Egy év sem telt el a Rozsdatemető megjelenése óta, amikor a kiadó már megnégyszerezte a regény első, hétezres példányszámát, és a mű szélsőséges, többnyire elragadtatott, de a hatalom belső köreiben elutasító fogadtatása az írások terjedelmét tekintve sokszorosan túlszárnyalta a tizenkét íves családregény oldalszámát. Fejes Endre, az akkor még alig ismert novellista nem csekély önbizalommal állította, bízik benne, hogy az idő megerősíti a Rozsdatemető sikerét.

Negyven évvel később az ismert és elismert pályatárs, Spiró György már azzal érvel, ennyi idő éppen elegendő ahhoz, hogy „az érték értéknek, a hamisság hamisságnak bizonyuljon”, és Fejes Rozsdatemetője „ma legalább annyira érvényes, mint akkor volt”. Sőt, bizonyos értelemben még érvényesebb, mert a keletkezési és fogadtatási körülményektől mentesen újraolvasott műről kiderült, hogy „az egyik legkitűnőbb egzisztencialista regény, amit a világon valaha írtak”. És ha közben láthatóvá váltak a mű akkoriban alig érzékelt, durvábban megmunkált eresztékei, hát a remekművek jellegzetessége, hogy vannak bennük hibák, „hibátlan művet – Spiró szerint – csak a középszerűek tudnak írni”. (Negyven év múltán, Mit ír az ember, ha magyar, Ab Ovo, 2003.)

A csillebérci borotvás gyilkos nyomában

Fejes második, Jó estét nyár, jó estét szerelem című kisregénye (1969) mostanában érkezett el ehhez a kritikusnak is mondható negyvenedik születésnaphoz. Fogadtatása annak idején elismerő volt, de nem kritikátlan. Jellemzőnek és fontosnak vélem, hogy az idei felújításra szerkesztett műsorfüzetben Balassa Péter a Kritikában közölt tanulmányának az a részlete szerepel, amelyben az esztéta a Fiú – a gyilkossá lett hős – groteszk karrierjének ismertetése során felmentését a vele szemben álló, haszonleső partivadász lányok és családok leleplezésével állítja szembe. Elismerő megállapításait Balassa fenntartásokkal bástyázza körül.

 

Ma már csak egy-két jó emlékezőtehetséggel megáldott-megvert filosz tartja számon, hogy annak idején Fejes volt a harmadik író, akit a Filmgyár megkeresett a hatvanas évek legnagyobb port felvert – halálos ítélettel zárult – gyilkossági ügyének rendőri krónikájával, a sajtóban is elhíresült „borotvás gyilkos” históriájának 1200 oldalas iratcsomójával. Ma már nem tudható, hogy a társadalmi hátterű krimi témájával ugyancsak megkínált Karinthy Ferenc miért is nem látott a rendhagyó sztoriban fantáziát. Fejes – szerencséjére, sőt a mi szerencsénkre is – ráharapott a témára. És bár az elkészült mű, szerzőjével együtt azóta valamivel hátrább szorult a kánonban, a kisregény története, legendája máig sem felejtődött el. Köszönhető ez nem kis mértékben a mű Szőnyi G. Sándor rendezte, három évvel későbbi (joggal) mennybe menesztett tévéváltozatának. Megszoktuk, hogy a képernyőre került irodalmi művek általában vesztesként kerülnek ki mindenfajta összehasonlításból és – főként a teljességet számon kérő, értő olvasók körében – jobbára csalódást, hiányérzetet ébresztenek. A Jó estét nyár, jó estét szerelem esetében azonban – Mészáros Tamás találó megfogalmazása szerint – „a regénysors fordított logikája érvényesült”, a leforgatott és milliók előtt levetített mozisiker után három évvel a kisregény hősei egyszer csak a színházi plakátokon tértek vissza a nyilvánosság elé. (Magyar Hírlap, 1977. november 16.) A televíziós siker méretét és természetét mutatja, hogy Szőnyi G. Sándor feldolgozása nemcsak a tévénézők, de a kritikusok körében is csatát nyert. Gáll István, a rangos pályatárs – mintha Spiróval polemizálna – egyszerűen hibátlannak minősíti az adaptációt. A közéleti tekintélynek is számító lapszerkesztő, Jovánovics Miklós pedig „tisztelettel gratulál” az alkotóknak és a közreműködőknek a vállalkozáshoz a Népszabadságban.

