadán lezajlik az elõadás két és fél órájában.

Meglepően hangozhat, de Dosztojevszkij polifonikus, prózában írt monumentális eposzából a Jókai Színház előző évad végén bemutatott előadásában az eredetitől meglehetősen távol álló vadromantika és egy nem elsőrangú bűnügyi regény szimpla történetvezetése maradt csak meg. Erősen vitatható, de indokolt esetben akár elfogadható lenne a szövegkönyvet készítő és az előadást rendező Martin Huba megoldása, hogy tudniillik a regénynek a hittel és vallással kapcsolatos nagyszámú filozófiai eszmefuttatását egyszerűen elhagyja adaptációjában. Ha viszont kilúgozzuk a regénylapra valónak, ráadásul korszerűtlennek gondolt szellemi izgalmakat az átdolgozásból, akkor erőtlen, ám kétségtelenül egyenes vonalú, a kitérők ellenére egyik pontból egyenesen a másikba tartó kanavász áll csak rendelkezésünkre, melynek valódi tartalommal való megtöltése ezúttal elmaradt.

Tóth Tibor és Holocsy Katalin | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Huba meglehetős határozottsággal vágott rendet a regény messze indázó szálai között. Ez még rendben is volna, hiszen a nagyepikával általában alig tud mit kezdeni a színház határozott vízió nélkül. Az állítás különösen igaznak tetszik Dosztojevszkij esetében. Közhely, hogy a XIX. század végi orosz világ ravasz körültekintéssel megírt univerzumát képtelenség hiánytalanul színpadra állítani. Jóval célravezetőbb, s alighanem az egyetlen járható út, ha az adaptáció szerzője magabiztosan képes megragadni egyetlen szálat az ezer közül. Afelől tehát nincs vita, hogy egyszerűsíteni mindenképpen kell, hiszen a regényvilág freskószerű teljességét visszaadni lehetetlen és fölösleges vállalkozásnak tűnik. A regény nyomán születő adaptáció minden esetben természetesen értelmezés is. Az átdolgozás szerzője ugyanis a cselekményszálak, motívumok, szereplők kigyomlálásával, a történetmesélés kanyarulatainak újraszabásával állást foglal az általa ideálisnak tartott olvasat mellett. És akkor még mindig nem értünk a történet végére, hiszen a színpadra állító rendező a szövegkönyvön újabb változtatásokat eszközölhet, melyek a saját, s nem feltétlenül a szöveg elkészítőjének álláspontját tükrözik. Ez utóbbi esettől itt részben eltekinthetünk, mivel szerző és rendező azonos személy, bár a megírt szöveg és annak egy színész által elmondott változata között fényévnyi távolságok húzódhatnak, ezáltal pedig a már említett hangsúlyeltolódások könnyen bekövetkezhetnek. Martin Huba adaptációjának kulcsa a dialógus. A Dosztojevszkijnél gyakori párbeszédet kizárólagos eszközévé teszi.

A végeredményt, vagyis a színpadi művet figyelembe véve ez még érthető és elfogadható is lenne, csakhogy a szereplőkre legtöbbször mondhatatlan súly nehezül most, amikor pusztán néhány rövidke mondat segítségével kellene megidézniük egy olyan figurát, akivel és motivációival a regény természetesen jóval alaposabban megismertet. Akinek nincsenek friss élményei Dosztojevszkijről, az alighanem hosszan próbálja összerakosgatni a komáromi előadásban meglehetős összevisszaságban elénk hajigált mozaikdarabokat. Gyorsan hozzászokunk, hogy amikor szóba kerül egy múltbeli történet, azt nem csupán függő beszédben halljuk elbeszélve, hanem mintegy varázsütésre az eset egykori helyszínén termünk, ahol "élőben" megismétlődik a párbeszéd. A filmes vágásokra emlékeztető technikának köszönhetően látványosan elmosódnak az egyes jelenetek közötti határok. Időben és térben ide-oda száguldozunk, minden jelenet újabb meg újabb apró történetekkel ismertet meg, de sehogy sem akar összeállni az összkép. Már csak azért sem, mert a rendező a nagy hajsza közepette percnyi időt sem hagy összegzésre. Nemcsak egyik helyszíntől száguldunk a másikra, egyik, féligformán megteremtett szituációtól egy újabb, nagy ecsetvonásokkal felvázolt helyzetig, hanem egyik indokolatlanul erőszakos és hatásvadász jelenettől a másikig. Dinnye robban, fehér abrosz leng előttünk, pofon csattan, üvöltés harsan, szállnak a levegőben a kártyalapok, és ez így megy jelenetről jelenetre. Megjegyzem: mindezt értelmetlen régimódinak és korszerűtlennek bélyegezni, mint tették azt Nyitrán a progresszívebb színházi törekvésekhez szokott külföldi kollégák. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy

