A színháztörténet-írás kedveli a szóbeli vagy személyes forrásokat. Ennek több oka is van. A legelsõ az, hogy a magyar színházi élet elsõ évszázadaiból alig maradt fenn írásos emlék. Az állandó játszóhely hiánya, az állandó vándorló társulat életmódja, a pályán megforduló mûvészek fluktuációja, az érdekvédelmi és szakmai önszervezõdés hiánya magyarázatot ad erre a szomorú tényre, az viszont nehezebben indokolható, hogy a hézagos források miért nem férfias vallomásokra kényszerítik inkább a kutatókat, mint hogy az adatok hiánya okozta fehér foltokat saját fantáziájukkal színezzék ki.

Az emlékirat minden történeti tudománynak gyakran idézett forráscsoportja. A közvetlen élmények rögzítése napról napra, vagy a fontos eseményekről utólag készült feljegyzés általában megbízható és hiteles, de forrásértéküket elsősorban a szerző személye és szándéka határozza meg. A színházi emlékiratok szerzői sokszor a színpad helyett ezekben az írásművekben élték ki vágyaikat és álmaikat, itt igyekeztek pályafutásuk sikertelenségét igazolni, számukra az emlékirat a szerepjátszás egyik válfaja volt. De az elmúlás ellen is küzdenek az emlékiratírók, s így sokszor olyan emlékekkel tömik tele a művet, amelyekkel egykori sikereiket bizonygatják, de a színháztörténet-írás számára semmitmondóak.

Déryné naplója, amely két kiadásban is megjelent a XIX. század végén, nem serkentette arra a színművészeket, hogy tartalomban és terjedelemben hasonló alkotással álljanak elő. Sokat idézett forrássá vált ugyan Molnár György háromkötetes emlékirata (Világos előtt. Szabadka, 1880; Világostól Világosig. Arad, 1881; Világos után. Arad, 1882) és Szuper Károly színészeti naplója, 1830-1850 (Bp., 1889), annak ellenére, hogy mindkét művet csak erős kritikával lehet kézbe venni. Krecsányi Ignác (Régi dolgok - régi színészetről. Temesvár, 1914), Hegedűs Gyula (Komédia. Bp., 1914) és Pálmay Ilka (Emlékeim. Bp., 1912) memoárja inkább különlegességként érdemel figyelmet. Már-már szépirodalom Jókai Mórnak először Az én életem regénye (Bp., 1900) című kötetében megjelent A hajdani Nemzeti Színházról szóló emlékfüzére. Tizennégy apró, tárcaszerű kedves csevegésében Jókai nem a színház rendszeres történetét írta meg, hanem a színházhoz fűződő élményeit tette közzé egykorú adomákkal, anekdotákkal fűszerezve.

Az alábbiakban egy színházi emlékirat irodalomtörténeti érdekességeiről esik szó.

***

Hazánkban megélénkültek a kultusztörténeti kutatások, a "privát" történelem iránti érdeklődés. Bizonyára vannak, akik tagadják, hogy a költők, írók utóéletéhez hozzátartozik kultuszuk ápolása - s egyáltalán kultuszápolás-e a kegyeleti szokások megtartása?! -, mégsem érdektelen felidézni ugyanazt az eseményt, nevezetesen Vajda János síremlékének avatását, kétféle nézőpontból. Az irodalmi elit reprezentatív rendezvényét így örökítette meg a Pesti Napló 1915. május 31-én megjelent száma:

