Bár látszólag semmi köze egymáshoz tematikusan a Kolozsvári Állami Magyar Színház Mértéket mértékkel és Verespatak című előadásainak, abban mindenképp közös nevezőre hozhatók, hogy problémás darabok: égető társadalmi kérdéseket boncolgatnak bő lére eresztve.
A Mértéket mértékkel (Szeget szeggel), ez a furcsa komédia nem csupán azért égetően aktuális, mert a hatalom természetét elemzi, hanem mert az egyén pszichológiájába is bevezet. Shakespeare a törvényeket mereven értelmező, szigorú, következésképp újabb bűnöket indikáló, korrupcióra, manipulációra hajlamos földi uralkodó és a kegyelemmel ítélő égi bírák közötti ellentétet vizsgálja drámájában. A szélsőségeket harsány színekkel, erős vonásokkal rajzolja meg, s állásfoglalásra kényszerítően teszi e szélsőségeket egymás mellé, miközben arra keresi a választ, mi teszi az embert emberré.
A Radu Apostol, Gianina Cărbunariu és Andreea Vălean írta-rendezte Verespatak – fizikai és politikai vonalon az „itt és most”-ról, az „itt és most”-nak készült, mintegy tükröt tartva a jelennek azzal a céllal, hogy állásfoglalásra kényszerítsen. A helyszínen, a játszók által is összegyűjtött élettörténetekből összeálló színpadi dokumentumjáték azonban a fáradtságon kívül nem tud elérni zsigeri hatást. A tér remek, olyan, mint egy kiállítóterem: a posztamenseken házak, templomok, kisebb tereptárgyak makettjei, helytörténeti könyvek, háztartási és egyéb használati eszközök – az itt leélt élet, a múlt történetekkel teli helyei, tárgyai. A nézők körben ülnek, akár egy a verespataki genius loci megidézésére szervezett szeánszon. Előadáskezdésként elhangzik az összes kérdés, amit fel lehet tenni ebben az esetben: a szerzők nem udvariaskodnak, pró és kontra záporoznak a kérdő mondatok, s amint letennénk a voksunkat „A” nézőpont mellett, azonnal ugyanannyi érvet hallunk „B” mellett. Billenünk erre, billenünk arra, miközben megpróbálunk a tisztesség elve mentén mérlegelni. Erős ez a felütés, túl erős, mert innentől kezdve nincs tovább, az értelmi és érzelmi csúcspontra eljutottunk, törvényszerű hát a hanyatlás. És ha nincs több érvényes kérdés vagy problémafelvetés, a közepes főiskolás helyzetgyakorlatok szintjén maradó, előre jelezhető végű, ám minden esetben elviselhetetlenül hosszúra nyúló jelenetek gumicsontrágásnak hatnak. Az érdektelenné válást segíti az is, hogy nincs fókusz, koherencia, túl széttartó és annyira túlbeszélt az előadás, hogy épp az esszencia párolog el belőle. A színészek becsülettel teszik a dolgukat, nem rajtuk múlik a sikerületlenség, ami elszomorító és dühítő, mert a szándék, a társadalmi kérdések objektivitásra törekvő, színházi-laboratóriumi vizsgálata elismerendő, üdvös, már-már szélmalomharcnak minősíthető, de fontos tett.
Matthias Langhoff sem spórol az idővel, a Mértéket mértékkel négy órát tart, és bár telezsúfolja az előadást ötletekkel, épp ez a túlhabzás képes megragadni a shakespeare-i komplexitást. Az 1930-as, 1940-es éveket idézik a díszlet plakátjai, a forgószínpad közepére épített komplexum központi eleme egy oszlop, rajta Fuck the Hungarian king felirat. (Ó, mit kapnának ezért jobb körökben! Azoktól, akiknek nyilván fogalmuk nincs Shakespeare forrásairól…) Impresszív a szedett-vedettség, a dráma és napjaink morális mocskát vizuálisra fordítja le Langhoff, aki a díszletet is tervezte. Trupp jő à la egérfogó, dráma- és szonettíró Shakespeare-t citálnak, kolozsvári képeket, különb-különb korokból híradórészleteket vetítenek, s a kezdet kezdetén megerősítenek abban, hogy calderóni és brechti értelemben nagy világszínházat fogunk látni. Ennek megfelelően a magasztosság és a könnyű műfaj „alantasabb” formái – ami a vállaltan olcsón szórakoztató stand up comedystáknak iskolapélda lehetne! – is megjelennek a színen, juxtapozíciójuk sajátos esztétikát eredményez, és a legtragikusabb pillanatokban merhetünk röhögni, hiszen csak ez segíthet a túlélésben.
Vad, élettől duzzadó a színpad. Bogdán Zsolt Angelója vadállati érzékenységű és érzékiségű, az időközben fiatal nővé érő Pethő Anikó éteri szépségű és nagyon is földi tisztaságú Izabella, aki az előadászáró bacchanáliaszerű esküvőn rongybabaként ide-oda dobálódva hirtelen rádöbben áldozat mivoltára. Hatházi András Hercegként és Pompeiusként is egyaránt zabolátlan, féktelensége azonban magával ragadó. (A második részt nyitó monológja, amelyben Európa, a románok, a kül- és belhoni magyarok egyképp megkapják a magukét, a Hofi Gézával kihalt intelligens politikai stand up tanítani való iskolapéldája!) Dimény Áron a melankóliába burkolózó, komoly és felelősségtudó bohóc Lucióként, három szerepében – Szétkúrtné, Marianna, Rémes – Kató Emőke a nagy kabarészínésznők magabiztosságával kaméleonként váltogatja maszkjait. William partija szajhák és szentek, barátok és bérgyilkosok, tolvajok és törvényhozók társaságában az előadás alcíme. Ránk bízzák, hogy megválasszuk a magunk szerepét.
PAPP TÍMEA