Érdekfeszítő bűnügyi történet? Mondhatjuk, minősíthetjük így is. De hiszen Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése is belegyömöszölhető ebbe a skatulyába! Csak éppen a szűk kereteket a köznapi lét ellentmondásossága, az emberi jellem végletessége, a valóság és a morál égető kérdései feszegetik. A sztori – a magát görög diplomatának kiadó csóró lakatos nőket, de főként illúziókat kergető látszatélete, gyilkosságba torkolló ámokfutása – a felületen annyiban különbözik a szokvány bűnügyektől, hogy a tettes itt nem pénzt, még csak nem is feltétlenül szexet hajszol. A Dunapatajról a városba került, szakmunkás rangra vergődött prolifiú – nevezhetnénk akár a korabeli uralkodó osztály látszólag megbecsült tagjának is! –, felvett nevén Viktor minden pénzét, alkalmanként félhavi fizetését szánja rá, hogy egy-két napra, sötét ruhában, fehér ingben parádézva elhitesse önmagával és választott környezetével, hogy a kiváltságosok közé tartozik. Pedig csak hazudós, mint Fejes korábbi novellahőse, aki álmait kergetve igyekszik megszépíteni saját életét. Ez persze leginkább, legkönnyebben csak szavakkal sikerül. Hiszen Viktor valójában elsősorban csak beszélgetni szeretne áldozataival. Persze nem mindegy, hogy hol és hogyan… Elegáns étteremben vacsorázni, márkás whiskyt kortyolgatni egy gondosan kiválasztott szép lány, de még inkább asszony oldalán. Irigy tekintetek kereszttüzében andalogni a Balaton partján. Elhitetni magáról, hogy itt állomásozó görög diplomata, aki státusa, összeköttetései és pénze révén könnyűszerrel megnyithatja a nyugati érvényesülés útját partnere, későbbi felesége előtt. Viktor talán maga is meglepődne, ha valaki megfogalmazná helyette, hogy a nőket elbűvölő, munkatársait elképesztő szöveg és modor, az egész nagy költséggel és fáradsággal kialakított, illúziókergető szerepjáték voltaképpen tiltakozás a kisszerű hétköznapok beszorítottsága ellen. Hogy alig leplezett sértettsége abból a dalban fogalmazott felismeréséből fakad, hogy „Csak másnak jár, amit kívánok”. „Egy kis fényért az életem az ár” – énekli már akkor, amikor még közelében sem jár a halál, sőt jelét, nyomát sem látjuk későbbi, végzetes agresszivitásának. Egyelőre ahány lány, annyi ígéret, annyi kaland. Aztán váratlanul találkozik a szerelemmel. Zsuzsanna nem szebb, nem jobb, talán csak okosabb és számítóbb elődeinél. De vele szemben csődöt mond Viktor taktikája. Nemcsak a szerelem teszi védtelenné, de a felismerés is, hogy ez a szép szavakkal, ígéretekkel szédített lány átlát rajta, és csalódottságában, sértettségében képes lesz őt leleplezni. Valójában a szeretett lány könyörtelen bosszújától való félelem kergeti Viktort gyilkosságba.

