Vizsgázik az újjáépített színház a közönség előtt – jól. Abszolút színházszerű, már-már otthonos (s csak helyenként rideg vagy tétova), hatásában nagystílű épület született; a kietlen, városiatlan környezetről nem a tervezők és az építők tehetnek (valaki viszont tehet a problematikus akusztikáról, bár ez a nagy pesti társintézményeknek sem erőssége). A személyzet még kicsit provinciális, kicsit megilletődött, kicsit bizonytalan: lámpalázuk van talán. Nem baj; fő, hogy a színészeknek ne legyen. Ők mindenesetre magabiztosnak és jókedvűnek tűnnek, mint akik nemcsak játszanak, hanem egy ügyet is képviselnek.
Vizsgázik, nemcsak itt, nemcsak most, de úgyszólván valamennyi előadásán Bertolt Brecht is: mennyire életképes a maga mégoly ravaszul megbolondított, Majna-Frankfurthoz kipányvázott, Svájcban tejelő marxizmusa a kedvetlen magyar kapitalizmus fancsali viszonyai közt. Nos, szinte minden esetben érződik a rendezők viaskodása nemcsak a mindenkori anyaggal, hanem az alapvető megközelítéssel is. A küzdelemből igazán meggyőző előadás az általam látottak közül még nem született. Az etalon, számomra, hazai viszonylatban, még mindig Ljubimov Koldusoperája.
Novák Eszter tatabányai rendezése mindazon-által a jobbak közé tartozik. Rokonszenves, ahogy közeledni próbál a tataiakhoz, és nemcsak a címadással, de a végső nyílt betoldással is nekik, az ő alkotó részvételüknek ajánlja munkáját. Direkt átpolitizálással azért szerencsére nem kísérletezik; az érzékenyebbek amúgy is, ha nem „otthon”, de legalább „helyben” érezhetik magukat abban az ideges, nyugtalan, kiszámíthatatlan, bizalmatlansággal telt, nincstelenségtől sújtott, rossz közérzetű világban, amely a darabbeli Grúziában uralg. (És a „talan-telen”-eket még cifrázhatnánk.) Más kérdés, hogy az általam látott előadás közönsége nemigen adta jelét ennek az „aha-élménynek”; még az igazán eleget sulykolt „Dolgozni csak pontosan, szépen...” idézet sem jött be. Ez azonban több évtizedes jelenség. A közönség nagy része vagy érzéketlen („ennek bohózat kell, vagy trágár adoma”, hisz ezt az előadás elején vetített interjúk több alanya mint potenciális néző nem is titkolja) vagy gyáva. Még baj lesz, ha értőnek mutatkozik... Régi reflex; de lehet, hogy még kamatoztathatónak bizonyul.
Mindenesetre a természetes ebben a közegben az volna, ha Gruse Vahnadze (Vacsnadze?) egy szánakozó pillantással magára hagyná a más – az osztályellenség – porontyát; mint ahogy az előadás folyamán többször meg is kísérti ez a lehetőség. Ellenáll, és ettől lesz hősnő; a „fény fiai” boldogabbak lennének vele, mint Sen Tével. Tóth Ildikóban a rendező ezúttal is megkapja a maga modern naiváját; bájos, természetes, egyszerű, emberi, szerethető – kár, hogy csak ennyi. Lassan nyitnia kellene, az összetettség, a sodró drámai erő, az asszonyiság felé. Valamennyi ebből most is elkelt volna. Ám a Szimon Chachavával (Chován Gábor) játszott két jelenet ebben a vadvirágos felfogásban is szép és emlékezetes.
Három, dramaturgiai leleményről, illetve friss szemről tanúskodó változtatás. Mindenekelőtt: a mindinkább vörös farkincaként ható kolhoz-keretjáték elhagyása. „Mi az, hogy kolhoz?” – kérdeznék az egyre szaporodó boldogabb (?) nemzedékek. Akár új keretjátékot is lehetne írni, amelyben béték és káefték, vagy rossmannok és schleckerek versengenének, mondjuk, adókedvezményért.
A másik: az Azdak-jelenetek (de jó a hücpére emlékeztető acdakozás után megint Azdakot hallani!) váltogatása a Gruse-jelenetekkel; így a csak nagy sokára találkozó két szál összefüggése sokkal világosabbá válik. Széles László, akit az Örkényben jelentős színésszé neveltek, telivér csavaros eszű népmesei hős, székelyebb, mint amilyen grúz. Nagy hóhányó, akiből a véletlen hozza felszínre a jobbik ént – Gruse egyszeri partnerét. Alakítása még az előadás szervi problémáján, a ritmus kérdésén is felül tud emelkedni. A jelenetek egy része ugyanis vagy fárasztóan elnyúlik vagy kapkodónak, elnagyoltnak hat. Mindkettőről persze a felemás színészi erők is tehetnek; az ember szívesebben nézi a vicces légi ladikjában fel-le ingázó Szélest, mint az íróilag bravúros szellemességgel kitalált pöröcskék fakó pörölőit. (Kivétel a kikapós menyecskeként mulatságos Gecse Noémi.)
A harmadik üde változtatás a narrátor megkettőzése. Ezt dramaturgiailag meg sem tudnám indokolni (volt, amikor egyetlen példányban remekelt benne valaki: Gábor Miklós); a közönség felé azonban előzékeny, ha nem is különösebben indokolható gesztus két jó és markáns színész, egy nő és egy férfi váltogatása (songjaikat is elcserélhetnék egymás közt). Margitai Ági szerencsére mindig kitűnő színész volt, így nem pótol, csak kiegészít az elképesztő kortalanság, amely a mozgástól a mimikán át a szerepek értelmezéséig színészi munkája minden aspektusában megnyilvánul. Öregasszonynak éppoly hiteles, mint sötét alj-fehér blúz kislánynak vagy metszően intelligens brechti narrátornak. Örültem az általam rég nem látott Horváth Virgil felbukkanásának; szikárul kaján intellektualitásával egyfajta Brechtet képvisel ebben az amúgy félig realista, félig stilizált előadásban.
Igazán stilizált a kifordított salamoni példázat: krétakör helyett karika. Amely végtére gyerekjáték. Mihail Abasvilivel pedig sem csecsemőként, sem hároméves kisdedként nem ismerkedhetünk meg: hol egy ügyesen formált bugyor, hol egy üres bicikli, hol egy alacsony termetű, fiatal felnőtt színész helyettesíti – hercigség törölve.
Mindkét vonulatot szervesen egyesíti Zeke Edit érdekes díszlet-, jelmez- és kellékvilága. A csövek és vázak bonyolult, de hibátlanul funkcionáló együttese szellemesen stilizált, de elhisszük neki a hegyi szorost és a rozoga pallót is, és az első rész záróképe a hegy magasában hátulról megvilágított kórustagok sziluettjével és az elöl megmentett emberke-batyujával álló boldog Gruséval igazán nagyon szép.
Problémáival együtt érdekes előadás ez a „tatai karika”, amely a maga módján pozitív tanúvallomás Brecht és az utókor perében.
SZÁNTÓ JUDIT
