Csiky Gergely pompás szerző. Újra rácsodálkozhatunk, hogy az egykor szinte publicisztikai igényű kor- és társadalomrajz miként marad esztétikai igényessége által kortalanul friss, másrészt milyen önsúlya terhétől rogyadozó a mai közállapot, hogy a mű aktualizálása bármikor erőszakmentesen elvégezhető. Hosszabb nyelvi és stilisztikai elemzést igényelne a cím. Természetesen a korábbi címváltozatok – Proletárok, Prolik, Élősködők, Ingyenélők (Komáromban szintén frissen Lumpok) stb. nem egyenértékű szinonímák, s valószínűleg – főleg az idősebb nézőknek – a „proli” változatlanul más jelentéstartalmú. De el kell fogadnunk, hogy a szavak jelentése is alakul, s ugyanúgy legyintünk, mint amikor magyarázni kell a „Felszab tér” – „Ferenciek tere” bonyolult metamorfózisát. Ez a hangsor most – proli – baráti és banki kölcsönből, innen-onnan összepanamázott pénzekből, gyanús ügyletekből lavírozó, kudarcos és etikai dimenziót már régóta nem ismerő túlélni igyekvőkről szól. Lébecolók, munkakerülők világa, melyben az egyetlen törésvonal, hogy miféle kényszerűség viszi erre az útra az egyént, és hogy van-e kitörési pont. S ha van, mi az: újabb kölcsön vagy képviselőség. Új házasság vagy ital. Szerencsejáték vagy titkárkodás. De a Máté Gábor-féle határozott rendezés ezen is túlmutat.
Ez Fekete ország, babitsi szín. Végig, három felvonáson keresztül. A színpad szélére húzott sávra szorítva, keskenyen, hidegen mutatja Szederváry Kamilla mártír hadiözvegy otthonát. Fekete falak, néhány fekete bútor, kanapé, asztal, hideg vaskályha a színen. A játszók is mind feketében – Cziegler Balázs és Füzér Anni munkái –, rissz-rossz kardigánokban, felöltőkben. Rá a kabátok, melyeket következetesen felvesznek, amikor bejönnek. Eléggé meg van mondva és mutatva, hogy nyúlós, koszlott állapot ez, amibe nemcsak szociológiailag talajvesztettként, hanem teljes világukban lepusztultakként kerülnek az órányi túlélésre szánt emberek. És amennyire a körülmények foglyai, annyira rideg az „idebent” is. Időtlen és helyen kívüli világ, egy-két jelölővel: huszárezredes fotó a császári regimentből, székely himnuszt fütyölnek és Erdélyeznek erősen – a szövegben úgy jelenik meg Erdély, mintha egyfajta Gretna Green vagy Las Vegas lenne, ahol könnyű válni és házasodni. (Látványos és beszédes anakronizmus a 130 évvel ezelőtt bemutatott darabban az 1921-es melódia, a székely himnusz.) A harmadik felvonásban az érzelmi zsarolás és a becsapás-sorozat teremtette gazdagság képe is csak módjával, szinte finomkodóan vázlatosan mutat két darab ajtót, egy architektonikus, hármas metszetű boltívet és bársonyszékeket. A ruhák kacéran elegánsak, de feketék. A hitelből és ámításból szerzett pénz sem hoz színes, pazarló jólétet? Ez is szürkeségbe tompul.
Nem bohózatként, a lejmolós típusok nagy panorámájaként, hanem a tragikomédia „komédia”-részét el-elfelejtve zajlik az első két és fél rész, hogy minél nagyobb legyen a crescendo. Ez érthető, de már-már elzsibbad a néző a bonyolult történettől és a sulykoló monotóniától. Magát a színlapon is tragikomédiának mondja az előadás. Ehhez képest alig van poén, pedig maga a szöveg is kínál jó néhányat – a játék nem nyúl utánuk. A második felvonás végi hármas kimenetel, egy női összebeszélő trió, vagy Timót közlekedése és beszédmódja visz át ahhoz a szürreális groteszkhez, amit Molnár Liliomjából a mennyország álombéli színteréhez hasonlóan old meg a harmadik felvonásba olvasztott negyedikben a rendezés. A tragikomédiából komédiás vonás még a hangsúlyozott arctorzítás, ami azonban az ötödik sortól távolabbról már csak a szőke Elza és a Tulipán házaspár fekete bozontos szemöldökén látszik. Kamilla nagy herpesze, titkára, Mosolygó sebes arca az előadásfotókon látszik jobban. Igazán csak a nevelt lány, az ártatlanság képe, Irén arca makulátlan.