Ősbemutató a Vígszínházban

Az ősbemutató történetéhez tartozik, hogy a Vígszínház akkor még fiatal rendezője, Marton László egy vele készített interjúban beszélt nekem arról, hogy Fejes nem sokkal a kisregény befejezése után már elkészítette és felajánlotta a történet színpadi változatát. De mivel ez a szöveg olvasható is a drámák 1971-es kötetében, a rendezőnek nem jelentett különösebb kihívást. Ha csak azért nem, mert bemutatására különböző – mára könnyen megfejthető – okokból nem került sor. De azért rendezőként mégiscsak foglalkoztatta a téma és a dráma is. Olyannyira, hogy évekkel később ő kérte fel Fejest a közös munkára, aki némi húzódozás után nemcsak igent mondott, de késznek is mutatkozott a színház által elképzelt zenés változat szövegkönyvéhez szükséges átdolgozásra, dramaturgiai változtatásra, tömörítésre is. Marton választása elvi indítékát akkor a közelmúltban megszületett értékek felülvizsgálatának szándékában jelölte meg. Megmenteni a nem túlságosan gazdag hazai drámai termés minden színpadképes alkotását. De volt ezen túl gyakorlati célja is: a Vígszínház adottságainak megfelelő, sajátosan magyar zenés drámai forma – korábban már megkezdett – kialakításának folytatása. Másokkal ellentétben nem tartott sem a továbbra is közkézen forgó eredeti műalkotás, sem a korábbi televíziós siker konkurenciájától. Abból indult ki, hogy egy más műfajú, önálló mű – mármint az előadás – akkor képes versenyre kelni az ihlető irodalmi alkotás értékével, mívességével, ha éppúgy megfelel a maga követelményrendszerének, és a maga műfajában ugyanolyan jó, mint az ihlető kisregény vagy a tévéfilm.

 

Sokan emlékszünk még rá, hogy az eredmény végül is a rendezőt, Marton Lászlót és a színház dramaturgját, Radnóti Zsuzsát, valamint a dráma zenei világát kialakító Presser Gábort igazolta. Sikerült a hősök jellemének és szenvedélyének megragadásával, a Fejes-novellák konkrét realizmusának meghaladásával valamiféle hiteltelenségében is hiteles, két arasszal a föld felett lebegtetett mesevilágot kialakítaniuk. Persze utólag hajlamosak vagyunk csak a sikerre, a szépre, az előadás körül kialakult legendára emlékezni. Holott ez a harminchárom év előtti legenda, ha nem is nyílzáporban, de erősen polemikus légkörben született, és a bemutató sajtóvisszhangja inkább ambivalens volt, mint elragadtatott.

Én magam az előadásról írott korabeli beszámolómban a bemutató legelső kritikusára – vajh kire? – hivatkozom, aki szerint „tíz-tizenöt év eléggé meghervaszt egy napi aktualitású darabot”. Ezzel szemben állítom, hogy „A mű kiváltotta gondolatok pezsgése is jelzi, hogy csak a bűnügyi szenzáció fakult meg, néhány korhoz kötött tény módosult, ám Fejes problémafelvetése, kritikája nagyon is időtállónak bizonyult.” (Nők Lapja, 1977. december 3.)

Koltai Tamás már kritikája címében is kiáll a darab jelen idejűsége mellett. (Nem a félmúltban, Tükör, 1977. november 27.) Kiemeli, hogy a korhoz kapcsolódó konkrét utalásokkal a színház éppen azt fejezi ki, nem kíván kilépni a szorosan vett cselekmény korából, de ettől még a darab világa mégsem a félmúlté. Fejesnek nem annyira a külföldi divatok és márkák előtti – azóta is jellemző – hajbókolásról, a palifogás tegnapi eszközeiről, hanem a főszereplő munkásfiút veszélyes szerepjátszásba, sőt gyilkosságba hajszoló külső és belső (a társadalomban és az egyénben egyaránt fellelhető) körülményekről és feltételekről van mondanivalója. Hőse rossz és egyre fenyegetőbb, torzuló ösztöneinek felmutatása, vizsgálata, Viktornak az álmai kudarcáért a világon vett elégtétele nem avult el.

Ellenkező oldalról vitatja a darab aktualitásának, illetve aktualizálásának problémáját a Magyar Nemzet körünkből korán eltávozott kritikusa, aki szerint a ma is létező jelenségeket valójában kár volt (ennyire is) eltávolítani a jelentől. Az új feldolgozásban éppen a tovább élő tünetek felerősödését kellett volna hangsúlyozni. Hiszen „napjainkban, ha lehet, még erőteljesebben és még szélesebb körökben él az anyagias, külföldimádó szemlélet, amely egy ilyen szélhámosságnak tápot adhat és tragikus végzetté teheti”. (Barta András, 1977. november 20.)