"Vajda János síremlékének leleplezése. Vasárnap délelőtt leplezték le a Kerepesi úti temetőben Vajda János síremlékét, amelyet Ormódi Vilmos tervei alapján a Kisfaludy Társaság állított. Az ünnepségen megjelentek Berzeviczy Albert, az Akadémia képviseletében, Vargha Gyula államtitkár, Kozma Andor, Zempléni Árpád, Ábrányi Emil, gróf Festetics Géza alpolgármester, Rákosi Jenő, Riedl Frigyes, az Országos Pázmán Egyesület képviseletében dr. Szikla János, Fekete Benő miniszteri tanácsos, Somló Sándor, Somló Emma, Okolicsányi Gyula és még igen sokan az elhunyt nagy költő tisztelői közül. Az ünnepséget a Himnusz vezette be, majd Beöthy Zsolt, a Kisfaludy Társaság nevében mondott emlékbeszédet. Szólott Vajda Jánosról, a költőről, akinek egész élete a folytonos küzdésben, folytonos munkásságban telt el, és egész művészetén kifejezésre jut az, hogy a ketrecbe zárt, szabadságért küzdő oroszlánt jellemzi költészetében, amely vasrácsait rázva utat akar törni magának a szabadulás felé. Faust volt - úgymond - Vajda János, aki küzdött az elmúlás ellen, és az ördög helyett küzdelméhez a múzsát hívta segítségül. A nagy hatású emlékbeszéd után Ferenczi Zoltán, a Petőfi Társaság nevében koszorút tett a síremlékre, és meleg szavakkal emlékezett meg a nagy költőről. Majd Beregi Oszkár szavalta el Vajda Tünemény [sic!] című versét, amelyben a zseninek a sorsát oly szívhez szólóan énekli meg. A hatásos szavalat után a Himnuszt énekelték el, amellyel véget ért az ünnepség. A síremlék fehér márványból készült, és rajta Vajda Jánosnak élethű, bronzba öntött mellszobra van, amely Somló Sárika mesteri alkotása. A síremlék felirata Vajdának a következő verse:

Ember, mulandó, koldus vagy király,
Emeld föl és hordd magasan fejed!
Hős vagy, fenséges, mind, ki a halál
Gondolatát agyadban viseled! - "

***

A Pesti Napló az egyik legolvasottabb liberális polgári napilap. Sajtótörténeti szempontból is érdekes a szöveg: hogyan viszonyul a lap tudósítója a konzervatív irodalmi társaságok ünnepségéhez. Kissé különös, hogy a Napi hírek rovatban, A trónörökös Bécsben és A cárné sebesültjeinknél című háborús híradások után következik a minden tekintetben mértéktartó, a tényeket szigorúan és szárazon ismertető írás.

Számunkra a tartalma fontosabb. Ki vett részt ezen az ünnepségen? Ki és hogyan tisztelgett Vajda János emléke előtt? A Magyar Tudományos Akadémia és a Petőfi Társaság vezetőin kívül jelen voltak-e Vajda János tisztelői, azok a költők, akiket az irodalomtörténetírás Vajda követőinek tart? Megfordítva: Vajda János tisztelői, ha tetszik: követői, fontosnak tartották- e, hogy személyesen megjelenjenek ezen a megemlékezésen? Akár így, akár úgy tesszük fel a kérdést, a válasz nemleges. A sírkőavatás tehát nem számított olyan eseménynek, amelyen illett részt venni Vajda János valamennyi hívének. Ennek némiképp ellentmond, hogy a temetések, szoboravatások, emléktábla-leleplezések hagyománya napjainkig erős a hazai irodalmi életben. Inkább arról lehet szó, hogy mivel a konzervatív irodalom emblémaként kisajátította Vajda Jánost, a modern költők nem vettek részt az ünnepségen. A Pesti Napló közvetlenül Vargha Gyula államtitkár neve után kivétel nélkül olyan költőket említett, akik a Kisfaludy Társaság tagjai, sőt, Kozma Andort a Magyar Tudományos Akadémia beválasztotta levelező tagjai sorába. Ebben a társaságban nehéz lett volna Ady Endrét, Osvát Ernőt, Ignotust, de akár Schöpflin Aladárt elképzelni, akik egészen másképpen vélekedtek Vajda Jánosról, mint a "hivatalosok".

Hogy feltevéseink helyesek lehetnek, megerősíti egy másik írás, mely azonban nem közvetlenül az esemény után született. Beregi Oszkár először 1927- ben jelentette meg a Színházi Élet című lapban emlékiratát, majd az 1950-es években ismét papírra vetette "élete regényét".

