A művész (így a színházi rendező is) jobbára „monomániás”, a kritikus jó esetben nem, az empátia azonban egyként nélkülözhetetlen eleme működésüknek. Előbbinek „csak” a körülötte lévő világra kell nyitottnak, érzékenynek lennie – jelenjék ez meg mégoly áttételesen is a műben (adott esetben a színpadon), s értelmezzük bármily tágan avagy szűken a világ fogalmát –; utóbbinak emellett a művészekáltal teremtett világokat is némi rugalmassággal és fogékonysággal kell szemlélnie ahhoz, hogy reflexiói ne a süketek párbeszédét modellálják. Mert e világok természetesen nagyon eltérőek lehetnek egymástól – s a kritikus ízlésétől is –, stilárisan és a szellemiséget tekintve egyaránt, ez azonban érvényességüket nem érinti – ha van nekik –, ez csupán a művészet ama sajátossága, mely optimális esetben, tehát esztétikai direktívák híján sokszínűséget eredményezhet.
Mindenesetre egy-egy alkotói pálya nyomon követése, a hosszabb-rövidebb ideig érvényesülő, illetve egyszer csak felbukkanó, vagy megváltozott formában ki-kiújuló „monomániák” felismerése és értelmezése segítheti az egyes művek, egyes előadások megközelítését, értelmezését – akár formai, akár szemléleti, netán tematikai jellegű (esetleg mind együtt) a visszatérő mozzanat.
Alighanem erősen foglalkoztathatták például Ascher Tamást az utóbbi időben a független művész-értelmiségi lét egzisztenciális és lélektani vonatkozásai (függetlenségen értsd a biztos megélhetés, rendszeres jövedelem, „nyugdíjas állás” híján napról napra élés kötöttségeket nélkülöző szabadságát, a nélkülözés szabadságát) – erre utal, hogy tíz hónapon belül két rendezése is ezt a problémakört feszegette a maga érzékletes módján, ha más-más hangszerelésben is. A 2009. április 25-én a Katona József Színház Kamrájában bemutatott Éhségnek sprődebb, barátságtalanabb már a címe is, mint a 2010. február 13-ánaz Örkény Színházban színre került Bohéméleté – nem kis szerepe lehet ennek abban, hogy az Éhséget 2011. január 21-én utoljára játsszák –, de maga a mű, a Knut Hamsun regényébőlForgách András által készített színpadi adaptáció is sötétebb tónusú, mint a Henri Murger regényéből filmet majd színdarabot írt Aki Kaurismäki szövegének Gáspár Ildikó készítette magyar verziója. A Bohémélet könnyedebb, játékosabb hangvétele azonban nem könnyűséget takar, hanem érzelmeket, érzékenységet leplez – szemérmesen. Rendezői gesztusként leginkább az Éhség főhősének, Knut Pedersennek ama megnyilvánulásával rokon, amikor a napok óta éhező zsurnaliszta, helyzetét palástolandó, köszönettel elhárítja a kínált ételt. Hazudik? Dehogy. Csak próbálja azt a látszatot, azt a képzetet kelteni, hogy „normálisan” él, akár a többiek, az úgynevezett középosztálybeliek: hogy van fedél a feje felett és van mit ennie.Racionálisan nehezen magyarázható a mozzanat, pszichésen tökéletesen hiteles és igaz. Talán Ascher is így lehet a könnyed humorral – tán akkor nevettet leginkább, amikor a legjobban fájhatna a szituáció. A Bohémélet humora abból a felismerésből fakad, hogy a legfájdalmasabb, legkínosabb helyzetek is rendkívül komikusak tudnak lenni a kívülálló, a külső szemlélő számára. A kívülállás és az érintettség perspektíváját egyszerre érvényesíti Ascher mindkét előadásban, ez adja sajátos, bizarr humorukat. Kétségtelenül furcsább, különösebb az Éhségé, s félszegebb derültséget vált ki, mint a Bohémélet gegjei, amelyek azonban korántsem üresek vagy felszínesek – miként azt több kritika is szemére vetette Aschernek, tét nélkülinek minősítve az előadást játékossága okán.