Az értékítéletek szélsőségeire vall, hogy egyesek jelen idejű sorstragédiának, míg mások ügyesen összeszerkesztett életképek sorozatának minősítették az előadást. És ez korántsem csak ízlés, sokkal inkább világnézet dolga volt. Meghökkentő, hogy még az is, aki elismeréssel summázza az élmény egészét, és „a szocialista színház világsikerét” sürgeti és jósolja, bevallott hiányérzettel távozik „a hatalmas színpadon prezentált kamaradarab” előadása után a színházból. (Berkes Erzsébet, Kritika, 1978. január) De a legélesebb – pontosabban legfrappánsabb – elutasítást az Élet és Irodalom szépíró kritikusa, Simonffy András fogalmazta meg. Hogy mit jelent, illetve hogyan kapcsolódik a bemutatott darabhoz a cikk címe – „A gyík farka” –, az csak akkor derül ki, amikor a szerző elárulja: mennyire reménytelen, érdektelen vállalkozás farok nélküli gyíkot fogni, és mennyire csüggesztő, ha a nagy műgonddal létrehozott mű – mármint az előadás – azt igazolja, hogy az alkotók „felemás kísérlete” során végül is ott maradt (mármint az eredeti kisregényben) a gyík farka. Feltéve, hogy egyáltalán volt neki. A metafora szellemes, a megítélés kevésbé. De az író és a Vígszínház szerencséjére a közönség nem osztotta a kritikus különvéleményét.

Ezt a kasszasikeren túl az is igazolta, hogy a Sötétruhás fiú szomorú karrierjének a vígszínházi szériával még korántsem lett vége. Sőt, a kisregény és a dráma időszerűségéről folytatott vita sem dőlt el, csak szünetelt. A Jó estét nyár, jó estét szerelem – köszönhetően részben Presser Gábor zenéjének is – egy évtized alatt bejárta a hazai színpadokat és néhány környező ország színházait is. Feltételezhetően afféle musicalpótléknak is tekintették az irodalmi fogantatású zenés játékot Szegeden és Székesfehérvárott, Veszprémben és Tatabányán. Ugyanez idő alatt két alkalommal is (1992-ben és 1997-ben) Fejes művével vizsgáztak a színművészeti főiskolások. Ám nincs olyan dicséret, ami akkorát durranna, mint az eltúlzott és feltételezhetően igazságtalan kritika. Bevallom, nem láttam a darab röviden tévedésnek, hosszabban érthetetlen és megfejthetetlen tévedésnek minősített nyíregyházi előadását, de Fáy Miklós dörgedelme utólag kíváncsivá tesz. Vajon milyen lehetett az a Bagossy László rendezte előadás, amit a kritikus élete egyik legrosszabb estéjeként idéz? Aminek negatív élménye elhalványítja mindazt a jót, értéket, ami mégiscsak megőrizte a darabot az időben?

Kultusz, polémia és feledés

Megőrizte annyiban és annyira, hogy 2008-ban új viták robbantak ki körülötte. Több mint kuriózumértékű az a polémia, amit Madarász Imre olasz szakos irodalomtörténész – feltételezhetően félreértett és félremagyarázott – Fejes-tanulmánya (Polisz, 2008. március) váltott ki. Valójában Fejes Endre sikeres, Madarász szerint túlságosan hamar kanonizált életművének értelmezése inkább ürügye, mint célja az irodalomtörténeti perújrafelvételnek. Madarász számára, mint ez válaszcikkéből is kiviláglik, a kultusz, a polémia és a feledés szentháromsága jelenthette a megfejtendő esztétikai kihívást. Bár elsősorban a Rozsdatemető áll az elemzés fókuszában, eltökélten kiáll a Jó estét nyár értékei és időszerűsége mellett is. Vitapartnere, Pozsgai Zsolt Fejes személyét és nem létezőnek kikiáltott életművét olyan indulattal támadja, hogy az olvasó – különösen ennyi év távlatából – csak kapkodja a fejét. Milyen alapon, jogon minősíti kritikusa Fejes Endrét, a nyolcadik kerületi kisemberek sorstársát és íróját egyszer csak „osztályidegennek”? (Fejes Endre mint osztályidegen, Magyar Nemzet Online, 2008. április 18.) Ki ellen és milyen meggyőző érvekkel lehet és kell írói hitelességét megvédeni? A szélsőségek közt csapongó vitában – és terminológiában – ma már érződik valami avíttság, sőt anakronizmus. De ez nem változtat azon, hogy maga a mű – Fejes hevesen támadott kisregénye – már akkor is időszerűbbnek tűnt, mint ahogy ellenfelei vélték. Megkockáztatnám, hogy időszerűbbnek, mint valaha. De hiszen a külföld előtti kritikátlan hajbókolás, az elvágyódás, a szerepjátszás jelensége azóta sem tűnt el életünkből. Miért vesztett volna aktualitásából, fontosságából éppen ezek leleplezése? Legfeljebb a jelenséggel együtt ennek megítélése is módosult…