Az "élete kész regény..." Beregi Oszkár esetében nem közhely. Az emlékirat olyan gazdag bonyodalmakban, veszedelmekbenben, fordulatokban, szerelmekben, izgalmas jelenetekben, anekdotákban, mintha gazdag fantáziájú író alkotása volna, s szerzője arra is ügyelt, hogy könyve ne legyen pusztán anekdotagyűjtemény. A kor politikáját, erkölcseit, kultúráját értékelve csak az érdemesnek tartott személyeket örökítette meg. Pontosan tudta, ki és mi időtálló kultúrtörténetünkben. Nem csak ösztönösen: nyolc félévet végzett a budapesti egyetemen. Beöthy Zsolt, Alexander

Bernát, Horváth Cyrill, Szinnyei József, Marczali Henrik és Riedl Frigyes előadásait hallgatta. Doktori disszertációja is készült A színész lelkiállapota a színpadon címmel, de Riedl Frigyes lebeszélte a megírásról: "Kedves Beregi, minek magának doktori cím? Jegyezze meg magának, hogy doktor sok van, de Beregi csak egy!"1 Beregi Oszkár azonban már egyetemi tanulmányai előtt közel került a főváros értelmiségéhez. A korszak legnagyobb költője, Vajda János ismeretségével dicsekedhetett. Az emlékezés alábbi részlete azonban nem pusztán dicsekvés. A kor szellemi életének hű lenyomata.2

***

"De színiakadémiai vizsgaszereplésemnek a napi értékű tapsoknál és dicsérő kritikáknál sokkal többet köszönök. Egyik előadás után három fiatalember keresett fel az öltözőmben. Három nálam csak pár évvel idősebb egyetemi hallgató. Három jó barát, akiket nekem egyszerre adott a sors. Hevesi Sándor3 bölcsészhallgató volt, Lándor Tivadar4 orvostanhallgató, Szalai Emil5 joghallgató. Három lelkes rajongó, akik érdemtelenül érdeklődtek a fiatal színinövendék iránt. Rövid ismeretség után nagyon megszerettem a három jó barátot. Hevesi csupa olvasás és tanulás, Lándor csupa ötlet és inspiráció, Szalai csupa életakarás és törekvő, reális, becsületes szorgalom. Az amerikai Ford azt mondta, a sikerhez egy százalék inspiráció és kilencvenkilenc százalék perspiráció kell. Ez volt az oka, hogy legnagyobb életsikere az idők folyamán Hevesinek és Szalainak volt, és a csupa inspirációs Lándor éppen csak, hogy megélt.

Mind a hármuknak irodalmi ambíciójuk volt. Szalai tanító nélkül megtanult spanyolul, és egymás után fordította magyarra különféle színházak számára a spanyol színdarabokat. Baráti körben úgy hívták: Ťőrült spanyolť, de a cím nem volt jogosult, mert Szalai volt a három barát között a legtisztább fejű, a legjózanabb, és aki okos tanácsot akart, a jó Szalai élete végéig megbízható tanácsadónak bizonyult.

Az okos Hevesi húszéves korában már színházi kritikus volt, és olyan sokat olvasott, hogy fölfedezte egy fiatalember, Janovich Jenő irodalmi plágiumát, és az erről írt leleplező cikke egyszerre ismertté tette a Nagykanizsáról Pestre került ifjú esztétikus nevét.6 Komjáthy Jenő fiatalon meghalt költőnkről is nagy tanulmányt írt Hevesi, és az egyetemi olvasókör egyik esti felolvasásán mutatta be.7 Velem ugyanazon az estén huszonöt Komjáthy-verset szavaltatott, mintegy kíséretül az ő esztétikai tanulmányához. Előadás után egy fehér hajú öregasszony rohant rám, és összevissza csókolt. Azt hitték, az anyám.

- Dehogy az anyám, az én anyám szőke és fiatal - mondtam büszkén.

Lándor, aki később félelmes zenekritikus lett, majd az UFA-film dramaturgja - Pesten, olyan szegény volt, hogy ťalbérletben Ť, fél áron vagy negyed áron lefordította Schiller Fiesco című tragédiáját, amelyre a költő, Palágyi Lajos kapott Krecsányi budai színigazgatótól megbízást és teljes fizetést.8

