Magyar Állami Operaház, Thália Színház

Igazán kellemetlen rendezõ Vidnyánszky Attila: egyetlen rövid estén több esetben is határozott állásfoglalásra kényszeríti nézõit, vagy ha ezzel idõnként adós maradna, akkor legalább alaposan elbizonytalanítja a publikumot. Miközben nem tesz mást, csupán ártatlan, vagy talán inkább - a bemutatót kísérõ PRtevékenység mottóját kölcsönvéve - ördögi ábrázattal kérdez, máskor pedig habozás nélkül megkérdõjelez lustaságra csábító evidenciákat. Sztravinszkij-estjével többek között olyan problémákat feszeget, hogy mit gondolunk az operáról és a színházról, a kettõ viszonyáról, sõt még azt sem átall firtatni, hogy egyáltalán mit gondol(hat)unk operának.

Most maradjunk csak ez utóbbinál. Mert ha valaki csalódott az este után, mondván, hogy amit az Erkel Színházat "helyettesíteni" hivatott Thália Színház színpadán látott, az minden, csak nem opera, jobban teszi, ha elmélyed az operaházi szóróanyagokban. Ezeken ugyanis előrelátóan csupán annyi áll az új évad első premierjéről: Sztravinszkij három egyfelvonásosa.

És valóban, ha a száraz filológiai tényeknél maradunk, akkor se az 1915/16- os A rókáról, se a két évvel később született A katona történetéről nem állítja senki, hogy opera, sőt amellett is csak kevesen kardoskodnak, hogy az alig 25 perces, leginkább pajzán tréfára emlékeztető Mavra (1921/22) vígopera volna. A negyed óránál kevéssel hosszabb A róka esetében, amely egyébként az orosz Grimm, Alekszandr Afanaszjev gyűjtésében fellelhető mese nyomán íródott, bátran egyetérthetünk a burleszk műfaji megjelöléssel. S bár A rókában és a Mavrában legalább szerepelnek énekesek, az estet megkoronázó - és nem mellesleg: a két ritkán játszott szösszenet után mégiscsak a legismertebb - darabban énekhangot hiába keresünk. A kamarazenekarra komponált példázatban, A katona történetében ugyanis prózában halljuk a gyakran falusi Faust-történetnek aposztrofált mese ismerős fordulatait.

A katona története | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Vidnyánszky Attila a témaválasztásában, eszközeiben, mondandójában, meg persze zenei szövetében egyaránt jócskán különböző népmeséből, a frivol poénból, végezetül pedig a bő lére eresztett moralizáló példázatból egyetlen, közös szálra erőnek erejével felfűzött estet állított színpadra. A kevés híján kétórás Sztravinszkij- kalandtúra minden erénye és összes arcpirító hibája ebből a tényből ered. Mert az nagy öröm, hogy a sok zeneértő által is talán csak felületesen ismert opusok végre élőben hallhatóak Budapesten. (A Kovács János által a szokásos lendülettel irányított zenekar különösen A katona történetében nyújt emlékezeteset, ahol a zenészek valódi főszereplővé válnak.) Ám hiába a legjobb, ez esetben akár kultúrmissziósnak is mondható szándékok, ha a rendezői koncepció legtöbbször hörögve-erőlködve hangoztatja saját létjogosultságát ahelyett, hogy elfogadná: a három egyfelvonásosnak bizony nem sok köze van egymáshoz.

Megfelelő vízióval a kapcsolat természetesen még oly különböző alkotóelemek között is megteremthető. Vidnyánszky Attila és állandó alkotótársa, Alekszandr Belozub díszlet- és jelmeztervező pedig nagy energiákat mozgat meg ennek bebizonyítására, erőfeszítéseikből azonban legfeljebb bizonygatásra futja. Teóriájuk szerint ugyanis a közös elem mindhárom cselekményben az ördög hangsúlyos, vagy egynémely színpadi eszközzel könnyedén hangsúlyossá tehető jelenléte. Az még rendben is volna, hogy a záró darabnak a katonát megkísértő ördög az egyik főszereplője, sőt, hajlamosak lennénk elfogadni még azt is, hogy a Mavrában női álruhában bujkáló, ám egy meglesett borotválkozás során lebukott fess huszár is holmi infernális erőknek köszönheti kurta szerelmi kalandja dicstelen befejezését. Na de mi az ördögöt keres patás barátunk a nyitójáték baromfiudvarában?

