Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon - több változat született e Csokonai idézetre. Az is, aki esztétává... nem beszélve arról, aki kritikussá. Vagy talán mégsem? Mert vannak "csillagos órák", amikor az ítész kibújhat a bõrébõl; bevallva elégedettségét nem kell féltenie a mundér becsületét. Nem meózás ilyenkor a dolga, hanem élmények megosztása, felkínálva egy-egy variációt annak az örök és egyetlen végsõ kérdésnek a megválaszolására, hogy "miért szép".
Párizs, Salle Adyar, 1959 decembere - itt és ekkor rögzítették Brahms két csellózongora szonátáját, Starker János és Sebők György előadásában. Két magyar művész, akik Európa- majd Amerika-szerte öregbítették a magyar (kamara)muzsikusok hírét-nevét. Weiner Leó legendás kamarazene- oktatásának kiválóságai, akik a bloomingtoni egyetem elismert professzoraiként fejezték be földi pályafutásukat. Játékuk összhangja több mint összeszokott kamarapartnerek kidolgozott produkciója: keresetlen egyszerűséggel és magától értetődően fonódnak össze a szólamok, mindig gondoskodva a lényeg érvényesüléséhez ideális háttérről is.
Csaknem fél évszázad távlatából hallhatjuk a két szonátát. Klasszikusan letisztult előadásuknak köszönhetően úgy érezzük: közvetlen kapcsolatba kerülünk a kompozíciókkal. A felvétel sokadszori újrahallgatásakor is a "mi következik" köti le a figyelmet, nem pedig az interpretáció "hogyan"-ja. És ha nagyritkán találni is ebben a perfekt közegben esetlegesnek tűnő apró mozzanatokat, attól csak még jobban értékelhető az előadás. Mert az apróságok sohasem nyelvbotlás jellegűek, amitől megtörne a folyamat vonala, menete. Nem jelentenek többet, mint amikor fogytán a levegő, ezért halkabb-elharapott egy-egy szótag. Vagy kevésbé fodros egy virágszirom.
Egyszerre érezni azt, hogy méltán szánta cselló és zongora együttesére ezt a tartalmat Brahms - s azt is, amikor már-már túlcsordul a kifejeznivaló; ilyenkor óhatatlanul is hangszerelési asszociációink támadnak, s aligha véletlenül. Mert az előadóművészek érzékeny szűrőjén akadály nélkül áramlik mindaz, ami kifejezésre jut a hangok által, tehát, amit - kimondhatatlanként - beléjük rejtett a komponista.
Költészet ez a kamarazenélés, az F-dúr szonáta lassú tételét hallgatva szinte fáj a szépség. Ugyanakkor a legszélsőségesebb érzések-indulatok is megmaradnak a meghitt személyesség keretei között, így egyszerre van jelen a romantika és az a letisztultság, amelyet - jobb szó híján - klasszikusnak nevezhetünk.
Ismét egy megunhatatlan-szép felvételt köszönhetünk az APEX sorozatnak (2564 69900-0).
***
A Kronos Quartet: fogalom. Élmény őket hallgatni koncerten csakúgy, mint felvételről. November 7-én a MÜPÁ-ban világzenét játszottak, olyan műveket, amelyeket túlnyomórészt a népzene inspirált. A Műsorkalauzban így kezdődik koncertjük ajánló szövege: "1973-ban, amikor a Kronos Quartet megalakult San Franciscóban, új fejezet nyílt a vonósnégyesek történetében. Ez a társaság ugyanis nem volt hajlandó a klasszikus repertoárral ťbajlódniŤ, kizárólag a 20. századra összpontosított, ám abban sem csupán a kortárs zene mestereire." Kétes ajánlás, ám aki akár csak egyszer is hallotta őket, tanúsíthatja: aligha a történeti zenék "nehézsége" rettentette el a kétségkívül zseniális muzsikusokat. Annál is inkább, mivel a XX. századi klasszikusok műveit oly értőletisztult előadásban szólaltatják meg, ami bizonyossá teszi: ők jelentik azt a kivételt, amely erősíti a szabályt, miszerint "kortársunk a zenetörténet". Nekik elhisszük: kortársunk - a kortársak! Fantasztikus zenei felkészültséggel, lényeglátó kottaolvasással ugyanis sikerült elérniük, hogy felismerjék az értéket napjaink (mű)zenéjében és képesek legyenek eljuttatni a szerzői üzenetet a hallgatóság népes táborához.