A három jó barát révén ismerkedtem meg a költő Palágyi Lajossal, a filozófus Palágyi Menyhérttel, a nagy Madách Imre misztikusan filozófus fiával, Madách Aladárral és a kor legnagyobb magyar költőjével, Vajda Jánossal.9 Együtt ült majdnem minden nap ez a társaság a Balaton vagy az Otthon kávéház10 kerek asztalánál, és olyan okos, bölcs dolgokat tárgyaltak, hogy az én műveletlen, tudatlan, fiatal fejem nem értett meg belőle semmit. Csak hallgattam, és próbáltam követni a bölcsek gondolatmenetét. Talán ez tűnt fel Vajda Jánosnak, az én feszülten figyelő arcom, mert egyszerre csak minden átmenet nélkül felém fordult, megfogta a vállamat, és ezt mondta: ťTudja, öcsém, én még ismertem Egressy Gábort, annak olyan volt az arca, hogy azon igazán elfért a tragédia. Magának olyan arca van, hogy azon elfér a tragédia is és a komédia is.Ť

Nem tudom, dicsérni akart-e vagy csúfolódott velem, ámbár Vajda Jánosnak nem volt szokása csúfolódás, de én a jobbik felét választottam: és dicséretnek vettem a nagy ember szavait, és attól kezdve hálás szívvel még gyakrabban szavaltam a Vajda-verseket, mint eddig. A Vajda-versek nem voltak hatásos produkcióra alkalmasak. Csupa bensőség, csupa hangulat. A nagyközönségnek az ťkaviárŤ volt. De én szavaltam. Mindenütt, ahol csak lehetett. Olyan hálás voltam a nagy költő barátságos szavaiért. Nagyon szerényen, mondhatnám szegényen élt, még a felesége is hűtlen volt hozzá, és a nagy költő nagy szegénységben halt meg.

Vajda János sírja sokáig jeltelen maradt. Egy reggel11, akkor már a Nemzeti Színház nagy szerepeket játszó tagja voltam, azt olvastam az újságban, hogy a Kerepesi temetőben délelőtt 11-kor leplezik le Vajda János síremlékét. Természetesen azonnal felkészültem, és mentem ki a temetőbe.

A sír körül sok ember, a különböző irodalmi társaságok küldöttségei, és az emberek között középen Vajda János márványból faragott jól ismert arca. Én Vargha Gyula12 mellé kerülök. Vargha költő és a Tudományos Akadémia főtitkára. Mellette balkéz felől Berzeviczy Albert13, az Akadémia elnöke, mellette Beöthy Zsolt14, akinek az irodalmi és esztétikai előadásait hallgattam az egyetemen. Írók, költők, idegenek, csak színész nincs itt egy se. Amint ott állok szemben Vajda János márvány-fejével, és hallgatom a szónokokat, eszembe jut Vajda egyik verse, mintha csak erre az alkalomra íródott volna. Tünemények a címe. Halkan odasúgom a mellettem álló Vargha Gyulának:

- Gyula bátyám, elmondanék egy Vajda- verset, ami éppen ide való.

- Nagyszerű, kitűnő - csak szólok Albertnek. Albert, az Berzeviczy, a főtekintélyt tartó. Vargha odafordul a mellette álló

Berzeviczy Alberthez, és odasúgja:

- Albert, kérlek, itt van Beregi, elmondana egy Vajda-verset.

Berzeviczy lassan, alig észrevehetően felém fordítja komoly fejét, bólint és súgva mondja:

- Jó napot, jó napot, nagyon jó lesz, csak szólok Zoltánnak. ťZoltánŤ - Beöthy Zsolt. Berzeviczy lassan feléje fordítja komoly fejét, és odasúgja:

- Zoltán, kérlek, itt van Beregi, elmondana egy Vajda-verset.

Az örök-fiatal öreg Beöthy professzor a deputációk mögött odafurakodik mellém, és ragyogó szemekkel mondja:

- Nagyon jó, köszönöm. Ez az utolsó szónoklat. Ha befejezi, álljon a szobor elé, és mondja el a verset!

Ezalatt persze az ünnepi szónokok szónokoltak, és taglalták Vajda János költészetének jelentőségét a magyar irodalomban, és helyet jelöltek ki a tüneményesen nagy embernek.

Amikor befejezik mondókájukat, én odaállok, és szemben a szoborral elmondom szerző és cím nélkül Vajda Tünemények című versét.

Megtapsoltak. Furcsa volt. Nem volt helyes, és nem volt illendő. De még furcsább volt, hogy a sok szónok közül az egyik kifelé menet karon fogott és megkérdezte:

- Mondd, kérlek, ki írta ezt a verset? Nagyon szép...

- Ezt a verset? Ezt Vajda János írta. A címe: Tünemények.