A róka | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A végzetesnek bizonyuló rendezői-tervezői döntésnek azonban további káros mellékhatásai is akadnak az előadás lebonyolítását illetően. Néhány ilyen: a Színművészeti Egyetem musicalszakos hallgatói az első két darabban mozgó díszletelemként szolgálnak. Jelenlétüket csupán a záró rész tudta megindokolni, addig csak a színt eluraló látványos káosz fokozásában jeleskedtek, ráadásul a színes összevisszaság finoman szólva nem tette követhetőbbé az amúgy is harmatos cselekményt az első két darabban. Leginkább kínosnak mégis a két, előzmény és folytatás közötti indokolt átvezetésnek szánt, ám az esten zárványként fityegő közjátékot éreztem, de a visszatérő "Cseszd meg, ez Rókáné" kiszólás sem csalt mosolyt második, majd harmadik feltűnésekor az arcomra.

Az intermezzók nem sikerültek ugyan, a három rész belső világa mégis a Vidnyánszkytól megszokott módon koherensnek mondható. Az is kiderült, hogy a három résznek a rendező által választott sorrendje, és az önálló darabok esetleges összetartozása kevésbé erőszakos módon is tudatosítható a nézőben. Alekszandr Belozub harsány színvilágú, Chagall-képek motívumaiból merítő látványt kreált A rókában és a Mavrában. A színek hirtelen, ám indokolhatóan komorulnak el A katona történetéhez jutva: végsőkig letisztultan, feketében, fehérben és szürkében mutatkozik meg az örök igazságokat kutató történet. Feketét és fehéret egyébként már A rókában is találunk, hiszen a négy énekes (az első szereposztásból külön ki kell emelni a humorban tréfát nem ismerő Tóth Jánost és a jó formában lévő Rácz Istvánt) frakkot visel, ami korántsem akadályozza meg őket bizonyos pajzán cselekedetek végrehajtásában a tyúkól zárt, az alighanem döbbent nézői tekintetek elől óvott falai között. A nemiséget igen elmés és artisztikus, s nem utolsósorban az orosz kultúrkörhöz felettébb hűséges módon tudatosító tyúk- és kakasjelmezek mintegy előlegezik a Mavra groteszk, szándékosan elrajzolt alakjainak kosztümjeit. A huszár ugyan valódi egyenruhában érkezik a zenekari árokból a színpadra, ám az őt körülvevő hölgykoszorú (közülük Wiedemann Bernadett hibátlanul nagyszájú Szomszédasszonyát kell kiemelni) tekintélyt parancsolóan dús műkeblekkel, hatalmas vendéghajakkal nő víg kedélyű, mégis riasztóan ősanyai méretűvé.

Mavra | theater.hu fotó - Ilovszky Béla

A rendező teljes bizonytalanságban hagy afelől, mennyire kell komolyan venni az első két darabot, ám hogy A katona története fontos számára, ezt nyilvánvalóvá teszi. A nyitány előtti sürgés-forgás is ezt igazolja: a zenészeket felparancsolja a színpadra, a végre nem tanácstalanul flangáló musical-hallgatók pedig leköltöznek a zenekari árokba. Vidnyánszky áradó, hiánytalan atmoszférát teremtő prózai rendezéseinek legjavát idézi, ahogy egyénenként és tömegben is kezeli-irányítja őket. Molnár Györgyi taszítóan magabiztos Ördög, Horváth Andor ihletett Mesélő, Bakos- Kiss Gábor őrlődése megrendítően emberi a Katona szerepében. Vidnyánszky Attila A katona történetének egyórás időtartama alatt visszamenőleg igyekszik igazolni rendezésének minden vitatható pontját, sőt bebizonyítja azt is, hogy a zene nélküli színház valódi operai élménnyé tud nőni értő kezekben. Mert a példázatos szöveget nem egyszerűen elmondják az egyetemisták, hanem elemeire bontva-tördelve, azokat más és más hangsúlyokkal ismételgetve és ízlelgetve észrevétetik a textusból kibomló színtiszta muzikalitást.

Ám az ördög a részletekben rejlik - mondja az egyfelvonásosokat beharangozó szórólap. Nekünk pedig az Operaház új bemutatójának helyszínét elhagyva nem is marad más dolgunk, mint buzgón helyeselni.

JÁSZAY TAMÁS