A feleségem története című Füst Milán-regény nem igazán való színpadra. Ennek több oka is van. Egyrészt a történet mellőzi a jól követhető, lineáris cselekményt és feltűnően hanyagolja a drámai csomópontokat, másrészt a lélektani regény erősen megosztott tér- és időstruktúrája, valamint az egymással sokszor ok-okozati összefüggésben nem lévő, töredékes emlékfoszlányok a hangsúlyosak a szövegben. A fentiek után könnyen belátható, hogy Galambos Péter rendező nehéz feladatra vállalkozott, amikor másodszor is színre vitte az 1942-ben megjelent regényt.
A feleségem története a felületes olvasónak egy szerelmi háromszögről szól, ám valójában egy bizonyosságra vágyó, roncsolt tudat izgalmas monológját olvassuk. Füst Milán remeke a kortárs irodalomban is népszerű, néhány éve Darvasi László a regény motívumait felhasználva több bemutatót is megélt drámát írt belőle Störr kapitány címmel.
A Galambos Péter és Faragó Zsuzsa által készített s a Magyar Színházban látható adaptáció jelen formájában inkább monodráma, amely jól játszható figurát leginkább a főszereplőnek kínál.
Az Őze Áron vezette, megújulni kívánó Magyar Színház az „Ahol a láthatatlan láthatóvá válik” szlogent tűzte ki szellemi célul maga elé, sajnos azonban A feleségem története esetében ez nem érvényesülhetett, az erkélyről ugyanis, ahol jelen sorok írója is helyet kapott, a díszlet nem lebecsülendő része egyszerűen nem volt látható. A nézőnek a szünetben le kell mennie a földszintre, ha legalább képzeletben el akarja helyezni a térben a történet egyes jeleneteit, mert a színpad előtti árokban lévő ebédlőasztal teljes takarásban van.
Az előadás izgalmasan indul, a rendezés megpróbálja a regény szellemiségéhez híven több idősíkban játszatni a történetet, ám a későbbiek során ez elmarad, és a hagyományos narratíva keretében egy tulajdonképpen cselekmény nélküli előadást kell izgalmassá tenniük a színészeknek.
A legnagyobb gond mégis az, hogy a díszlet és a játék nem harmonizál egymással. Nagyobb a tér, mint amit a szereplők valójában be tudnak játszani. A színészeknek komoly fizikai teljesítményt jelentene, ha be akarnák lakni a túlméretezett teret. A látványterv nagy színpadra való, a játék inkább egy kamaraszínházat kíván.
Az első jelenetben például, amikor leég Störr kapitány hajója, a Jones segédtisztet alakító Papp István atlétaként száguld föl-alá a nézőtéren. Ilyen kezdés után joggal lenne várható, hogy a frontális térszervezés helyett hasonló módon folytatódjék az előadás, ám ez sem történik meg.
Pedig a Bátonyi György tervezte invenciózus díszlet (ha látható lenne) nagyban segítené a rendezői koncepció megvalósulását. Az enyhe lejtőre helyezett, szalmával leszórt ágyak, az egy- és kétszárnyas ajtók, a különböző megtört síkok valóságos labirintusa tárul elénk. A szobortorzó a félbemaradt oszloppal egyszerre mutat szobabelsőt, hajókabint, vagy éppen mezőt, mikor mire van szükség, de leginkább Störr kapitány tudatalattijának hű képe a díszlet.
A színészekről általában elmondható, hogy az adaptációból fakadóan nincsenek könnyű helyzetben. Balsai Móni Lizzyként nem tud kiismerhetetlen lenni.
Bede-Fazekas Szabolcs a jó barát Kodor szerepében igazán hálátlan feladatot kapott a rendezőtől, nem csoda, hogy nem tud mit kezdeni a figurával, az első felvonást gyakorlatilag végigüli egy fotelben, és néha pótcselekvésként együtt nevet a többiekkel.
Az előadás igazi nyeresége Horváth Lajos Ottó alakítása. Störr kapitányként egyszerre kell mesélnie hol Kodornak, hol a közönségnek, és közben élni a szituációkat, sőt a „cselekményt” bonyolítani. A kinn is vagyok, benn is vagyok színészt próbáló helyzetének legemlékezetesebb pillanataiban önmagára reflektál, indulatkitörései alkalmával például, néhol cinkosan összekacsint a közönséggel, hanyag eleganciával megtöri az illúziót, mondván, így kellett volna tennie, de valahogy mégsem úgy tett.
Az előadás sorsa nagyban függ a Magyar Színház jobbára idősekből álló közönségének reagálásától, de a főszereplő, Horváth Lajos Ottó formátumos játéka mindenképpen emlékezetes marad.
SZEKERES SZABOLCS
