A horvát Shadow Casters Kafka A per című regénye által inspirált trilógiája, a Process_City mindhárom darabját elvitte az Interferenciák Fesztiválra. Kolozsváron logikai sorban játszották az előadásokat, amelyeket a Shadow Casters koncepcionistái, Boris Bakal, Katarina Pejović és Stanko Juzbašić fordított sorrendben készítettek el. Így először két „élményszínházat” élhettünk át és meg, amelyek a regény keltette érzeteket fordították át a maguk nyelvére, és egy-egy szegmensét interpretálták oly módon, hogy saját bőrünkön tapasztalhattuk meg a kafkai padlást és a Törvény kapujában parabolát – a kafkai szorongások helyett azonban mindvégig biztonságot sugárzó környezetben –, majd hagyományos színházi keretek között, ám nem hagyományos előadásként szólalt meg a teljes szöveg.

A Process_City azzal a feltételezéssel indul, hogy ha igazat adunk Fukuyamának, és a történelemnek vége, akkor jelenünk, melyben élünk, nem történelmi: a termelés és fogyasztás, a háborúk és fegyverszünetek, a természeti és ember okozta katasztrófák, a végletes gazdagság és szegénység, az elhallgatott igazságok és nyilvános hazugságok, de leginkább a gyorsan változó nézőpontok és az egymást szinte azonnal felülíró tények (már ha tényeknek nevezhetők) világában, ahol a valóságábrázolás gyakorlatilag lehetetlen, nem beszélhetünk „hivatalos” történelemről. Ezzel szemben a személyes történetekből összeállhat egy olyan kép, amelynek mozaikjaiból épp párhuzamosságuk, sok szempontú szubjektivitásuk miatt rajzolódhat ki hitelesen a kor, amelyben élünk.

A Vacation_from_History a Tranzit Ház padlásán kapott helyet, ahová egy várótermen keresztül léphettünk be. A lócákon mintegy harminc–negyven embernek jutott hely. Voltak köztünk olyanok, akik ismerték a Tranzit Házat, annak múltját, voltak köztünk ismerősök, volt, aki beszélgetett, volt, aki csendesen szemlélődött. A produkció közreműködői egyenként vittek be bennünket – akár a regénybeli bírósági szolgák –, nem tudtuk, kire mikor kerül sor, és azt sem, mi vár az ajtó mögött. Miközben kívülről úgy tűnhetett, egy átlagos hétköznap zajlik, a „nézők” viselkedése nem különbözik egy másik átlagos hétköznapon tapasztalhatótól, a felszín alatt láthatatlanul bújt meg a bizonytalanság. Az egykori ortodox zsinagóga padlásán teljes sötétség fogadott, kabát, táska le, majd bekísértek a fehér vászonnal elkerített játéktérbe, ahol harminc–negyven kórházi ágy fogadott. Itt mindenki maga választotta ki a helyét – párnahuzat föl, cipő le, bebújás a takaró alá, „jó éjt puszi” a kísérőtől –, s később a „nézői” pozíciót is. Azt tehettük, amit akartunk, megszokott életmódunkban nem korlátoztak bennünket. A lefektetés után látszólag nem törődtek velünk, így jobbnak véltem, ha a dolgok természetes menetére bízom a megoldást. A sötétben mindennapi zajok, zörejek, az élet ezernyi apró, pátosztól mentes nesze hangzott, s az ezek keltette asszociációk által egyszerre váltunk színházcsinálóvá és szemlélővé, saját történetünk írójává, főszereplőjévé és rendezőjévé. Egyetlen szerepet viszont nem vettünk fel: a másik személyes történetének, színházának nem váltunk megfigyelőjévé. Fogalmazhatunk úgy, kiélhettük egoizmusunkat, de akár úgy is, hogy jobb híján, a bizonytalanságban csak magunkra tudtunk számítani, csak annyi kapaszkodónk és valóságunk volt, amennyit az érzetekből összeraktunk. Kellemes, megnyugtató szabadságra mehettünk a történelemből, ám azon kívül helyeződve eltűntek még a pszeudokapaszkodóink is.

