Bogdán Zsolt fel-alá sétál a stúdió előterében elhelyezett kifutón. Mindenekelőtt bemutatkozik: a neve Bogdán Zsolt. Aztán megkér, képzeljük azt, hogy ő Ingmar Bergman. Majd tudomásunkra hozza, hogy a Suttogások és sikolyok című film forgatásán fogunk részt venni. Az Andrei Şerban rendezte előadás tehát nem Bergman filmjének színpadi adaptációja. Inkább egy kísérlet, amely elképzeli, milyen is lehetett a forgatás, az azt megelőző próbafolyamat. Mellékesen azt is kipróbálja, hogy mi történik, ha színházzá gyúrja Bergman és operatőre, Sven Nykvist zsenialitását, költészetét. E két réteg próbál együtt élni a kolozsvári előadásban, amelynek kezdete, akár egy információdús használati utasítás. Bergman mesél magáról, az életéről, a Farö szigetekről, életének többé-kevésbé fontos mozzanatairól. A sztorizgatás eljut a bordó szobáig és a négy nőig. Bejön a kifutóra négy nő. Ők Bergman színésznői. Most hallják először, milyen figura bőrébe kell bújniuk az új filmben, noha már kezdettől fogva filmbeli jelmezüket viselik (jelmeztervező: Carmencita Brojboiu). Csak úgy kószálnak a különböző ének között: olykor civilek, máskor Bergman színésznői, végül pedig mindegyikük magára ölti filmbeli szerepét.
Az előadás a forgatás helyszínén, a stúdióteremben folytatódik. Az erőteljes ingerek, a hangos, kaotikus óraketyegés, a töméntelen mennyiségű füst és a mindenhonnan előtörő bordó szín (díszlettervező: Carmencita Brojboiu) hatására inkább magába a történetbe lépünk be. A bordó szoba és a négy nő sodorna magával, Bergman és rendezőasszisztense (Albert Csilla) azonban lépten-nyomon meggátolja ezt. Húzd meg, ereszd meg játékot játszanak velünk. Kis ideig engedik, hadd menjünk a történettel, aztán hirtelen leállítanak – újra és újra eltávolítanak, és emlékeztetnek, hogy forgatást, próbát látunk.
Megannyi variáció a megszakítás témájára. Leggyakrabban Bergman lép közbe: javít, magyaráz, utasít, kérdez, beszélget színésznőivel – ahogyan ezt a rendezők (színháziak, filmesek egyaránt) teszik. Egyszer magába roskad. Belesüpped a nevével ellátott, összecsukható rendezői székbe, és fel akarja adni. Vigaszt és megnyugvást szeretne nyújtani nézőinek, de nem tudja, hogyan. Ideiglenes válságba kerül, ami az alkotóknál nem is olyan ritka. Furcsa módon színésznőinek egy percbe sem telik, hogy meggyőzzék, érdemes folytatni.
A megszakítás másik, gyakran előforduló verziója a színésznők hirtelen kilépése szerepükből. Pethő Anikó színésznője többször is tanácstalanul fordul Bergmanhoz, mert nem érti, nem érzi, hogyan kell játszania. A Kézdi Imola alakította színésznő az egyik jelenet kellős közepén hívja el magához Bergmant délutáni borozgatásra. Gyakran nevetésben törnek ki. A forgatás kontextusát tudatosítja a rendezőasszisztens személye, aki bordó köntösben jelenik meg a csupa bordó szobában – ruhája egyértelműen a láthatatlanságot szolgálja. Mégsem tud észrevehetetlenné válni, mert minduntalan hallatja a hangját. Mintha narrátor lenne: folyamatosan arról beszél suttogva, hogy mit látunk a színpadon.
Andrei Şerban szándéka az volt (l. a színház honlapján megjelent beharangozót), hogy felfedezze, hogyan jött létre Bergman remekműve, hogy megsejtse, hogyan alkotott együtt a nagy rendező és színésznői. Şerban az előadást Bergman előtti főhajtásnak is szánta. Ezért hű maradt a filmbeli történethez, figurákhoz, térhez, jelmezekhez. Alig néhány apró, árnyalatnyi különbség fedezhető fel az előadás és a film között. A középpontban, hasonlóan a filmhez, a haldokló Ágnes (Pethő Anikó) figurája áll, ez az Ágnes azonban sokkal fiatalabb, mint a Harriet Andersson játszta beteg nő. Törékenysége, gyermeki mosolya, zsenge ártatlansága miatt betegsége, rohamai még fájdalmasabbak, halála még tragikusabb.
Pethő Anikó életkora, fiatalsága kissé átrajzolja Annához (Varga Csilla), a szolgálóhoz fűződő viszonyát is. Karinnal (Kató Emőke) és Máriával (Kézdi Imola) ellentétben Anna valóban szereti Ágnest. Nagyon mélyről jövő anyai szeretettel ápolja őt. Mintha elveszített kislányát látná a beteg Ágnesben. Anna anyasága és Ágnes védtelen gyermeki volta két képben teljesedik ki. Az egyikben Anna félig leveti blúzát, szabadon hagyva jobb mellét. Ledől az ágyra, megöleli Ágnest, és keblére vonja a fejét. Ágnes elcsendesedik, megnyugszik. Az összetartozásukat, a szeretetüket megjelenítő másik kép kissé taszító, mégis gyönyörű. Miután Karin és Mária elmenekül az érintésért, szeretetért könyörgő, halott Ágnes közeléből, Anna vele marad. Az ölébe fekteti a halottat – a gyermekét sirató anyát látjuk. Akár Michelangelo Pietàja.