Amikor példáulHámori Gabriella áttetsző-finom Mimije egyszerűen csak kilép a bundából, amelynél fogva tehetős kitartója marasztalja, s egy szál ruhában lép Rodolfóhoz, az nem pusztán egy szellemesen kivitelezett színpadi poén, hanem egy melodramatikus döntés humorba oldása: Mimi ezzel a gesztussal a szívére, az ösztöneire hallgatva a nyomorúságot, az örökös fázást, a nélkülözést választja. Latensen a szabadság mibenlétéről is röpke megemlékezés e mozzanat, a pénztől való függés s a nincstelenség függetlenségének rendkívül plasztikus szembeállítása – ámde a legcsekélyebb pátosz vagy meghatottság nélkül.
A szabadság fogalma, illetve a szabadságérzet mint dilemma nem kevésbé érzékletesen, de megint csak egészen más hangszerelésben jelenik meg az Éhségben, amikor Knut Pedersen rendőri jó tanácsra a börtönben keres menedéket az esős hideg elől egyetlen éjszakára. És bár végre egyszer ágyban alhatna és kipihenhetné magát, a zár kattanása s a villanyoltás reflexes menekülhetnéket vált ki belőle, ami hisztérikus – s a helyzetből adódóan rendkívül komikus, ámde eredménytelen – kitörési kísérletbe torkollik.
Rálátás és beleérzőképesség, (ön)ironikus távolságtartás és értő együttérzés – a perspektívakettőssége mindkét előadás díszletének is sajátja, jóllehet nem ugyanazzal a tervezővel dolgozott Ascher. A Khell Zsolt kialakította tér frontálisan először egy utcarészlet totálképét mutatja a Kamrában, amely egyszer csak közelebb kerül a nézőhöz (miközben persze nem mozdul el), vagyis látószöget vált,amikor a festetteknél jóval nagyobb ajtók-ablakok nyílnakrajta, s használtatnak is a szereplők által. Az ötletesen lenyitható – asztallá, székké, ággyá, pulttá lényegülő – elemek révén pedig beljebb is kerülhetünk, a házfalak mögött lapuló helyiségekbe – szerkesztőségbe, börtöncellába, panzióba, a légies-gyönyörűséges Ylajaliék (Tenki Réka) lakásába stb. Hasonlóképpen váltogatható a látószög, a kint és a bent Izsák Lili Örkény színházi díszletében is, melynek párhuzamosai nem a végtelenben, hanem a színpad mélyén, a háttérben találkoznak, addig azonban egy utca két oldalát ugyanúgy megképzik, mint lakás- vagy kocsmabelsőt, de még az Operát is, megint csak praktikusan lenyitható és könnyen-gyorsan variálható, eltüntethető elemekkel.
Cselekménye – ha úgy tetszik – egyik előadásnak sincs, történeteik csupán változatok az önbecsülés, az emberi tartás megőrzéséért folytatott mindennapi küzdelmekre, s az önsajnálat ellenszere mindkét esetben a narráció, ami a szereplők (Knut Pedersen, illetve a Bohéméletben játszók) előadásában a helyzet ismertetéseként és önreflexióként egyszerre kelti a személyesség s a távolságtartó tárgyilagosság képzetét, ezzel is a kívül-belül skizoid szemléleti kettősségét érzékeltetve.
Hajduk Károly, az Éhség Knut Pedersene egyszersmind narrátora akkurátusan szedi rendbe öltözetét egy utcai csapnál – amely valóban működvén ordító jele a valódiság egy lehetséges felfogásának, s ekként szelíd humorforrás is a festett háttér előtt –, és bár hóna alatt az ágyneműjeként funkcionáló pokróccal kopottas jelenség, mégis hihetővé tudja tenni, hogy az amúgy kevéssé figyelmes környezete nem veszi észre reménytelen egzisztenciális hanyatlását. És nem is csak a külső megjelenés leépüléséről van szó, melynek stációi a mellény zálogba adása (a benne felejtett, nélkülözhetetlen ceruzacsonkkal – a felismerés velőtrázó, s a megélhetés parányi eszközének visszaszerzése nagy megkönnyebbülés a néző számára is), majd a zakó levágott gombjainak értékesítése. A látszat mind nehezebb fenntartása mellett a morális kihívások a legnehezebbek, az önbecsülést a legalattomosabban kikezdők. Az még csak szükség szülte – nem biztos, hogy felhőtlen örömöt, elégedettséget okozó – találékonyság, ahogyan a cikkeivel házaló Knut csomagolópapírt „csal ki” a kereskedőtől pokróca titokzatos csomaggá álcázásához, hogy legalább ne látszódjék, mit hurcol éjjel-nappal a hóna alatt, vagy ahogyan élelmet próbál szerezni a hentestől a nem létező, ámde kis szcéna keretében megérzékített kutyája számára. A nem neki visszajáró pénz elvétele a szatócsnál azonban már csalás, lopás – nem szorult helyzetben is súlyos csábítás, hogy a másik tévedését fordíthatjuk-e a magunk hasznára. Knut őrületnek ható kifakadásai az önérzet teljesen érthető reakciói az egyre kilátástalanabbnak ható küzdelemben – a felhalmozódó feszültségek, frusztrációk kisebb tét esetén is képesek efféle, a „normális” külvilág, az átlag, a középosztály számára furcsa, kellemetlen robbanásokat, igazságtalan megnyilvánulásokat produkálni.
