Corionalus római nemes, konzul, politikai főmufti. De lehetne akár magyar is. A római nép és vezére közötti konfliktus létrejöhetne akár itt és most is. ShakespeareCoriolanusa lehetne akár Korijolánusz is. A HoppArt előadásának beszédes címe a rendezői koncepció lényegét sűríti magába: Polgár Csaba és színészei a ma nyelvén beszélnek a Shakespeare-darab ma is aktuális társadalmi problémáiról.
Az előadás ragaszkodik a Coriolanus történetéhez, de a darab szövege jelentős átalakuláson ment át. Gáspár Ildikó és Bánki Gergely vágott, átírt, beleírt, így könnyedebbé, maibbá tette a szöveget. Shakespeare figuráit alapvetően mai köznyelven beszéltetik, aminek köszönhetően a történet rögtön a közönség közelébe férkőzik. Sőt, be is vonja: a szereplők többször kiszólnak a nézők alkotta római polgárok tömegéhez. Felszólítják, hogy gondolkodjon! A néző pedig rögtön párhuzamot fedez fel az előadásban megjelenő és a maga körül tapasztalható társadalmi problémák között.
A Korijolánusz alapkonfliktusa örök életű és jobbára feloldhatatlan: a hatalomtól megbódult vezér nemtörődömsége felbőszíti a nyomorgó népet, amely fellázad és mindenáron ki akarja harcolni, ami neki jár. Persze nézőként, hiszen mi is a „nép” vagyunk, gondolkodás nélkül a lázadozóknak adnánk igazat, Shakespeare esetében azonban nem ennyire egyszerű a képlet. A viszályt kiváltó okok, a figurák közötti viszonyok és a konfliktus megoldására használt eszközök árnyalják a felek vétkét vagy épp igazát. Korijolánusz (Friedenthal Zoltán) kívül-belül anyja (Takács Nóra Diána) mesterműve. Volumnia már az aprócska Korijolánuszban elültette a hatalomvágyat, veszíteni nem hajlandó vezérszellemet faragott belőle. Soha nem bánta volna, ha fia elesik egy harcban, hiszen a hazáért ontott vérét dicsőség övezné. Az anya gondolkodásmódja ott hibádzik, hogy törtetése nem ismer határokat. Takács Nóra Diána határozott, domináns, olykor manipulatív anyát játszik, aki mindent megtesz pici fia nimbuszának emeléséért. A baj csak az, hogy anyu pici fia gőgös, egoista, hirtelen haragú senkiházi, akinek legfőbb gondja, hogy folyton maga után cipelje a reflektort, nehogy dicsfény nélkül maradjon. A pöffeszkedésen túl semmire nem hajlandó. Ezért anyu vágya, hogy fia konzullá legyen, csak ideig-óráig teljesül.
Korijolánusz fűt-fát ígér a népnek. A pillanatok alatt megvesztegethető polgárok (BaksaImre, Bánki Gergely, Földi Ádám) már-már érzik orrukban a friss kenyér illatát, szájukban a sör és az olajbogyó ízét, ezért rá voksolnak. Amilyen gyorsan meggyőzte őket Korijolánusz, oly szélsebesen gyakorol rájuk hatást a néptribunusok (Herczeg Tamás, Szilágyi Katalin) véleménye is. Egy nap sem telik el, és a nép kénytelen szembesülni saját naivitásával és Korijolánusz nemtörődömségével, ezért gyors ütemben kituszkolja őt Rómából.
A gerinctelenség és alakoskodás azonban itt nem ér véget. Csúnyán tovább gyűrűzik. Korijolánusz legnagyobb ellensége, Aufidius (Terhes Sándor) mellé szegődve bosszút esküszik, de anyja könyörgése hamar meglágyítja szívét. Egy röpke pillanat alatt a rómaiak árulójából a volszkok árulójává lesz, amiért halállal kell fizetnie. Korijolánusz volt a konfliktus nemzője, így hát halálával a viszályok elvileg megszűnhetnének. Az utóíz azonban keserű. Az áruló meghalt ugyan, de szétzilált, problémákkal teli társaságot hagyott maga mögött. Aufidiust, egy felemás ellenséget, aki továbbra is Korijolánusz árnyékában fog maradni. Cominiust (Barabás Richard) és Meneniust (Máthé Zsolt), akik pusztán elméleteket gyártanak a helyes útról, a jó vezetésről, de nem cselekszenek. Egy anyát, akinek minden vágya, törekvése értelmetlenné vált. Egy feleséget (Drága Diána), akinek eddigi életét a férje halálától való félelem határozta meg. Hátrahagyott továbbá elégedetlen, zsibongó polgárokat és az őket eredménytelenül képviselő néptribunusokat. Az előadás így magában hordozza a felvetett társadalmi problémák továbbélését, jövőbeni aktualitását is.
A történet időszerűsége mellett a Korijolánusz esetében kulcsfontosságú a forma. Polgár Csaba a színészekből építkező előadást hozott létre, hiszen majdnem üres térbe helyezte Shakespeare figuráit. A színészek néhány szék, egy veder, egy páncélszekrény és egy hűtőláda segítségével jelenítik meg az utcát, a Capitoliumot, és játsszák el a harcot, a konzullá választást vagy épp a feldúlt polgárok tömegét. A rendező és a színészek találékonysága azonban kimeríthetetlen – az előadást teletűzdelik apró játékokkal. Ennek legszebb példája Korijolánusz és Aufidius összecsapása, amit Friedenthal Zoltán és Terhes Sándor kardozás helyett pofonok sokaságával játszik el. Korijolánusz minden egyes pofonja csőbe húzza Aufidiust. A volszk vezér hiába próbálja lereagálni a római pofmester kezét, lassú ahhoz, hogy ne az ő arcán csattanjon a jelenet összes pofonja. Ezek az apró, szellemes ötletek játéklehetőségek egész sorát nyújtják a színészeknek, akik ezeket a lehető legteljesebben kihasználják. Játékuk őszinte, nevettető, szellemes és gyakran ironikus.
A történésekkel és az egyes figurákkal (Korijolánusz, Volumnia) szembeni irónia legerőteljesebben a dalokban jelenik meg. Shakespeare történetét olykor Monteverdi és Schubert egyházi művei, néha pedig popslágerek szakítják meg. A dalok szövege és az éneklés módja (Takács Nóra Diána például az egyik dal érzelmi intenzitását fokozandó egyszer csak átvált metálba) is ironikus látásmódról árulkodik. A zene e konkrét funkcióján túl ismét nem lehet eléggé hangsúlyozni az előadásban megmutatkozó színészi energiákat s a zenei teljesítményt, az „összhangzatot”. A HoppArt Korijolánusza mindenekelőtt azért tud élménnyé válni, mert a színészek arcán, gesztusain, hangján mindvégig a játék és a zene öröme érződik. És mivel őszintén beszélnek fontos és aktuális problémákról, képesek a történetet a nézőhöz is egészen közel hozni.
MÁRTON IMOLA
