A szerzői dramaturgia és a megvalósult előadás felemás helyzetbe hozza a nézőt, a kritikust. Lát-hall ugyanis egy csaknem másfél órás nagymonológot – a Férfi önéletrajzi vallomása a viszonylag szűk színészi regiszterén belül is ezerarcú Mucsi Zoltán tolmácsolásában hangzik el, az Anyát alakító Lázár Kati m. v. katalizáló, néma jelenlététől mind jobban felsrófolva –, majd (szünet nélkül) lát-hall egy illusztratív képsort, melynek fényfülkéiben az iménti monológ görgette információk egy részét jelenetezve ismétlik, színezik a főhőssel viszonylatokba kerülő epizodisták: Gados Béla (Tanár), Ilyés Róbert (Tanszékvezető), Varga Anikó (Feleség), Pásztor Tibor (Karesz). Utóbbiak rendezői szempontból is roppant előnytelen, már-már a mozdulatlanságig passzív beállítást elszenvedve próbálnak kapcsolódni a főszereplőhöz. Bármennyire felkészülten, mégis „hidegen” érkeznek a legalább nyolcvan perce fűtődő, önmagát a hatalmas magánszólammal tüzelt színésztársuk mellé. A kritikus töprenghet: elismerése zsetonjait az önmagában meglehetősen hosszú, és – romlástörténeti mivoltában – eléggé hamar kiismerhető első rész vallomásának írói erényeire és színészi munkabírására helyezze-e, vagy a jóval kisebb terjedelmű második nekifutás tagadhatatlanul változatosabb, ám aláfestő jellege miatt mégis vontatottnak ható epizódjaira. A két „fél” közül az egyik nem nyerő, a kettő pedig nem alkot egészet. Ízlés kérdése, melyik fél dráma húzza a rövidebbet. Valószínűleg a második.
Mivel a kritikus nincs felhatalmazva arra, hogy utólagos tanácsokkal kopogtasson az alkotóknál (tudatva például: egy színtiszta monodrámával jobban jártunk volna), lehetőleg az előadás mindkét egységéből elraktározza, ami tetszett neki, s borong, miért nem született maradandóbb produkció az író Háy János és a rendező Bérczes László újabb gyümölcsözőnek remélt együttműködéséből a Bárka Színházban. Az ugyancsak Bérczes által szerkesztett és szokás szerint magas színvonalú Hajónapló-műsorfüzetből rengeteg szubjektív dolog megtudható Háyról, Bérczesről, Mucsiról – még az is, milyen remek túrós lepényt tálalt számukra az életrajzi Háy életrajzi édesanyja az életrajzi szülőfalu életrajzi tisztaszobájában –, az azonban nem nyer magyarázatot, miért e többszörösen is kockázatos dráma- és előadás-komponálás mellett döntöttek (mely szándékosan különbözik a szerző már maga mögött hagyott, A Gézagyerekkel kezdett sikeres tetralógiájának metodikájától). A szövegképzés kísérleti – vagy ahogy Radnóti Zsuzsa gondolatgazdag Háy-tanulmánya, A Háy-saga fogalmaz: merész – dramaturgiája kevéssé igazolódik egyrészt az időtartam, másrészt az aránytalan anyagelosztás okán. A két rész előnytelen találkozásán kívül vitatható, szükség van-e az Anya darabzáró, összegző szavaira, szinte csak azért, hogy a színésznő – a súlyos néma jelenlétű, ám sajnos pótcselekvések tevés-vevéseire is kényszerülő Lázár Kati – ne maradjon teljességgel hangtalan tanúja fia életvereségének és halálának.
Bérczes László a realisztikus felfogású és aprólékosan kidolgozott, lekottázott rendezést majdhogynem fölöslegesnek bizonyuló térképzési, technikai ötlettel törte meg. A közönségnek helyet adó tribün két-három métert elgurulva enyhén más távot, látószöget nyit a színpad elé, alá beszorított jelenetes részhez, mint a Férfi és az Anya időben bontott, mégis egybefüggő stációinak ciklusához. Sárkány Sándor valóhű – azaz a valóságból nagyfokú tárgyi takarékossággal elvont – díszlete, Kárpáti Enikő jelmezeinek együttese ettől nem nyer új dimenziót. A kocsmai, az egyetemi és az otthoni epizód, a három szinkron helyszín atmoszférikusan nem közelíti meg az egy szinttel magasabban, a tényleges színpadon berendezett falusi konyhát, ahová – a közepesen elöregedett, közepesen szegényes szülői házba, özvegy anyjához – a fővárosi évtizedekből, az egyetemi oktatóságból, a kétgyerekes házasság boldogtalan modelljéből az alkoholista fiú visszazuhan, véglegesen lepusztulni és meghalni.
