Az a tiszteltetés ért, hogy én írok, nem is csak levelet, de laudációt Önnek. Kell-e ennél több?

Mert gondolták itt ebben a szép és Új Színházban valakik, akik a Dramaturgok Céhe, hogy most már én is eljutottam oda, az Ön vállain kapaszkodva, hogy megjelenjek illyen illusztrált személyek között, és beszélhetek tehozzád, mint író az íróhoz. Zárójelesen jegyzem: hogy ez fordítva volt, tehát te az én vállaimon és nem én a tiéden, de egy mûvész legyen szerény, hisz tudja már az egész város (Ibusár nem sokára jelölteti magát), hogy a népszerûség kéz a kézben jár a rossz indulattal és az irigységgel. Egy újjal sem értem hozzájuk egyébként hozzávetõleg. A vállaihoz.

Tárgyalás:

És akkor jöjjön most a teátrum, meg a színpadi beszéd megújítása, ami mindakettőnk közös szívének a csücske.

(Most nem akarom az igazat, hogy mit gondolok lopásokról, irodalmi cselvetésekről, mert tisztában vagyok, ez nem a megfelelő pillanat.)

Tehát: van egy színpadi szerző (fent megszólított), aki már eléggé túl van azon, hogy elaléljon attól, ha darabjait színpadra állítják, sőt mi több színházak ájulnak néha kitágult orrlikakkal inkább, és versengenek a kegyekért. Megfordult a világ, a nők udvarolnak ma már a férfinak is, és az meg lehet, hogy hajlandó. Vagy nem.

Mondjuk a Mauzóleum, ami már jóval azután íródott, hogy én küldtem magának írásokat elbírálásra. Ezzel nem célozgatok, csak az időrendiség behatárolhatósága végett.

Hogy állítólag ennek részleteit valami ismeretlen katonának a kamrájában máig idézgetik színészek, akik mivel a Romantika csatornán nem lépnek fel, számomra ismeretlenek.

"A nyaki belecsókolás" például, ami a kedvencem pont, s amit át is vettem privátim használatra, és amit egy már nem élő Horváth Jóska bácsi mondott szerelméről a Szabadságszoborról ábrándozván. Hogy például ez is egy ilyen színpadi beszéd megújítás, szerintem. Ez a nyaki belecsókolás.

Bíró Kriszta, Parti Nagy Lajos és Pelsőczy Réka az Ibusár próbáján (Örkény Színház)

Olyan jó lenne tudni, hogy hogy’ kezdődött ez. Kinyomozni az eredetet: a nyelv, az ország, a mentálhigiénás állapotunk romjain hogyan nyílik ki mégis a virág?

Hogy lehet úgy káromkodni a trágár szavakat, hogy az már egy költészetbe hajló szerelmi vallomás?

Hogy mitől csiklandozza mégis az embernek a lányát ez az összesűrített nem paradicsom, de szöveg?

Hogy van az, hogy ilyen köpönyegbe bújtatva, még érzelmesnek is lehet lenni, még sírni is lehet akár, mer a vád nem érheti a szerzőt a szentimentalizmustól.

De ami a legfurcsább, hogy ez a rétegnyelv, ez a rétegkultúra, ez a magyarirodalom hogy bekúszta magát a méinsztrímbe, mert az már siker, hogy amikor lemegyek a fitnessbe, és épp a fekvenyomást gyakorolom, egy edzéstárs megáll felettem és megkérdi, nem-e tudnám-e neki megszerezni a Tartüfföt, már nem a férfit, hanem a szöveget, hogy azt ő szeretné otthon a tv helyett?!

És ez a termékenység egyébiránt, ez a darabok partinagyítása, ez a tisztújítás, ez a farsangi kavalkád, hogy milyen úrhatnám a magyar... ez a bátorság, ahogy Molierrel lelevelezve, felvonásokat kihúz...!

Befejezés.

Hogy személyes megjelenéssel nem tüntethetek, annak két mozgatórugója van.

Egyfelől: Nem akarnám a reflektorfényt magamra elterelni. Másrészt a Szépírók, műkedvelők számára kiírt pályázaton elnyertem egy Berlin melletti ösztöndíjat, ahol Fagyott csirkelábak című optimista novelláskötetemen dolgozom.

Nagy megtiszteltetés a számomra, hogy ehhez "A színpadi beszéd megújításáért" kapott díjhoz elsőként laudálhatok. Hirtelen többet nem írhatok, mellyel zárom soraim, további jó munkát és sok szép sikereket kívánva, elnézését zavarásért, szívélyesen üdvözli:

SÁRBOGÁRDI JOLÁN