Embert próbáló feladat áll a Forte Társulat mögött: a Figyeljük csöndben a mozgását címet viselő monumentális Beckett-produkció mellett dolgoztak Szálinger Balázs Tiszta méz című darabján is a József Attila Színházban, amit végül most szeptemberben mutattak be. Arról nem beszélve, hogy a Beckett-előadás esetében tulajdonképpen két alkotásról van szó. Az Ó, azok a szép napok! és a Godot-ra várva bemutatóját eredetileg egy alkalomra tervezték, de egy szerencsés döntésnek köszönhetően a két darab végül két egymást követő este került a közönség elé. A produkció monumentális jellegét ez a legkevésbé sem kicsinyíti. Az előadások így „emészthetőbbek”, mivel a második előadásnak sem kell a fáradó néző lankadó figyelmével számolnia; másrészt az a tény, hogy a Beckett-darabok megtekintéséhez kétszer kell elzarándokolni a Trafóba, ünnepélyes keretet, rituális jelleget ad a produkciónak.
Horváth Csaba fizikai színházba olvasztott Beckett-interpretációinak közös pontja, hogy az előadások elszakadnak a Beckett-játszás jellegzetes, alkalmanként klisészerűen kezelt színpadi hagyományaitól: a szöveg, a mozdulat és a vizualitás szoros kapcsolatából létrejövő színpadi jelrendszer olyan érzékeny és különleges közeget teremt, amely a szövegekhez való viszonyának újragondolására készteti a nézőt is. A szöveg alapos és körültekintő értelmezése nyomán kidolgozott gesztusok és mozdulatok felerősítik, át- és újraértelmezik, vagy épp ironizálják Beckett köznapi, töredékes, metaforikus vagy szentenciózus mondatait, azt a benyomást erősítve, hogy e szövegek ezen a színházi nyelven működnek a legjobban, és hogy Beckett meg a fizikai színház egymásnak vannak teremtve. Az Ó, azok a szép napok! Winnie-jének magánnyal és elmúlással dacolni kívánó hosszú monológja előjáték a magukra hagyatottságukat és céltalanságukat a körülményekhez képest egészen jól tűrő Vladimir és Estragon Godot-várásához.
A szerzői utasításokkal ellentétben – bár a szőke haj, meztelen karok és vállak stimmelnek – Winnie nem ötvenes, jól konzervált, kövérkés asszony, hanem pink bikiniben virító, fiatal bombázó. A szerzői vakító világosság megvan, a sivár síkság égbolttal találkozik: Milorad Krstić hangsúlyozottan giccses díszlete egy nyaralás hangulatát idézi. A háttér hatalmas, zsúfolt, élénk színű festményén tenger, csónakok, hajók, halak, felhők láthatók, a rézsútosan kissé megemelt előtér talaját pedig sárgás homok borítja. Az aranyosan csillogó ékszereket viselő, erősen sminkelt Winnie kezdetben derékig látszik ki a kör alakú lyukból, tőle nem messze, nekünk végig háttal, (a napszúrás ellen) zsebkendővel és kalappal letakart fejjel Willie ücsörög egy autógumiban.
Winnie szőke feje időnként eltűnik a lyukban, és egy másik szőke fej bukkan elő helyette: a figurát jelen esetben három színésznő alakítja. Parókájuk egyforma, megszólalásig hasonlítanak egymásra, Földeáki Nóra, Sipos Vera és Simkó Katalin alakításában mégis három különböző női alak jelenik meg előttünk. Játékmódjuk apró különbségeinek köszönhetően az elhangzó szöveg összetettebb és árnyaltabb lesz, mert a sok ismétlés variációként működik. Nem egészen világos azonban, hogy a személycserék milyen dramaturgia szerint működnek, mitől függ, hogy mikor melyik színésznő játszik, és a váltásoknál nem mindig sikerül megfelelő tempóban folytatni a szöveget, tartani a ritmusát. Az elhangzó szövegáradat bőbeszédűség és mellébeszélés sztereotípiáit karikírozó szócséplésnek, felesleges szószaporításnak hat, mégis mindegyik naivan (bután) őszinte vagy öniróniával elejtett mondat mögött ott van némi kétségbeesés: a végleges magánytól és elmúlástól való félelem, aminek elviseléséhez a nyelv jelent fogódzót, a kommunikáció illúziója nyújt segítséget, még abban az esetben is, ha a mondatok értelmetlenné válnak, s azokra válasz nem remélhető. A kézitáska színes tárgyai jelentik Winnie számára a világgal való kapcsolatot, ugyanakkor jelzik a kényszeres mechanizmusokat, a megszokott napi cselekvési rend teljes értelmetlenségét is.