- Hja, persze, Vajda."

***

Beregi fordulatos és csattanós történetét nehéz lenne túlszárnyalni bármilyen okos(kodó) fejtegetéssel. Van azonban néhány figyelemre méltó mozzanat ebben a históriában. Hogy nem volt olyan éles a határ, vagy nem lehetne ma olyan éles határt húzni a modern és konzervatív szemlélet között, Beregi írása csak megerősíti. De az is kiderül az emlékezésből, hogy Beregi mint a Nemzeti Színház tagja (bármennyire elcsépelt a kifejezés, mégis itt egyedül ez a helyénvaló) a híd szerepét töltötte be a két irányzat között. A színész szerepei, szavalóestjei révén a teljes magyar irodalmat birtokába vette. Beregi egyszerre volt Kis József verseinek hűséges tolmácsolója, s a Herczeg Ferenc-művek főhőse. Ő formálta meg Dóczy Lajos A csók című színjátékának főszerepét. De Pekár Gyula három művében is fontos szerepet kapott. Pekáréban, akinek nevét az irodalomtörténet csupán a tehetségtelen író szinonimájaként tartja számon. S Pekár volt az is, bár Beregi tapintatosan elhallgatta, aki Vajda síremlékavatásán alkalmi versnek hitte a Tüneményeket, és szerzője iránt tudakozódott.15

Ilyen előzmények után más megvilágításba kerülhet a Beregi Oszkár elleni hajsza a proletárdiktatúra bukása után. Mintha tudatosan igyekeztek volna szétverni a hazai szellemi élet különböző irányzatait összekötő eresztékeket. Beregi Oszkárt nem csak nemzeti színházi tagságától fosztották meg, életét is veszély fenyegette, ezért menekült el Bécsbe. A Pekár Gyulának innen küldött újévi üdvözlete látszólag a hazatérni vágyó hontalan segélykiáltása: "Kedves Szerzőm. Drághy Évára és más kellemes munkálkodásunkra emlékezve szeretettel gondolok Rád és Feleséged őméltóságára, és az újév alkalmából őszinte szívvel kívánok minden jót."16

Ebben a jókívánságban azonban ott lüktet a magyar szellemi élet kettészakadásának fájdalmas nyugtázása, szemrehányás Pekár Gyulának, aki ezt kultuszminisztériumi államtitkárként végrehajtotta.

A Beregi levelezőlapjára kirótt háromezer koronás portót a Petőfi Társaság elnöke, országgyűlési képviselő, m. kir. belső titkos tanácsos, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság tagja mégis kifizette...

***

Beregi Oszkár nem azért adta emlékezésének Az életem regénye címet, hogy mítoszt teremtsen magának. Miután 1919-ben az Ébredő Magyarok Egyesületének fenyegetései elől Bécsbe menekült, népszerűsége megcsappant, az új generáció már csak hírből ismerte. A memoár legelső változatának, amely 1929- ben a Színházi Élet című folyóiratban jelent meg folytatásokban, részben az volt a szerepe, hogy előkészítse a talajt a régóta vágyott hazatéréshez, hogy eloszlassa a Tanácsköztársaság idején szőtt legendákat, hazugságokat.

Gyónás volt Beregi emlékirata? Magyarázkodás? Hitvallás? Talán mindhárom.

Amikor élete végén újra tollat vett kezébe, hogy papírra vesse emlékezését, nosztalgiával gondolt ifjúságára, a hibátlan alakú, angyalarcú amorózó népszerűségére, Max Reinhardtnál, a berlini Deutsches Theaterben eljátszott főszerepekre, szerelmére, Isadora Duncanre. Mégsem édeskés, magamutogató mű született. Beregi tudatában volt, hogy utolsó tanúként többet kell nyújtania a szokványos, anekdotázó emlékiratoknál. Szerencsénkre nem csak igénye, tehetsége is alkalmassá tette, hogy könyve színháztörténeti, művészetszociológiai, alkotáslélektani, történeti vonatkozásaival kivételes forrása legyen huszadik századi művelődéstörténetünknek.

A kiadásra azonban nem került sor, noha az 1960-as években Illés Endre, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója szerződést kötött megjelentetésére.

