Régi szép időket idéz Alföldi Róbert rendezése. Amikor egy nagyra tartott rendező kézen fogta a klasszikusokat, és – sutba vágva a hozzájuk társuló sztereotípiákat – elvezette őket főként fiatalokból álló nézőihez. Eretnek gondolat volt másként láttatni és gondolkodtatni, mint tették azt a tankönyvek hivatalosnak minősített elemzései. De aki egy ilyen beavatás részese lehetett, megtanulhatta az informális tananyagot is: hogyan lehet egy klasszikushoz a mából közelíteni, hogyan lehet sodró, fiatalos lendületű, izgalmas színházat csinálni. Így felelt Madách vagy Shakespeare az ifjú közönséget foglalkoztató kérdésekre, s így került a kötelezőből a szabadon választott kategóriájába a Tragédia vagy a Romeo és Júlia. Ez volt Ruszt József beavató színházának lényege.
Ahogy egykor Ruszt, úgy Alföldi sem a klasszikust akarja megmutatni a klasszikus műben. Törölnie kellett tehát mindazt, amit több mint másfél száz év társított a Bánk bánhoz, és vissza kellett nyúlnia az eredethez. A huszonéves Katona Józsefet – nagyon leegyszerűsítve – két kérdés foglalkoztatta: a haza sorsa és a szerelem. S ha Alföldi végiggondolta, hogy egy mai huszonéves hogyan viszonyul e két kérdéshez, már el is ért rendezése lényegéhez. Egy zavaros, hőbörgések és hőbörgők által vezérelt társadalmi szituációban kellene Bánk bánjának eligazodnia, és helyes döntést hoznia. Hogy képes lenne-e rá, az nem derülhet ki, mert félreviszi egy manipulált magánéleti válság. A köz- és a magánügy összevegyítése érzelmek által vezényelt, minden ésszerűséget nélkülöző cselekvést indukál. A zsigerből reagálás okozza Bánk tragédiáját. Akár napi szintű direkt kötődések kapcsolódhatnának a Bánk bán-sztorihoz, de Alföldi nem „bulvarizál”. Absztrahál és esszenciáját adja korunk hangulatának, miközben különbözőképpen gondolkodó és élő fiatal emberek egymás elleni küzdelmének ad teret.
Ennek a különbözőségnek, eltérő nemzeti és párthovatartozásnak már az indító képben egyértelmű kifejezését adja a rendezés. Zenei irányzatok csapnak össze a meráni, bojóthi, magyar ellentétek érzékeltetésére. (Világos és egyértelmű kapcsolódási pont ez az emón, a rapen és a technón felnőtt mai nemzedék számára.) A rockzenekar dobkészlete és a mikrofon nemcsak díszlete az előadásnak, hanem kelléke is egy-egy érzelmi kitörés vagy egy fontosnak tartott mondat kiemelésénél. S az érzelmi viharokat szolgálja az a vízzel telt akvárium is, mellyel szinte mindegyik szereplő közeli kapcsolatba kerül. Hatalmas csobbanások vezetik le az indulatokat. Az élve vagy holtan lebegő, a rejtőzködő, az egymásnak feszülő testek a vízben másfajta indulati töltést kapnak, és nem mellékesen képként sem utolsók. Olyan, mintha egy különleges mozgásszínház erősítené a gondolatot. Az emberi testek mellett a tárgyak is többletjelentést kapnak a vízben. A hánykolódó királyi trón vagy Bánk és Melinda gyermekének babakocsija a szituáció paradoxonát és a bizonytalanságot egyként kifejezi. S mivel a víz nem természetes létezési közegünk, az akváriumjelenetek összhatásukban a „vergődünk, mint hal a szárazföldön” érzetet keltik. Daróczi Sándoré az érdem a színpadkép létrehozásában.