Mindeközben Willie (Andrássy Máté) tesped, fészkelődik, újságot olvas, és mozdulataival kommentálja Winnie bőbeszédű és csapongó mondókáját. Nem igazán foglalkozik a teátrálisan ágáló, hol feltűnési vágytól fűtött, hol magába forduló, folyamatosan szövegelő nővel, válaszai automatikusak: mintha nem is tudná, mit mond a másik. A SunUp című, karikatúraszerű képekkel illusztrált lapot olvassa, igyekszik elviselni a tűző nap melegét. Újságja akkora, hogy betűi a nézőtérről is kivehetőek: van benne többek között háborús hír, szivarreklám, és egy cikk The turn of the screw (A csavar fordul egyet – utalás Henry James regényére) címmel. Willie jelenléte miatt az elhangzó szöveg jelentéstartalma újra és újra megkérdőjeleződik, s ettől válik groteszk hangulatúvá az előadás. A „szőke nős” attitűdökkel rendelkező Winnie mégsem válik nevetséges figurává, az előadás végén felhangzó barokk zene (Beckett darabot záró Avíg özvegy-részlete helyett) méltóságot sugároz akkor is, ha a rendező ironikus gesztusnak szánta.
A Godot-ra várva becketti országútja Horváth Csaba előadásában egy dupla záróvonallal lefestett, semerre sem vezető autópályavég, amely nem lehet nagyon messze a civilizációtól, hiszen gyakran hallani az autók zaját. A tér közepén egy kötél lóg le a magasból, ez jelzi a szövegben sokszor szereplő fát. Vladimir és Estragon, a két kamaszosan laza, trendi fellépésű srác a várakozás üres idejét focizással igyekszik elütni. A focilabda remek eszköznek bizonyul: maguk és egymás szórakoztatására bámulatos technikával dobálják, rugdossák és fejelik, néha dekázgatnak, máskor ügyesen utánavetődnek. Az ő nyelvük a labda nyelve – míg Winnie mondatokkal próbálkozott, ők e játék segítségével képesek kapcsolatot teremteni, kommunikálni egymással és a világgal.
A várakozás tényét tudomásul veszik, nem szenvednek tőle különösebben. Sőt olyan, mintha hozzá lennének szokva, mintha a labdázás is megszokott napirendjükhöz tartozna, és egyben alkalmat jelentene ahhoz, hogy labda-technikájukat tovább fejlesszék. Minden lében kanál jó barátok, Kádas József Vladimirja alkalmanként elmerül gondolataiban, míg a Krisztik Csaba által megformált Estragon társánál kicsit mozgékonyabb, vagányabb figura. A nyelv metaforáinak, a mondatok kétértelműségének humorán és poénjain ők is jól szórakoznak. A fa és a kötél azonosságának metaforikus szintjei kreatív játékossággal csúsznak egymásba (amikor a szövegben kötélről van szó, faként néznek a lelógó kötélre, amikor pedig fát emlegetnek, kötélként használják). A szereplők a színházi szituációt kiemelendő több alkalommal beszélnek a nézők felé fordulva, néha ki is szólnak a közönséghez, és amikor egy alkalommal útba igazítást adnak egymásnak a helyszínről, a Trafó épületének leírására ismerni. A dramaturgiai váltásokat, új jelenetek kezdetét vagy a szereplők hangulatváltozásait a labdával történő játékok váltakozása, átalakulása jelzi.
A kifogástalan megjelenésű, öltönyt és kalapot viselő Pozzo (Andrássy Máté) fellépése tekintélyt parancsoló, stílusa pökhendi és modoros, de játéka azt az érzést erősíti, hogy Pozzo szerepeket próbálgat: keresi, hogy mi áll neki jól igazán, és egy-egy adott gesztusa milyen reakciókat vált ki a többiekből. Nyelvi kommunikációra képtelen a hosszú fehér trikóban megjelenő, kopaszra nyírt, hatalmas súlyt cipelő Lucky (Horváth Virgil) is, aki nem igazán tudja, mi történik vele, miért és hol van. A fiúk hozzávágják a labdát, e játékszer tehát a hatalom, az erőviszonyok érzékeltetésének eszköze is lehet. Lucky és Pozzo átalakulását jelzi, hogy visszatérésük alkalmával más mozgásokkal jellemezhetőek. Az unalommal együtt is hétköznapinak és megszokottnak tűnő, egyben szórakoztató és játékos várakozást a Godot üzenetével érkező Fiú alaposan meg- és összezavarja. A kék spicc-cipőben betipegő Blaskó Borbála szögletes mozgása teljesen idegen ebben a közegben, a labda visszapattan róla, nem ismeri ezt az eszközt, nem tud mit kezdeni vele.
Vladimirnak és Estragonnak nincs a Fiúval közös nyelve. Elég esélyes, hogy a távolban maradó, soha meg nem érkező Godot sem egy dekázóbajnok, és vele is nehezen találnák meg a megfelelő hangot. Ebben a kontextusban a hangsúly tehát nem Godot kilétén vagy létezésén van: ha nem lehet vele kommunikálni, mindegy, hogy létezik-e. Horváth Csaba Godot-ja nem az istentől elhagyott világ értelemkereséséről, a túlélés lehetséges módjairól vagy az élet céltalanságának tragikumáról szól. A focizó Vladimir és Estragon a modernizmus rettegésén túlról, izgalmasan új, önironikus, abszurd és groteszk nézőpontból emlékeztetnek az élet értelmetlenségére.
KELEMEN ORSOLYA