Beregi emlékezését éppen erényei zárták el a nagyközönség elől - Illés Endre hiába üzente tréfásan Hollywoodba: több szexet! De Beregi erre sem volt tekintettel, mint ahogy világnézeti és vallási kérdésekben sem foglalt állást.

Túlzás lenne azt állítani, hogy Az életem regénye méltó társa Déryné és Jászai Mari emlékezéseinek. Nyelvezete több helyen nehézkes, bonyolult, végtelen mondatai sem mindig egyértelműek. A németül, angolul és magyarul egyaránt értő és beszélő, hetvenes éveiben járó művésztől azonban ez is szép teljesítmény volt.

GAJDÓ TAMÁS

1. Beregi Oszkár: Az életem regénye. In: Színházi Élet, 1929. 44. sz.
2. Beregi Oszkár: Az életem regénye. Gépirat. A példány Békássy Istvánné Beregi Lea jóvoltából került tulajdonomba. A szöveget a mai helyesírás szerint közlöm.
3. Hevesi Sándor (1873-1939) - kritikus, rendező. 1922-től 1932-ig a Nemzeti Színház igazgatója volt. Beregi Oszkár 1895 körül ismerkedett meg vele.
4. Lándor Tivadar (1873-1954) - orvosi diplomájának megszerzése után hírlapíró lett. 1930-tól 1939-ig az UFA filmgyár budapesti dramaturgjaként dolgozott.
5. Szalai Emil (1874-1944) - 1900-tól gyakorló ügyvéd volt Budapesten. Ô szorgalmazta Magyarország csatlakozását a szerzői jog védelmét szolgáló "berni unióhoz".
6. Ezt a mozzanatot nem ismeri a Hevesi-szakirodalom. Lehet, hogy Beregi Oszkár összekevert valamit.
7. Hevesi felolvasásából részlet jelent meg a Zala című lap 1895. 35. számában.
8. A darab bemutatója 1897. július 7-én volt a Budai Színkörben. A műnek kiadása nincs, a Világirodalmi lexikon Schiller-szócikkében sem szerepel. Krecsányi Ignác példányát az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára őrzi. Jelzete: MM 6432. Természetesen fordítóként ezen a példányon is Palágyi Lajost tüntették fel.
9. Palágyi Lajos (1866-1933), Palágyi Menyhért (1858-1924), Madách Aladár (1848-1908) és Vajda János (1827-1897) szoros barátsága közismert. Ruttkay Teréz Mária így írt Madách Aladárról szóló monográfiájában: "Pestre jőve a férfitársaságot kereste; a Hatvani utcában [...] levő Kammon kávéházba szeretett ellátogatni, ahol Vajda János, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Szomory Károly, Zempléni Árpád és a két Palágyi: Menyhért és Lajos voltak asztaltársai." (Ruttkay Teréz Mária: Madách Aladár. Bp., 1938. 11.)
10. Az Otthon kávéház a Kerepesi út 11., a Balaton kávéház a Kerepesi út 17. sz. alatt működött.
11. Vajda János sírja fölé a Kerepesi úti temetőben a Kisfaludy Társaság emeltetett emléket, amelyet 1915. május 30-án lepleztek le.
12. Vargha Gyula (1853-1929) - költő, műfordító. A népnemzeti irány képviselője. 1928-tól az MTA másodelnöke. 1900-ban a Kisfaludy Társaság titkárává választották. Beregi Oszkár későbbi tisztségét vetítette vissza erre az időre.
13. Berzeviczy Albert (1853-1936) - konzervatívszabadelvű párti politikus, történetíró. 1905-től 1936-ig az MTA elnöke volt. Beöthy Zsolt halála után, 1923-ban vezetője lett a Kisfaludy Társaságnak is.
14. Beöthy Zsolt (1848-1922) - irodalomtörténész, esztéta. 1878-ban lett a pesti egyetem magántanára. 1893-tól az MTA igazgatósági tagja, 1910-1913 között másodelnöke, 1900-tól haláláig a Kisfaludy Társaság elnöke volt. Mivel a Vajdaemlékmű avatását a Kisfaludy Társaság szervezte, ezért ő adta ki - elnökként - az "engedélyt" Bereginek a szavalatra.
15. A történet kiegészítését Beregi Leának köszönhetjük.
16. OSZK Kézirattár, Levelestár