A Bohémélet kétségtelenül mulatságosabban, játékosabban, elrajzoltabban, távolabbról, szemérmes harsánysággal szemléli az egzisztenciális ellehetetlenülés folyamatosan fenyegető veszedelme közepette is működő – úgy ahogy, de működő – emberi kapcsolatokat. A bohémek nyomorúsága kedélyesebb, karikatúraszerűbb Knut Pedersenénél a torzonborz frizurákkal, slampos-lezser göncökkel, a Debreczeny Csaba megformálta író alakjában az alig félreérthető (ön)ironikus utalással Forgách Andrásra (az Éhség színre írójára) és/vagy magára Ascher Tamásra, ám a humor, az irónia a gondolkodás nem elhanyagolható formája s a túlélés talán egyetlen esélye.
A Bohémélet világa, közege más, mint az Éhségé, de nem a problémafelvetése. Utóbbiban a végtelenül magányosKnuttal szemben egy egész világ áll szerkesztőstül, kofástul, rendőröstül, szajhástul a maga empátiahiányos zordságával vagy éppen lekezelő nyájasságával, sajnálatával, míg a Bohéméletben a külvilág csak a bohémekéhez viszonyítva, amolyan negációként jelenik meg. A bohémeké pedig megtartó közeg – már ha a nincstelenség egy betegség formájában nem bizonyul erősebbnek –, amelyben valahogy még a nyomorúság is derűsebb, őszintébb, nyíltabb, mert nem magányos, csak annyira, amennyire minden gondolkodó, érzékeny ember magányos. A fizetésképtelenség, a kilakoltatás itt is fájdalmasan kínos, ám a szégyenérzet itt bohósággal palástoltatik, s mint a mesében, mindenre van megoldás – a halált kivéve. Ha nincs hol álomra hajtani a fejed, a következő bérlő – aki történetesen ugyancsak művész – befogad, s immár barátod is kerül; ha nincs tea, lehet levest képzelni a meleg vízből, némi találékonysággal „fellépő ruha” is szerezhető egy szép reményekre jogosító üzleti tárgyaláshoz – mert a külvilág itt is megköveteli a látszatot. Egyedül az időn nem lehet kifogni –Rodolfó hiába fut versenyt vele egyhelyben, virággal, kitárt esernyővel lekési Mimi lelépését a színről. (Az Éhség lezárása még ennél is szürreálisabb: kellemetlen alkalmi környezete számára egy kupac ruha jelzi, hogy a valószerűtlenül vézna, csupa ideg Knut Pedersen nem érzéki csalódás volt.)
A bohémekvilágában minden emberszabású – a Polgár Csaba által tüneményesen megszemélyesített papagáj csakúgy, mint Takács Nóra Diánának az ember–kutya kapcsolat lényegét tökéletesen megragadni képes Baudelaire kutyája, vagy a temetői szobor s az Átkelés a Vörös tengeren című festmény Szandtner Anna szellemes megjelenítésében; mű és alkotója között meghitt a viszony, és egyáltalán, minden átlelkesül ebben a világban, amely keserve, nyomorúsága ellenére élhető, egészen addig, míg a szereplők meg nem halnak. Az Éhség világával szemben ideig-óráig a Bohémélet adhat menedéket. S hogy mi köze mindehhez a civil nézőnek, aki nem a létformáját megőrizni próbáló állás nélküli újságíró avagy a Tescóban éjjel árufeltöltéssel foglalatoskodó színész példának okáért? Ugyanaz, mint bármely más történethez, ami tán nem vele esett meg, de vele is megeshetne.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