Karin és Mária nem szereti Ágnest. Bár félnek a halálától, mégis várják, hogy vége legyen a rohamoknak, az éber éjszakáknak, a sikolyoknak. Amikor véget ér a várakozás, Karin életét újra az undor, Mária életét pedig a felszínesség, a hiúság, a kacérság tölti ki. Ezek határozzák meg egymáshoz fűződő viszonyukat is. Kézdi Imola Máriája felszínes ugyan, de nyitott is. Nyitottsága arra sarkallja, hogy közeledjen Karinhoz. Megérinti, megsimogatja, Karin azonban undorodva elfordul tőle. Kató Emőke merev testtartása, rideg arca Karin állandó félelméről, viszolygásáról, görcseiről árulkodik. A szavakon és a test megnyilvánulásain túl Máriáról és Karinról jelmezük is rengeteget elárul. Mária ruhái lágyak, selymesek, csipkések, mély dekoltázsúak. Karin ezzel szemben szigorú vonalvezetésű, szögletes, kemény anyagból készült, magas nyakú ruhákat visel. Carmencita Brojboiu jelmezei többnyire ragaszkodnak a filmbeliekhez. Mindkét alkotásban attól válnak igazán széppé a ruhák, hogy mesélnek viselőjükről.
Karin esetében rövidke időre elhalványul a ruháin is megjelenő görcsösség. Átgondolja Mária közeledését, és most már ő kezdeményezi a békülést, a szeretgetést. Akárcsak Bergman filmjében, Şerban előadásában is hosszú ideig nézik, simogatják egymás arcát, mosolyognak. Kató Emőke arcáról és kézmozdulataiból eltűnik a félelem és a merevség. Mintha jókora súlyoktól szabadult volna meg. Annál nagyobbak nehezednek rá, amikor Ágnes temetése után kiderül, hogy Mária számára semmit nem jelentettek azok az érintések, azok a simogatások, amelyek egy élet alatt összegyűlt kínok alól szabadították fel Karint. Ilyen módon mindketten visszazökkennek az eredeti kerékvágásba: Mária lágy és felszínes marad, Karin pedig merev és undorral teli.
A három nővér közül Ágnes az egyetlen, aki tiszta. Az emberek iránti szeretete és mély hite teszi őt igazán különlegessé. Betegsége ellenére Ágnes élete teljes. Szeretetét a saját bőrünkön is megérezhetjük, hiszen Pethő Anikó már halott Ágnese néhány néző kezét megszorítva beszél a barátságról, az érintés fontosságáról és arról, hogy mindez áldás az ember életében. Erős hitét a pap (Bogdán Zsolt) hangsúlyozza, a halott ágya mellett elhangzó imájában. Bogdán Zsolt összesen öt figurát játszik Şerban előadásában – ő Bergman, a pap, az orvos, Mária férje és Karin férje –, mégis legerőteljesebbnek a pap szerepében tűnik. A halott ágya mellett elmondott ima, melyben arra kéri Ágnest, könyörögjön Isten előtt értük, bűnös élőkért, sötétségben bolyongókért, kívül-belül felőrli őt. Bogdán Zsolt esdeklése teljesen más, mint Bergman papjának imája. Közös bennük a merev tekintet. Bergman színésze azonban mozdulatlanul, halkan rebegi imáját, míg Bogdán Zsolt a földre térdelve, merev tekintettel, megfeszült izmokkal fohászkodik. Kicsit bele is rokkan ebbe a rettenetesen mélyről jövő könyörgésbe. Más színeket kap az ima, mint a filmben, mégis működőképes. Kár, hogy az előadás csak nagyon kis mértékben mert elrugaszkodni a filmtől.
Valóban Bergman előtti főhajtást látunk. Ezt erősíti meg az előadás vége is. Megjelenik a három nővér patyolatfehér ruhában, a fehér hintában ringatózva. Közben Ágnes naplójából hallunk részletet. Egy kedves őszi napról mesél, amikor Karin és Mária meglátogatta. Hallhatta nővérei fecsegését, érezhette kezük melegét, és rájött, hogy semmi egyéb után nem vágyakozik, hiszen ez maga a boldogság. A nővérek rövid hintázása után vetítést látunk: Bergman hintajelenetét. Mintha a rendező ezáltal is azt hangsúlyozná, hogy bár megpróbálták reprodukálni a filmet, Bergman zsenialitása megismételhetetlen. Ez így is van.
Ezt követően a színészek körbeállják Bergman rendezői székét. Kezeiket összekulcsolva meghajolnak a szék előtt. Szó szerinti főhajtás.
MÁRTON IMOLA