Szépen végigvitt Alföldi rendezésében az az abszurditás, hogy a politika mindent és mindenkit megfertőz. Át- meg átszövi szereplőinek mindennapjait, és kiforgatja őket önmagukból. Egymás ellen fordít testvéreket, férjet és feleséget, barátokat. S mindez úgy történik, hogy igazából nem is akarják, csak egy erős szavú ember (Petur bán) vagy egy szerencselovag (Biberach) befolyása alá kerülnek. S ebből a helyzetből a nézők sem menekülhetnek. Nemzetiszínű zászlócskákat osztanak a békétlenek, miközben Petur bán vehemensen agitál. Nem akarjuk, de már benne vagyunk. Érdekes megfigyelni, hogy mi történik a zászlókkal, de még érdekesebb lenne tudni, hogy mi játszódik le közben a fejekben. Hogy találkozik egymással minden direkció nélkül a színpadi és a kinti világ.
Nagy lendülettel megélt előadás Alföldié. Segít ebben, hogy Vörös Róbert dramaturgi közreműködésével rövidült a szöveg, és eltűnt róla sok veret. A mai környezet nehezen tűrné a lassan csordogáló, pátoszos közelítést.
Társ a Nemzeti junior színészcsapata is. Alázattal tűrnek minden megpróbáltatást, hisznek abban, hogy korszerű színházat játszanak. Hogy fiatalok adják a Bánk bánt fiataloknak, megkönnyíti a történet közelhozását a mához, de egyben a problémák „fiatalítását” is jelenti. Korábban válnak a társadalmi események részeseivé, szenvedő alanyaivá, tévelygőivé. Az, hogy Tiborc panasza nem egy öregember szájából hangzik el, hanem egy kölyökképű fiataléból, másfajta, de nagyon komolyan veendő társadalmi válságról árulkodik. A Gálffi-osztály végzős növendéke, Farkas Dénes ezt a kiszolgáltatottságot úgy hozza, hogy közben fel-felvillantja azt az öntudatosságot is, ami talán egyszer továbblendítheti kilátástalan, homeless életén. Ellenpontjaként Petur bán túlpörgő aktivitással veti bele magát a társadalmi események alakításába. Makranczi Zalán egészen kiválóan formálja meg az eszméiben vakon hívő, észérveket nem ismerő, érzelmi alapon politizáló típust. Ehhez képest Fehér Tibor e. h. Bánk bánja a megfontoltság, a ráció embere. Éppen ezért szembeszökő a kontraszt, ahogy a magánéletben manipulálni tudják, és olyan tettre sarkallják, amit egyébként egész habitusa elutasít. A rendezés nem tör pálcát a merániak felett sem. Gertrudis Bánfalvi Eszter megformálásában egy olyan nő, aki komolyan veszi, hogy hatalommal ruházták fel. A színésznő ezt a mindenekfelett uralkodást játssza igen meggyőzően. Mátyássy Bence Ottója egyszerűen csak csábítani akar, s ehhez minden kínálkozó eszközt ki- és felhasznál. Különösen szép, ahogy Melindával a vízben dulakodva-ölelkezve a leselkedő Bánkot tévútra viszik. Radnay Csilla Melindája csupa feszengés a számára többszörösen idegen környezetben; kívülállása görcsös értetlenséggé alakul a vádak alatt. Mikhál (Szatory Dávid e. h.) és Simon (Orth Péter) a sodródó idegenek értetlenségével vesznek részt a békétlenkedésben. Egy csak egy ember van, aki kívül áll minden pártoskodáson: Biberach. Ő csak a saját érdekeit képviseli. Földi Ádám könnyed, laza nyegleséggel jellemzi a zavarosban halászó nyerészkedőt.
A zavargásokkal, hőbörgésekkel, értelmetlen öldöklésekkel és vádaskodásokkal terhes múltat Endre király (Szabó Kimmel Tamás) és Bánk bán együtt zárja le. A vízben lebegő halottaik felett állva, a távolba meredő tekintettel kipréselik magukból a Szózatot. Még csikorog, még nem elég meggyőző, de mégis egy gesztus a megbékélés felé.
S ha ezt viszik magukkal a nézőtéren ülő fiatalok, egyszer talán tényleg kinn leszünk a vízből.
CSIZNER ILDIKÓ
