Rendezvénysorozat részeként látogatott Budapestre a békéscsabai Jókai Színház „csapata” (és ez itt helyénvaló jelölés, az ötletes, piros lapként osztogatott színlapon is ez áll). Rokonszenves gesztussal a Békés megyei értékek felmutatása jegyében mutatták be rangos irodalmi folyóiratukat, a Bárkát, színházuk két produkcióját, s felvonultatták a gasztronómiai ínyencségeket (feltehetően ma Magyarország legjobb töltött káposztáját többek közt), gyűjtöttek árvaháznak, elhozták olimpikonjaikat: mindezt kedvesen és elegánsan. Mivel éppen Egressy Zoltán több mint tíz éve írott, Budapesten is, a Budapesti Kamaraszínházban páratlan, évtizedes szériát befutott sikerdarabját játszották, nem is tűnt erőltetettnek az árukapcsolás: hiszen a szerény étek címbe emelése már kínál lehetőséget, és a darab témája, helyszíne, szereplői sporthoz kötöttek, annak, abból, általa élnek.
Mindezt nem azért szükséges előrebocsátani, mert a vendéglátás elfogadása, azaz a „lekenyereződés” elhomályosítaná a színről színre látást, hanem mert egy felfűtött hangulatú vendégjátékon, saját közegéből, arányaiból, színpadtechnikai segédleteiből kiforgatva kellett helyt állnia az előadásnak, s ezért bármely kritika „lyukra futhat”. (Jellemző módon nem kell nagyon keresgélnie az embernek a futballmeccsen játszódó darab szókincséhez adaptálható kifejezéseket, hatalmas bőségben állnak azok a nem addiktív beszélők rendelkezésére is.)
A Sóska, sültkrumpli is kult-darab, akár a Portugál. Sokan, sokfelé játszották és játsszák, okkal. Látszólag pofonegyszerű dramaturgiája van, a hely–idő–cselekmény egységét tanítani lehet rajta, teljesen real-time-ban megy, a „játékvezetői hármas” (egy bíró és két partjelző, bocsánat, asszisztens) készülődése, bemelegítése, majd a két félidő közti szünet, illetve a haragvó szurkolók előli bujkálás körülbelül valóban addig tart, ameddig a valóságban. Minden egyéb is olyan, egyébiránt. Három jól körülhatárolható jellem, emberi minőség, irigység-kisszerűség-csalás-csalódás-bosszú-remény tengelyén imbolygó három férfiember meccs alatti-mögötti saját meccse a darab, túl nagy katarzis, illetve tanulságok kicsengetése nélkül. (Ez nem a Tizenkét dühös ember etikai megtisztulása mondjuk.) A be- és összezártság szituációját egy lepukkant öltöző teremti meg (ahogy remek tér egy fodrászüzlet, egy busz, egy gőzfürdő, egy kocsma közössége is a drámairodalom tanúsága szerint). Már itt jól teljesít a darabot régóta ismerő rendező, Koleszár-Bazil Péter és a díszlettervező direktor, Fekete Péter. A csálé padok, a lógó ajtók, a feliratok, a szikvizes palack, a hányódó büdös zokni: mind ismerősünk. Jó poén, amikor a második rész vége tájt félretolják az egybeépített padot-fogast: a zuhanyozó hiányzó fél-falát takarták el vele a kényszerűségből furfangos pályafenntartók.
Amúgy pedig arra használják a darabot, amire az készült: három formátumos férfiszínész egyformán jó szereppel való megkínálására, a színháztól esetleg vonakodóbb (férfi)nézők becsalogatására, és nem „gatyaletolós” (noha ténylegesen rengeteget öltöznek-vetkőznek, „villantanak”) szórakoztatásra. Figyelmes, apróságokra érzékeny rendező kell a jól elkapott díszletben, és ugyanígy, „jól elkapott” karakterek mintázására kész színészek. Bartus Gyula, Gulyás Attila és Csomós Lajos e követelményeknek rendre megfelelnek, és eminens csapatot alkotnának. Most kéne azonban még egyszer látni az előadást: Gulyás Attila Lacikámja az adott pesti estén egyszerűen nem működött, érezhető volt, hogy ez egyszeri, rendkívüli eset, valami nem stimmelt, és a bejöveteltől kezdve már megtört, elveszett a figura, elbizonytalanodott, megzavarodott a színész. Aki egyébként külsejében, felfogásában hozhatta és nyilván hozza is a yuppie-t, a karrieristát, a FIFA-ba bekerülni igyekvő taposógépet, aki azonban még annyira nincs elidegenedve, hogy féltékenység és lemondás között ne őrlődne azért. Most azonban a szövegre és az artikulációra görcsölt a fiatal színész, ezzel helyettesítve a jó értelmű rutint, ami átsegíthet hirtelen támadt gondokon.
A kicsit nagyobb tér – bár az Új Színház padlástere sem túl tágas – viszont némi harsányságra amúgy is kényszerítette a triót. Nagyobb „rádolgozások”, kissé feltúráztatott gesztus- és mimika jött le a színpadról, holott finom, kicsi játékok is látszódnak (kávé, szappan, öltözés, papucs-csere, testápoló, ajtó, tus stb.), s eleve a színpad nézők felé nyitott oldala az öltözői tükör, amit igazán konzekvensen Lacikám, a bíró használ. Bartus Gyula kiváló vezető színésze Békéscsabának, jutalomjáték az ármánykodó, elégedetlen, partjelzővé visszaminősített Szappan (vagy I. partjelző) megformálása. Viszont számára óriási a tét: sem játékos, sem bíró nem lehet már, ráadásul al- vagy ágybérlő, kénytelen az öltözőben zuhanyozni, elvált, két gyerekét ritkán láthatja, s ha igen, nincs pénze a cukrászdára sem. Láthatólag minden szavát kiélvezi az egyébként is jól mondható, töredezett, blickfangos és poentírozott, sűrített szövegnek. Vehemens, nagy játékos.
Csomós Lajos a virtuóz II. partjelző, azaz Művész leghálásabb szerepében a fizikai és lelki elesettség szerethető oldalait mutatja, anélkül, hogy ordenáréságba billentené a másnapos hányingeres állapotot. Neki kell a legjobban figyelni, hiszen megszólalásai teljesen esetlegesek, nem kapcsolódnak az éppen zajló szituációhoz: költői szárnycsapások, emlékmorzsák, amelyek a szeretett majd elvesztett (közprédává lett) Nőhöz kapcsolódnak mindegyre. Ő „a bánat embere”, akinek művészi rezdülései vannak, s (az öltözői világhoz képest legalábbis) érzékeny a lelke. Nemcsak „játékban”, hanem néma jelenlétével is erős.
Összességében jó benyomást keltő, pozitív színházi este volt az Új színházbeli vendégjáték.
BUDAI KATALIN