Kemény két órán át azért tart bennünket Máté feketében, faltól a ruhákig, mert azt a dichotómiát akarja kijátszani, ami a látottak alapján elképzelhetetlen lenne a megírás szellemében az előadás végén, meg- és feloldásként. Kinyílik a színpad, kék égcsík, kórházi ágy, benne Irén, s a házmester, mint az első felvonásbeli rögtönzött estélyen, bemondja a résztvevőket, felbukkanókat. Jön Kamilla, Bence, Timót, Béni, Elza – nagy tablóban, míg Borcsa, a cselédlány előrehaladott terhesen a harmóniumnál, mely fehér – totális szabadság, káosz és az idill szertelen paródiája. Ami aztán tovább durvul, s erős méltánytalanságba torkollik, már-már gyomorforgató erősséggel, élességgel. Ide kell írni, hogy spoiler: Irént nem menti meg Mosolygó, nem hívja vissza önzetlenül Biharból az igazi szerelmet, Károlyt, nem magyarázkodnak ki, nem váltódik meg a szerelemben és jótékonyságban senki. Mosolygó maga foglalja el az elhálatlan házasság ágyát. (Ezt némileg előkészíti a második felvonásbeli vigasztaló tapogatás; szemben az eredeti szöveggel, nem hatódik meg Irén apának kijáró rajongásától, az ő alakjának értelmezésétől fordul meg az egész dramaturgia és lesz képileg is sokkírozó a negyedik felvonás.) Mocsokból mocsokba jut a mocsoktalan Irén. Nincs tisztulás, nem fehér-fekete a világ.
Nagyon kimunkált, koncepciózus, kemény vonalvezetésű rendezéssel van dolgunk: viszont a nagy csavarért és zsigeri horrorért túl sokat töltöttünk a szürkének tűnő feketeségben. Súlyosan mondják a kissé emelkedetten avíttas szöveget a játszók, hogy néha-néha egy-egy „mi van?”-nal „prózaivá” váljanak, olyan prózaivá, ahogy a bajkeverő Zátonyi ígérget az uzsorás Klimóczinak. Mindenki remekül a helyén van, miként azt Egerben megszoktuk. Kínál érdekességet a szereposztás. Bozó Andrea anyaszerepben: nem csinál semmi hókuszpókuszt, Mata Harit az egykori markotányosnőből. Szilárdan és komolyan tudja, hogy csak így lehet. Kopár és eldöntötten egysíkú: a börtöntől fél, amikor alamizsnakérő levelekkel üzletel és a fél világot leveszi. Érdekes így egymás mellett a két nő: alig látni korkülönbséget. Tépett, megviselt, de fiatal nő, és felnőtt, érett, komoly leánya: MészárosSára a lelki tartástól és belső szépségtől is érettebb a koránál. Különleges kettős, ritka színházi pillanatokat köszönhetünk nekik. Ugyancsak nem szokványos Görög László Bénije: egy kis dosztojevszkiji árnyalatot kap nála a játékos alapfigura. Zátonyi Benceként Mészáros Máté túl sokat nem tesz hozzá a kissé már megfáradt kalandorhoz. Az átvert és hihetetlenül naiv Timót Pál bihari birkakereskedőből Vajda Milán kitűnő bambát csinál: vigyázva, hogy azért érezzük a naivság önvédő mechanizmusait is. Schruff Milán szintén panoptikumfigurát kreál, kitömött pofazacskóval, galambmellel. De élesen elválnak az alakok, nem tudni pontosan, kinek mikor, miért jut ez az elrajzolás, ha az alapregiszter nem ilyen, hanem egyneműsítően és hangsúlyosan reménytelenséget sugalló. Kaszás Gergő Mosolygója remekbe szabott alakítás: minden belefér, cinizmus, túlélni akarás, de még az áldozatvállalás kísértése is.
Nagy, szimfonikus alapmű lett a Csiky Gergely-i alapvetésből Egerben. Mának szól – ezért nem tud és nem akar vígságra hangolni.
BUDAI KATALIN
