Csehov már az első, 1905–1906-os orosz forradalom előtt meghalt. De mi lett drámáinak hőseivel? Izgalmas kérdés, amelyre persze általánosságban válaszolt a későbbi orosz irodalom, Alekszej Tolsztoj Golgotája, Paszternak Zsivago doktora, Bulgakov regénye, A fehér gárda és A Turbin család napjai című drámája, hogy csak a legismertebbeket említsem. Ljudmila Ulickaja 2008-ban született darabja, az Orosz lekvár viszont csaknem konkrétan írja tovább Csehov fontosabb alakjainak életét. Amolyan jellegzetesen posztmodern trükkökkel természetesen. Nem támasztja föl, csak idézgeti őket. A darab több rétegből gyúródott össze. Látszólag egy mai, posztszovjet értelmiségi család nyomorúságos vegetálása, felbomlása folyik a szemünk előtt. Dácsában, azaz nyaralóban élnek valahol Moszkva közelében, ahogyan az a sztálini idők óta szokás volt a jelentősebb vagy legalábbis jól pozícionált művész-értelmiség köreiben. Csak az anya dolgozik, amennyiben sikeres lektűríró menye műveit fordítja idegen nyelvekre. A háztartást egy házvezetőnő irányítja, a többiek mániáiknak élnek. A ház szinte romokban van, ráadásul a moszkvai lakás is annyira lepusztult, hogy a bérlő elhagyja. A jövedelemből így már nemhogy a ház rendbetételére, de az életforma fenntartására sem futja – ám ilyen földi dolgokkal senki sem törődik. Kivéve a dúsgazdag vállalkozóvá lett fiút, aki viszont nem sokat vacakol, eladja az egész romhalmazt, és a sok élősködőt se szó, se beszéd, egy új házba zsuppolja az ősi fészekből, amin persze azok csehovi érzelmességgel sopánkodnak.
Ezt a banális történetet a szerző feldúsítja rengeteg Csehovtól vett motívummal. A szereplők jellegzetes Csehov-figurák vonásait viselik, vagy éppen azok leszármazottai. A családi dácsa az egykori Cseresznyéskertben áll, amelyet még annak idején, Csehovnál Lopahin megvásárolt, felparcellázott és nyaralók számára bérbe adott. És most az ő unokái, dédunokái viselkednek éppoly felelőtlenül, mint annak idején Ranyevszkaja és Gajev. A közvetlen leszármazásnál azonban fontosabbak a jellegzetes motívumokban, tulajdonságokban, viselkedésekben felbukkanó hasonlóságok. Itt is van három nővér, akik közül a középső férjnél van, csak éppen a művészkedő, zenészkedő házastárs kicsit a három nővér bátyjára, Andrejre és főképp a Sirály Trepljovjára emlékeztet. Az anya alakjában nem nehéz fölismerni Ványa bácsi anyját, a Lepjohinnak nevezett Lopahin-leszármazott neves tudós pedig Asztrovot, esetleg Dornt is eszünkbe juttathatja, bár helyzete, viselkedése leginkább Gajevre emlékeztet. A cím is a Cseresznyéskertre utal, amely, mint tudjuk, eredetileg, oroszul még meggyes volt. A kései utódok, örökösök emlékezetében bizonyára feldereng Firsz hajdani múltba révedése, hogy miképpen is hasznosították valaha a kert termését, és buzgó lekvárfőzéssel próbálják rendezni reménytelen anyagi helyzetüket. Ennek ugyan a világon semmi értelme, hiszen a mostani Lopahin, a család energikus gyermeke, erős embere úgyis mindent eldöntött és elintézett. A lekvárfőzés is csak arra jó, amire valójában valamennyi Csehov-utalás, asszociáció és reminiszcencia, hogy a művelt, Csehovval ismerős nézők örüljenek a ráismerésnek. Mélysége, komoly történelmi, társadalmi, lélektani vagy éppen politikai üzenete, értelme, tartalma nincs annak, hogy a szerző a jelent hozzákapcsolja a jó száz évvel korábban született darabokhoz, azok hőseihez. A kapcsolódások inkább kimódoltnak, kieszeltnek, kiügyeskedettnek, mintsem a történelem folyásából természetesen következőnek hatnak. A jelent nem magyarázza, nem világítja át a megidézett múlt, de még ellenpontjának sem igazán erős. Az meg külön kérdés, hogy a magyar, s kiváltképp a kecskeméti nézők nagy többsége mit tud kezdeni az áthallásokkal, utalásokkal. A magyar színházakban persze rengeteg Csehov-előadás látható, csak éppen korántsem mind Kecskeméten. Továbbá nyilván az is egészen más, ha valaki úgy tanulja meg az iskolában Csehovot, mint mi a János vitézt vagy a Toldit, esetleg Az ember tragédiáját vagy a Bánk bánt, s nem alkalmanként, véletlenszerűen találkozik a darabokkal.