 

Méghozzá szélsőségesen. Példa erre az ugyanebben az esztendőben (2008-ban) rendezett Jókai színházi premier sajtóvisszhangja. Ez volt az az alkalom, amikor a helyi lap illetékesei még a korábbiaknál is élesebb pergőtüzet zúdítottak a szerzőre. A darabot újfent idejétmúltnak, az előadást tévedésnek nevezni akkor már igazán nem kellett különösebb merészség. Kézenfekvőnek tűnt a történet és a bemutató között eltelt időben végbement történelmi fordulatra hivatkozni, hiszen a nézőtéren ülők maguk is megtapasztalhatták a változást. Joggal örülhettek annak, hogy a hajdani sorompók felemelkedtek, és aki akar – és pénze van rá – személyi igazolvánnyal utazhat a határon túlra, elautózhat „Olaszba”, elrepülhet irhát vásárolni akár „Törökbe” is. A boltok és plázák elképesztő bőségben kínálják a nyugati árut. Csakhogy Fejes kisregénye és darabja akkor már régen nem erről szólt. Mert hiába volt átjárható a határ, nem mindenkinek telt az utazásra. A kirakatokban zsúfolódó csábító árucikkek főként a telt erszénnyel rendelkezők számára voltak elérhetők. A társadalmi különbségek anyagi differenciálódásban manifesztálódtak, és ez sokak számára még frusztrálóbb volt a korábbi, általános hiánygazdaság következményeinél.

A hajdani, többször felmelegített vitában már nem (csak) az volt az érdekes, hogy a Rozsdatemető igazsága által magukat sértettnek érző káderek és a nagy számban velük, velünk élő lúzerek továbbra sem tolerálták, tolerálják a hazai közvélemény és közélet, a magyar kisemberek, a „zemberek” kritikáját. Napirendre került a „létező szocializmus” azóta is paradoxonként idézhető, Fejes prózájában többféleképpen is felmutatott, jellemző ellentmondása, hogy az uralkodó osztály kisemmizett tagjai valóságos létük és helyzetük megtagadásával, identitásuk meghamisításával próbálnak a munkáshatalom államában boldogulni. Némileg önkényes, de mégis majdnem elkerülhetetlen az analógia, hogy kiket óvott és kiket rekesztett ki a berlini fal. Ma már evidens a történelmivé lett paradoxon, hogy Ulbrichték szürreális építménye nem a kapitalista nyugatról beszökni óhajtó kisemberektől, proletároktól óvta a „munkások államát”, hanem fordítva. Valójában éppen a Sötétruhás fiú álmait legelszántabban kergető, az illúziókat valósággá alakítani törekvő kelet-berlini menekültekre lőttek a mesterséges határon.

De ma már a fal is múzeum. „Csak” az anyagi, életformát meghatározó különbségek léteznek, a valóság és az illúziók távolsága nőtt. Nem csak Dunapatajon, Budapesten is. És elég élesen rajzolódik ki a hétköznapok horizontján ahhoz, hogy irodalmi művek és színházi előadások ihletője, témája és aktuális üzenete is legyen.

