A régóta, bár nem folyamatosan együtt dolgozó színésztrió felmelegítette korábbi produkcióját, mely egykor leginkább nyári színházakban, szabad ég alatt, egy lángos és egy sör között találta meg a helyét. Darabjuk a XVIII. század máig közkedvelt magyar drámai emlékének, egy pálos iskolajáték hármas közjátékának címe alatt kalózkodik. A most „vidám népi válóper” megjelöléssel tálalt vígjáték csupán a házasság intézményének kicsúfolásában, férfi és nő pellengérre állításában emlékeztet valamelyest az eredeti intermediumra (amely viszont ellenpontja volt a szerelem diadalát hirdető fődarabnak, a latin nyelvű Omnia vincit amornak). A Kocsonya Mihály házassága színrevitele sok mindent elvisel, hiszen a vásári-népi színjátszás és az iskolaszínház vaskos tövéről hajtott ki, s hírből sem ismeri az ízléskényeskedést, a stiláris prüdériát. Amit azonban a joggal kitűnőnek tudott komikus páros, a spektákulumot rendezőként is jegyző Hajdu István és Magyar Attila – Borbély Sándorral kiegészülve – a közönség elé pakolt, alig üti meg a minimumot, amellyel még a nyilvánosság elé illik lépni.
A tényleges előadáskezdés előtti prológus nem működik rosszul. Borbély dr. Gyevi Árpád főbíró jelmezében anyakönyvvezetőként tüsténkedik izgatottan, szépíti a házasságkötő termet, lampionokkal díszíti az összehúzott függönyt. Mintha csak egy televíziós valóságshow készülődne, tapsra és lelkendezésre tanítja be a publikumot, melynek előre kiosztott papírzászlócskákat lengető bal és jobb fele az ara és a vőlegény külön-külön násznépét személyesíti meg, előjeleként a későbbi, a bírósági hercehurcakor esedékes szimpátia-megoszlásnak. A pártaszerű fehér fejfedőben, szegényes menyasszonyi ruhában érkező Hajdu és a debella jövendőbelije mellett véznának tetsző, kalapjával, öltözékével vidéki atyafit formázó Magyar a farce és a kabaré közt ingatja az esketési jelenet szóvicceit, sémáit, berzenkedéseit. Mintha a falusi Hacsek és Sajó mondaná ki a boldogító igent, innen-onnan megfricskázva a mai magyar színházat is, amely nem kis mértékben ki van szolgáltatva a politikának, folyton a pénztelenségről panaszkodik, s szerepeket osztva akkor is férfival játszatja a nőt, nővel a férfit, amikor ez nem feltétlenül genderkényszer. Az előjátékra a János vitézbe, kukoricajánosozásba átváltó Himnusz-éneklés nem jelentéstelen perce tesz poént és pontot.
A rózsaszín, majdnem biztató nyitányt azonban kiábrándító epizódok fekete sorozata követi. Mivel tisztességes szövegkönyvet nem tákoltak össze, az aktualizált-lebutított Kocsonya híg és lötyögős. Mindenféle cikcakkokkal és flikflakokkal, időbontással, ismétléssel, rögtönzéssel és interaktív verejtékezéssel is csak nehezen bontakozik. Mint oly sokszor, ezúttal is feszélyező két néző erőszakos, ízetlen kapacitálása a színpadi peres bizonyításban való részvételre. Az általam megtekintett előadáson szinte mukkanni sem tudó delikvensek (valószínűleg a mindennapi életben is egy pár) dicséretére legyen mondva, semmiféle nógatásra nem voltak hajlandók megismételni az otromba erotikus cselekvésviccet, amellyel az imént még Hajdu és Magyar emelte az est fényét. (Jutalmuk a fellépésüket megörökítő, azonnal kész fotó lett.) A szex tüzével történő játszadozás nélkül a hasonló típusú kanavász természetesen hamar a semmibe füstölne, ám a tét nélküli ízetlenkedés legfeljebb motorikus nevetést lobbanthat. Kivéve a serdületlenebb színházbarátokat. A tizenkét-tizenhárom évesek soraiban – erősen családi szerkezetű közönség volt jelen – a felnőttesedő gyerekek jót pukkadoztak azon, hogy amikor az egyik bácsi kiemelte a fejét a másik bácsi lába közül, akkor olyan szőrzet is ékítette arcát, amely előbb nem volt rajta.
Rusztikus teátrum, zaftos nevettetés, felszabadult alakváltogatás? Efféle közhelyekkel nem vigasztalhatjuk magunkat. Hajdu és Magyar ugyan több szerepet is alakít – legfontosabb Kocsonya Mihály, valamint neje, (itt) Rozekker Csokréta védőügyvédjének megjelenítése –, de messze nem olyan jellemzően, elementárisan, mint az tehetségük és pályájuk alapján tőlük remélhető lenne. Improvizációik nyögvenyelősek, térkihasználásuk a naiv népi díszletek egyszerű felületei, tárgyai, építményei között ötlettelen, slattyogós, toporgós. A valós színészi munkát hangnyomatékkal, kedélyeskedéssel, fizikai nyomulással pótolják. Tevékenységük nagyrészt abban merül ki, hogy konferanszié módjára szövegelnek. Saját játékukat és egymás gesztusait is csak konferálják.
Kettejük többszintes párbajában Borbély mint bíró nagyon magára marad, mindössze a majdnem fölösleges kikiáltás, kommentálás jut osztályrészéül. Talán ezért is lóg ki ládapulpitusából a saját lába helyett a jellegzetesen bábszínházi rongy álláb, amellyel nemigen tudnak mit kezdeni, hiába rakogatják ide-oda, keresztbe. A színész elárvultságát jelezheti, hogy a (hamisított) civil kiszólások egyikeként amatőr versmondónak vallja magát, s teljesen fölöslegesen heveny Ady-szavalásba fog. Ez ugyanoly nyomtalanul múlik el, akár a többi csiholt fogás.
Magyar éles fejhangú, indulatosan pattogó sódere, Hajdu melegen dajkált dumája, Borbély lehetőleg rezzenéstelen szpícse kidolgozottabb, lelkiismeretesebb prezentációban jó alap lenne. Magyar Attila nyilván élből hozhatná a háztáji zsarnokot, aki azonban néha megetethető maszlaggal; Hajdu István az animalitás fenyegetettségét is kihánthatná az ezúttal lapos sertésmenyasszony-csúfolóból; Borbély Sándor a Buster Keaton-i faarc, fizimiska talányossága mögé bújhatna.
A közönség nem látszott elégedetlennek vagy ingerültnek, amikor elhagyta a termet. Mégis sokan pislogtunk egymásra, a metakommunikáció nyelvén tudatva: többre számítottunk.
TARJÁN TAMÁS