2006 augusztusában három nap alatt készítettek csodálatos felvételt Henryk Mikolaj Górecki III. vonósnégyeséből. A kompozíció alcíme ("...songs are sung") Velimir Klebnyikov négysorosának utolsó szavait idézi. Az ilyen felvétel arra készteti a recenzenst, hogy ne keresgéljen szavakat, hanem biztassa olvasóit: hallgassák meg. Szavakkal visszaadhatatlan az érzeteknek az az aprólékosan berendezett árnyalatskálája, amely egyaránt mutat színeket és indulatokat. Hihetetlen varázzsal fonják a szólamok szövetét; konszonáns és disszonáns harmóniák úgy váltakoznak, hogy a disszonancia néha csupán a konszonancia variánsának hat. Változatok szürkére - mondhatnánk, jelezve előre, hogy eme szürke a fehértől a feketéig terjed, s érinti a kövek és fémek fényes és matt árnyalatait. Minden egylényegű - egyszersmind megunhatatlan. A Kronos tagjainak előadásában valamennyi hangot a személyesség hatja át - s ettől a hallgató is belesüpped az általuk körvonalazott érzésvilágba. Néha úgy érezzük: ennyi szívbemarkoló szépség kifejezetten fáj! (Nonesuch 7559-79993-3)
***
A Budapesti Fesztiválzenekar legújabb CD-jét hallgatva ismét visszakaptam a hitemet abban, hogy a koncertfelvételek nemcsak hasznosak (dokumentumértékűek), hanem maradéktalan élvezetet is képesek nyújtani (tehát, nemcsak kedves emléket jelentenek annak, aki jelen volt a koncerten, hanem értékes kárpótlást mindazoknak, akiknek nem állt módjukban meghallgatni a hangversenyt). 2006 decemberében a Művészetek Palotájában került rögzítésre Fischer Iván vezényletével Dvořák két műve: Pieter Wispelwey szólójával a Csellóverseny, valamint a Szimfonikus variációk (op. 78).
|
De legalább olyan élmény a variációs mű. Hosszabbnak-terjedelmesebbnek hat, s nemes szórakozást nyújt. Jó félperces téma, melyet 27 variáció követ (a borító tanúsága szerint a legrövidebb 17, a leghosszabb 51 másodperc), végül ötödfél perces finálé koronáz meg - nyilván ez is sajátos figyelmet követel az előadóktól. Mert megszakítás nélkül következnek a változatok, amelyek nem tipikusan karaktervariációk - abban az esetben a nehézséget az jelentené, hogy a mind újabb hangütéseknek azonnal pregnánsaknak kellene lenni, s a "cseppben a tengert" analógiájára pillanatok alatt másmás atmoszférát teremteni. Ehhez képest Dvořák a változatos hangszereléssel részben megkönnyíti az előadók feladatát, de egyúttal meg is nehezíti, hiszen minden szakaszban külön ki kell kísérletezni az ideális hangzási arányokat. Vélhetőleg ez az "aktuális feladat" is inspirálóan hatott az előadókra, akik a műnek (a mindenkori műsornak) kijáró odafigyeléssel tették lehetővé, hogy a közönség megszeresse (talán kicsit túl is értékelje) ezt a kompozíciót.
Már korábban is készített Dvořákfelvételt vezető karmesterével a Fesztiválzenekar, így biztonsággal és meggyőzően tudták eldönteni, mikor hogyan olvassák a kottát, a leírt információkból mit tartsanak megkülönböztetett jelentőségűnek. Mindeközben - lévén rutinos felvételkészítők - nem zavartatták magukat a hangrögzítés tudatától, játszottak, mint más koncerteken. A felvétel készítőit dicséri, hogy úgy tudtak akusztikusan élvezetes hangzást rögzíteni, hogy a teremzaj (a teremben lévők okozta zörej) minimális. Hogy néha halljuk a dirigensnek a határozott avizót kísérő belélegzését, az sem zavaró, inkább a pódiumközelség érzetét kelti. (Hasonlóképp, mint amikor egy-egy indulatos vonós hangindításnál hallatszik a markáns hangképzésnél szinte elengedhetetlen kísérő zörej.)
(Channel Classics CCS SA 25807)
FITTLER KATALIN