Martin Huba ebben az előadásban a lélektani realista színjátszást tartja az üdvözítő útnak. Hiába azonban a színészek tiszteletre méltó igyekezete, a valódi, nagy dráma képtelen megszületni a sok, fölöslegesnek tűnő akció és elharsogott szólam közepette. (Zárójelben tegyük ehhez hozzá, hogy a nyitrai előadás - a rangos fesztivál egyik meghívott produkciója lévén - kissé lámpalázasabbra, feszültebbre, ettől pedig rikítóan harsányra sikeredett. S bár ez az előadás bizonyosan nem a legsikerültebbek közül való volt, Huba rendezésének működési mechanizmusa és nyelve aligha lehet túlzottan más az eredeti helyszínen.)

A regény száz oldalakon szétszórva előforduló szereplőit, helyszíneit egyetlen homogén térbe helyezte a díszlettervező, Jozef Ciller. És ami még lényegesebb, minket, nézőket is "beletervezett" ebbe az egyszerű, négyzet alakú térbe, melyet három oldalról veszünk körbe. Nyitrán a három apró lelátót a nagyszínpadon helyezték el. A negyedik fal ezúttal tehát nem a nézőtér felé nyílik, hanem a színpadot záró fal hozza létre. A (feltehetően nem szándékosan, de rendkívül ügyetlenül és hosszan kivitelezett) beengedés már része volt az előadásnak: a nézőtér felső részéről lassan ereszkedtünk alá, miközben a szocreál virágkorában épült színházterem máskor számunkra fenntartott részén egyedül terpeszkedett és cinikusan vigyorogva szivarozott a halotti porában is mondhatatlan indulatokat felkorbácsoló öreg Karamazov. Ropog József szerepe a későbbiekben nagyjából arra korlátozódik, hogy Dimitrij lázas víziói közben rémisztően kacag, vagy dermesztő hangon szólongatja családtagjait. Kár, hogy a nyitóképet ismétlő zárlatban színpadra hívja a rendező, vele oltatja el a gyertyákat, fenyegető sötétbe burkolva a teret. Praktikus megfontolásokon kívül semmi sem indokolja, hogy személyében is megjelenjék az eddig csupán hangjával is éppen eléggé hatásosan jelen lévő színész.

Szvrcsek Anita, Tóth Tibor és Holocsy Katalin | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Az egyszerűségében hatásos nyitókép - a színpadot tizenkét, lágy fényekkel megvilágított fekete tonettszék kontúrjai uralják -, majd az ebből kibontakozó, a szereplőket a színpadra, s a hamarosan általuk megterített asztal köré sodró némajáték hatásos folytatást ígérő nyitány. Az ígéret azonban jórészt beváltatlan maradt, a komáromi színészek többnyire valódi árnyalatok nélküli, egy tömbből faragott alakításokkal szerepeltek. Különösen igaz ez a főszereplőre: Tóth Tibor megformálásában Dimitrij lázas tekintetű, heves vérmérsékletű, vívódását külsődleges gesztusokkal jelző, csupán erőszakos, de nem erőteljes figura. Abszolút főszereplőként óriási felelősséget rak vállaira a rendező, súlytalanabbá téve Ivan (Mokos Attila) és Aljosa (Olasz István) kontúrjaiban megrajzolt alakját. A Dimitrij körül forgolódó nőalakok jobban jártak: Holocsy Katalin erős színekkel megfestett Grusenykát, Szvrcsek Anita pedig olykor megrendítő pillanatokat hozó Katyerinát mutat meg. A főiskolás Tóth Krisztina a nyomorék Liza szerepében emlékezetes: Aljosa ügyefogyott lánykérése az előadás kevés letisztult pillanatainak egyike. Hajdú László Szabolcs jórészt meggyőzően hozza a gyilkosságot elkövető démoni, magát jelentéktelennek álcázó figurát, Szmergyakovot. Martin Huba komáromi rendezése, kétségkívül meglévő, halvány részeredményei ellenére nem tud jelentős előadássá válni.

JÁSZAY TAMÁS