Process_in_Progress

Az Ex-position sem kevésbé intim produkció, mint a Vacation_from_History. Ezt egyszer már átéltem 2008-ban a szegedi Thealteren, így tudtam, mire számíthatok. Ismét váróteremben kezdünk, a magunkra hagyottság helyett azonban Boris Bakal véget nem érő történetmesélése fogad. Egymásba folynak azok az események, amelyek vele megtörténtek – lehet, hogy pontosan úgy, ahogyan meséli, lehet, hogy egészen másképp, ez azonban nem is lényeges, mivel van a helyzetben valami nagyon ősi, egészen a homéroszi idők történetmesélési szokásaiban gyökerező. Innen félig random módon léphet át a „néző” az „előadás” terébe: akkor, amikor az általa választott szám elhangzik. A „színészek” ismét a kafkai törvényszolga pozíciójában vezetnek, és ismét jobb, ha rájuk bízzuk a holminkat. Rövid ismerkedés a szobában a vezetőmmel – a véletlen, hogy ugyanaz, aki az első részben az ágyamhoz kísért –, aztán egy elsötétített szemüveget kell feltenni, megfogja a kezem, és elindulunk. A szabadság és a kötöttség, a teljes értékűség és a hiányzó érzékszerv kiváltotta bizonytalanság keveréke a helyzet. Egy történetet érzékítenek meg, hiszen a szememen kívül mindegyik érzékszervemre szükség van: a szavakat szagok, hangok, anyagok illusztrálják. (Bíztam benne, hogy nem az egyszer már megismert úton járok végig. Szerencsém volt, egy a helyszín, a kolozsvári Ecsetgyár inspirálta, ahhoz kapcsolódó félfikciót kaptam.) Miután végigéltem és -jártam a történetet, egy székre ültettek le, még mindig eltakart szemmel, s amikor azt éreztem, itt az idő – mert ez is rajtam múlt –, levehettem az elsötétített szemüveget. Egy fal volt előttem, rajta „elődeim” üzenetei. Addig üldögéltem, ameddig akartam. A törvény csak az én fejemben létezett. Ezután a – ruhatárként is funkcionáló – vezérlőterembe vitt az út, ahol kis monitorokon, fülhallgatón keresztül követhető a többi „sorstárs”. Az elveszetten bolyongóból így lesz hirtelen vizsgálóbíró és Nagy Testvér.

A Process_in_Progress, a trilógia harmadik része tulajdonképp hagyományos színház: Boris Bakal Orson Wellestől inspirálva (az 1962-es filmet Zágrábban is forgatták) 18 jelenetbe sűrítette a regény fejezeteit, amelyet egy színpadon játszott el három színész, a nézők pedig a nézőtéren ülve nézték őket. Párhuzamos valóságokat kaptunk: egyrészt láttuk a színészeket három dimenzióban egy asztal előtt, mögött, fölött, alatt, másrészt viszont választhattuk azt, hogy a színpadon kifeszített hatalmas vásznon követjük az eseményeket, ebben az esetben viszont egy manipulált valóságképet kaptunk, amelyet egy adásrendező – korunk VJ-je – tett elénk. Ám bármelyiket is követjük, asszociációkra nincs hely.

Az alkotók remekül fogták meg A per általános érzését, a dolgok kibillent egyensúlyát, a bizonytalanságot, az elveszettséget, azt, hogy nem tudni, a folyamatnak épp melyik etapjában vagyunk; a szorongást azonban nem fordították le direkt módon. Igazuk van, hogy nem akartak művi helyzetet generálni – úgysem tudtuk volna figyelmen kívül hagyni, hogy ez csupán színház, nem a valóság imitációja –, ránk bízták, hogy elmondjuk magunknak, ami szükséges. Legyünk hálásak a Shadow Castersnek, hogy legalább a színházban nem kellett nyugtalankodnunk.

PAPP TÍMEA