Háy János mesteri ábrázolója a Budapesten helyét soha igazán nem lelő, gyengeségei és kudarcai elől az italba menekülő, vidéki gyökerű Férfi vesszőfutásának. Tágabban: mai irodalmunkban páratlan érzékenységű és lelkiismeretű megjelenítője a kommunikációs zavarokat, magatartáscsődöket is kiváltó bármely beilleszkedés-képtelenségnek. Olyan betéteket ágyaz a monológba, amelyek sokáig elkísérik a nézőt: a metropolisz hangosságától való viszolygás idegrendszert, lelket torzító szorongását, a korai halált okozó „egészséges vidéki levegő” ostorozását (természetesen nem a levegő, hanem a silány életkörülmények játszanak közre a vészjósló halálozási statisztikában). Mucsi Zoltán tökéletesen idomítja magához a botló és botorkáló közléseket, a diplomás ember kifakuló műveltségének, rutinná kopó és fejlődésképtelen szakmaiságának, morzsálódó önbecsülésének jeleit. Maradék fiziológiai örömeinek eszközei – pohár, bögre, cigaretta, gyufaskatulya – is fokozatosan cserbenhagyják az ötvenedik évét még be sem töltött személyt (vagy a mama egyszer féltő, másszor indulatos mozdulata parancsol megálljt). Nem nagyon mérlegeljük, például a labilitás megérzékítésére oly szokásos rágyújtásokból túl sok történik-e, mivel az újra lejátszott élet verbalitásának nyelvi drámáját Mucsi belevegyíti a gesztusrend komplex drámájába, amelyhez a rendezés koncentrált tér- és fényszervezést biztosít. A majdnem teljes lemeztelenedés, a tessék-lássék (de erős szimbolikájú) tisztálkodás alkalmával a színésztest aszketikus soványsága krisztusi allúziókat is keltve, fájdalmat és fizikai megsemmisülést sejtetve adja hozzá elemi valóját a szerepformáláshoz.
A profilját mutató Ilyés Róbert ridegen józan Tanszékvezetője ültében is döcögősen adja elő az általános egyetemi rációnak és a talán máig kísértő, múltbeli szerelmi rivalizálás negatív emlékeinek engedve döntő kolléga-felettest. Ő ugyanaznap mondja fel valahai diáktársa, barátja állását, amelyen a Feleség – a szokása szerint eléggé lehetetlen, külsőséges helyzetében is kőkeményen dolgozó Varga Anikó – tudatja este nem egészen szilárd lábon hazatérő férjével a szakítás, válás szándékát (s hogy szeretője van, nem tegnap óta, akivel épp most turistaútra megy). A Gados Bélától váratlan színészi vérszegénységet aligha magarázhatja egyéb a Tanár szerepében, mint a kettős ismétléskényszer: a monológ-részben hallottak mellett az oktatótárs a Férfi zuhanásba váltó alászállását is ismétli a maga életútjával – light változatban, lassítva-késleltetve, vagyis érdektelenebbül. Pásztor Tibornak amolyan „a csapos közbeszól” feladat jutott, információközlés céljából, ezt szerencsésebb lett volna a Tanárra átterhelni.
A színházból távozó néző léptei két nagy üvegkehely mellett vezetnek el. Golyót helyezve a kehelybe, voksolhat: „inkább igen” vagy „inkább nem” tetszett-e az előadás. Kétséges, hogy a cserépszavazásnak ez az öröksége – az átlátszó urnával – őszinte és hasznosítható vélemény-nyilvánításra bírja-e a közönséget. A golyó a zsebembe vándorolt. E sorokat írva már nem fontolgatom, melyik serlegbe csúsztattam volna.
TARJÁN TAMÁS