A rendező persze megteremthetné ezt a szövegből legfeljebb csak sejthető mélyebb kapcsolatot, illetve meglelhetné azt a kulcsot, amely a kecskeméti néző számára is megnyitja ezt a mai orosz történetet, amelynek a lényege akár közel is állhatna hozzánk. Szász János azonban alighanem reménytelen szerelmével üldözi Csehovot. Mint az a férfi, akire egyszer rámosolygott egy gyönyörű nő, és azóta mániája lett, hogy mély kapcsolat van közöttük. Tizenkét esztendeje Nyíregyházán remek Ványa bácsit rendezett. De a recept sem a Bárkán két éve bemutatott Sirály, sem a tavaly Kecskeméten játszott Három nővér esetében nem bizonyult hatékonynak. Ezúttal mintha valamilyen transzcendentális Csehovot keresne Ulickaja darabjában. Vereckei Rita díszlete kötélen lógatott könyvoszlopok és halmok között rendetlenül szétszórt bútorokkal és egyéb használati tárgyakkal, üres ajtótokkal jelzi a lepusztult dácsát és lakóinak elvarázsolt, a földi léttől elszakadt lelkületét. A különféle nyelvekre fordító anya szerepében Margitai Ági baloldalt egy kisebb magaslaton dolgozik, onnan ereszkedik alá olykor, mindig gondterhelten, de a való világ bajait mindig elhárítva magától; a bátyját plasztikusan, elevenen megformáló Sirkó László törzshelye középtől kissé jobbra van; a lenti területet Horváth Zsuzsa erőszakos szeretetből és gunyoros iróniából összegyúrt házvezetőnője uralja, intézi az anyagi ügyeket és zsörtölődik a semmittevőkkel. Naszlady Éva a legidősebb lány vallási-nemzeti fanatizmusát, mélyről jövő, átélt szenteskedését megvető kívülállással és száraz szenvedéllyel egészíti ki. Csémy Balázs az érzékeny, puhány és hipochonder művészlélek szerepében szenveleg, Bognár Gyöngyvér pedig praktikus, elszánt élősködőként képviseli saját és férje érdekeit minden beavatkozással, intéssel, figyelmeztetéssel szemben. A legkisebb lányt játszó Zeck Julianna vidám, jóakaratú, ironikusan szókimondó fiatal lányt ad elő. Rá némi narrátori szerep is hárul az előadásban, amennyiben egy későbbi, a családtagokat leíró monológjával véli a rendező megoldandónak a szereplők bemutatását az előadás elején. Ez persze teljesen fölösleges, a néző mindenképpen csak az akciók, dialógusok során ismerkedik meg a figurákkal, jellemükkel, kapcsolataikkal. P. Györffy András (most éppen így szerepel a színlapon) kétbalkezes, részeges szörnyetegnek mutatja a családon kitartóan élősködő aranykezű mesterembert. Hegedűs Zoltán energikus üzletembere és Danyi Judit procc írónője korrekt színészi munka. Nem több, de nem is kevesebb.
Ez egyébként valamennyi színész teljesítményéről elmondható. Csak éppen a játékukba együtt és külön-külön sem megy át a könyves díszlet vélhető üzenete. Nem látjuk, nem éljük át, hogy e társaság áttelepítésével, új helyre költöztetésével valami fontos, valami magasztosan szellemi vész el a világból, hogy egykor jelentékeny gondolati és esztétikai tartalmakat hordozó életforma, mentalitás, erkölcs esik a könyörtelen haladás, de legalábbis az állandó változás áldozatává.
E nélkül pedig nemcsak Ulickaja szövegét, de bármely Csehov-darabot sem lehet tartalmasan eljátszani.
ZAPPE LÁSZLÓ
