A Békés Megyei Jókai Színház idei szezonjában a nagyszínpadon Plautus Hetvenkedőjét, majd Kálmán Imre Csárdáskirálynőjét mutatták be. Január közepén pedig a Stuart Mária került színre mint a színház idei legrangosabb drámai vállalkozása. A Schiller-bemutató előzményének a tavalyi Elnöknőket tekinthetjük. Werner Schwab abszolút rokokómentes művét a darab világától erősen elütő Vigadóban játszották Szalma Dorotty rendező csabai debütálásaként. A háromszereplős előadásban Kara Tünde, Dobó Kata és Bede-Fazekas Anna játszottak, és jól el lehet képzelni, hogy a színésznők láttán a rendezőben vagy az igazgatóban felködlött a Stuart Mária főhősnőpárosának reprezentatív képe. A szőke Kara Tünde enyhén melankolikus finomsága, líraisága mögött készenlétben álló drámai ereje éppúgy ígéri Stuart Máriát, mint ahogy a vörös hajú, sudár, rezervált Dobó Kata reményteljes Erzsébetnek.
Az élet úgy hozta, hogy mivel Kara Tündét sajnos nélkülöznünk kell, ezért muszáj volt megváltoztatni az eredeti szereposztást. Dobó Kata lépett Kara Tünde helyére a címszerepbe, Erzsébetet pedig az egy év kényszerszünet után visszatért és a színpadon örömmel viszontlátott Kovács Edit kapta. Hogy ez a felállás mennyit módosított a rendezői koncepción, azt természetesen nem tudjuk. De a látottakból úgy tűnik, hogy amit Szalma Dorotty a színpadra komponált, az a két színésznőt inkább bezárja, mint kibontakoztatja, és inkább elvesz tőlük, mint ad nekik. Ennek következtében a közönséget sem hirdethetjük ki győztesnek.
Az előadás legmeghatározóbb eleme a vörösben és feketében úszó színpadkép. Mira János csövekre, fémvázakra és átlátszó plexilapokra alapozta a díszletet. A fémváz fémes, rideg, a plexi csillogó és tükröződő. A számos dekoratív, színesen világított, látványos képkompozícióért avval fizetünk, hogy a reflektorok – mandinerből – rendszeresen a szemünkbe világítanak. De van nagyobb ára is a plexihasználatnak. Stuart Máriát itt nem a fotheringhay-i várkastély egy szobájában őrzik, hanem egy 2x2 méteres plexikockában. Talán ama néhány mutatós perc kedvéért, amikor Dobó Kata felfesti az átlátszó falra Stuart testamentumát. Kovács Edit Erzsébetének a királyi udvarban még előnytelenebb helyzet jut: ő is plexifal mögött trónol, hátul, a karzat magasában, egy számára kiképzett fülkében. Ráadásul a színésznőt úgy látjuk, mintha fiatalkorú bűnözőként mutatnák a tévében: a földszintről nézve épp kitakarja szemét a Mária börtöneként szolgáló plexidoboz fémszegélye.
Persze érteni véljük az elgondolást, miszerint a rendező mindkét főhősnőt helyzete foglyának tekinti. De ennek az üzenetnek a dekódolása semmi esetre sem ér annyit, hogy egész estét betöltő áldozatává váljon játszó és néző egyaránt. Bár kétségkívül teremt a felek között bizonyos bánatos szolidaritást.
A plexivel az a baj, hogy végzetesen elválaszt bennünket a színészektől. Több évtizedes nézői tapasztalatom az, hogy minden, amit a színész és a publikum közé iktatnak – legyen bár könnyű tüllfüggöny, alig felsejlő vetítővászon vagy üvegfal – útját állja annak, hogy a játszó és a néző közötti megnevezhetetlen kapcsolat létrejöjjön. Még zavartalan légköri és térviszonyok esetén is kétséges, hogy a színészi játék hatósugara elér-e a nézőig. Akadályokat állítani egyáltalán nem szerencsés. (A békéscsabai produkció esetében legalább akkor gyanút kellett volna fogniuk az alkotóknak, amikor a Leicester–Mortimer találkozó Tege Antal és Gulyás Attila előadásában az első jól működő jelenetnek mutatkozott. A színpad előterében, normális térben került rá sor ugyanis.) A plexi másik hátránya, hogy így némely szcénák kihangosítást igényelnek, ami beszédtechnikai problémákra hívja fel a figyelmet. Ezek rendes körülmények között nem feltétlenül szúrtak volna fület. Szabadon szárnyalva talán Dobó Kata szenvedélyes kitörései sem hangzottak volna iskolás jellegű szövegfelmondásnak.
A rendezői koncepció további fontos része, hogy Mária és Erzsébet textusának „félre”, avagy befelé címzett sorait Szalma Dorotty nem a főszerepet játszó két színésznővel mondatja el, hanem behoz a színre plusz szereplőket, Tarsoly Krisztinát és Komáromi Anettet. Ők Mária, illetve Erzsébet „belső hangjaként” szólalnak meg olykor. Ez egyrészt megfosztja Dobó Katát és Kovács Editet attól, hogy szerepük egészét – a két királynő vívódását, töprengését, önmagával folytatott vitáját is – eljátsszák. Másrészt nem esküdnék meg arra, hogy a nézőtéren ülők mindegyike rájön, kik azok a hímzett hálóingben kóborló nők. Alighanem ez a szerepkettőzés (szerepnégyezés) is okolható azért, hogy a két főszereplő szinte semmit nem tud érzékeltetni az uralkodók összecsapásának minéműségéből. Hogy tudniillik itt mindenekelőtt asszonyok kerülnek szembe egymással, s csak azután királynők. Ennek megjelenítése híján tehát marad fősodornak a hatalmi játszadozás az emberekkel, az alattvalók helyezkedése stb. Ám hogy voltaképp erről a mechanizmusról kívánna szólni a produkció, annak ellentmond a darab utolsó öt jelenetének elhagyása. (Amikor is Erzsébet királynő egy hű embere könnyed feláldozásával befejezi a maga „mosom kezeimet” akcióját.) Az előadás záróképe szép, hatásos: a műanyag vörös kürtő guillotine-ként ereszkedik Máriára, Erzsébet pedig parókáját lekapva odarogy mellé a színre. (Itt jegyezzük meg, Rátkai Erzsébet dús, anyaggazdag mályva-bíbor-bordó jelmezeit gyönyörűséggel szemléltük.)
További nehezen magyarázható, ráaggatottnak ható motívum például a szövegnek az a vonása, hogy a szereplők jobbára többes számban beszélnek egymással. (A színlap szerint: Kálnoky László fordításának felhasználásával.) Vagy az a néhány másodperces, ismétlődő kis koreográfia, amely talán az udvari férfiak etikettjét hivatott jellemezni. Vagy az a bájos, őszített hajú lány (Kálnay Zsófia), aki drótvázas fehér szoknyában megjelenik olykor, és énekével a száz évvel későbbi udvari zeneszerzőt, Purcellt idézi meg (Gulyás Levente átdolgozásában).
Röviden összegezve: az történt tehát Békéscsabán, hogy egy jó huzatú, lendületes, széles ívű és nagy erejű drámát egy kemény kezű rendező ellátott számos felesleges nehezékkel. Ezek lehúzták, megmerevítették, elnyomták a művet és előadóit. A végeredmény tisztes, becsületes vergődés a színen.
STUBER ANDREA