Rába Roland kérdései és válaszai

Ez a felismerés vezethette a Nemzeti Színház művészeti vezetőit, dramaturgiáját, amikor az idén Rába Roland figyelmébe ajánlották Fejes Endre sokat játszott, mennybe menesztett és meghurcolt darabját. Rába Roland, aki legutóbb Tábori György remek darabjának tegnapi politikumát kitágító merészséggel állította színpadra a Mein Kampfot, vitathatatlanul bebizonyította, hogy nem csak színésznek kirobbanóan tehetséges. Nemcsak rendezni, de darabot választani is tud. Számomra rokonszenves, hogy nem titkolta: a színház ajánlata egy általa állítólag nem ismert darabra vonatkozott. (Bár azt is hozzáfűzi, hogy az ajánlott szöveg elolvasása voltaképpen nem számított ismerkedésnek: rögtön ráérzett, hogy valahol a tudata hátsó régióiban ott élt – emlékként, legendaként? – Fejes darabja.) Ettől függetlenül joggal feltételezhetjük, hogy nem a tegnapi – és minden valószínűség szerint megismételhető – siker, a mindenkor hálás és hatásos bűnügyi história, hanem elsősorban a Fejes műveire jellemző hiteles társadalomrajz, a krimi és a megfejtésre csábító megfejthetetlen titok hármasságának felmutatása vonzotta. Mintha nem is csak a figurák verbálisan megfogalmazható üzenetét, hanem saját kérdéseit szegezte volna a rendező a közönségnek a Nemzetiben immár hagyományosan tartalmas műsorfüzetben:

„Fejes darabjában az a legizgalmasabb számomra, hogy egy-egy motívumnak többféle értelmezése is lehetséges. A darab olvasása közben egyszer csak úgy éreztem, hogy egyes szereplők mintha nem emberek lennének. A Szilvaárus lányok, a Virágárusnő és a Feketeruhás férfi alakjában ott rejlik a titok, a misztikum. Valóságos szereplői a cselekménynek, vagy valamiféle földöntúli jelenések ők? [Az előadás válaszai szerintem inkább az utóbbi feltételezést erősítik meg. F. A.] Mintha az író a realitást másodlagos tényezőként kezelné, és ebben az olvasatban már nem egyértelmű, a darabbeli Fiúnak mi a valódi szándéka. A fantáziánkra van bízva, hogy a főhős értelmetlen gonoszságára megtaláljuk az okokat és a válaszokat. Mi fájhat ennyire ennek az embernek?”

A szövegkönyv – és az előadás – erre a kérdésre több választ is kínál: a Fiúnak fájhat saját albérleti nyomorúsága, szegénysége, a hétköznapok monotóniája… De fájhat a környező világ ridegsége, a kiszemelt széplányok számító hidegsége is. És itt megint csak megcsap a fájdalmak és felismerések időszerűsége: az élet árnyékos és napos oldalán élők között egyre növekvő távolság. Ez az üzenet némileg áthangolja a figurák és a jelenetek hierarchiáját. Fehér Tibor eltökélten jelentéktelen Fiúja mellett és mögött élesebb fénybe kerülnek a többiek: a nála nem sokkal jobban boldoguló naiv és hiszékeny lányok, korábban már pórul járt asszonyok és a család felemelkedését tőlük váró szülők. Mintha egyetlen igaz és okos emberrel sem találkoznánk ebben a kisszerű Szodomában. Vagy mégis? Hiszen az utolsó, kivételesen valódi érzelmekkel, megélt szerelemmel ostromolt lány, a többieknél jelentékenyebb és tapasztaltabb Karácsony Nagy Zsuzsanna – a majdani áldozat – megérzi és megérti az igazságot: néhány telefonnal könnyen eljut Viktor hazugságának leleplezéséhez. Viktor korábbi fölénye és a figurák érzelmi egyensúlya ettől váratlanul felborul. Most már a Fiú az érzelmei által is kiszolgáltatott, a leleplezés következtében fenyegetett fél. Zsuzsanna sértettségét viszont meghiúsult karrierjének kudarca fűti. Fenyegető magatartásával – látszólag? – ő provokálja ki Viktor agresszióját.

Ki a bűnös és ki az áldozat? A kérdések és válaszok hullámveréséből keletkező, bár nem egyenletesen éleződő színpadi feszültséget, az alapanyag időszerűségét és a megjelenítés színvonalát a kritika, akárcsak évtizedekkel korábban, ismét szélsőségesen eltérően értékeli. Ez persze nem baj, éppen ellenkezőleg: a gondolatébresztő teljesítményeket megilleti a vélemények árnyaltsága, sokszínűsége, akár ellentéte is. Koltai Tamás az Élet és Irodalomban egyaránt teljes mellszélességgel áll ki az 1977-es és a 2010-es Jó estét nyár mellett. A cselekmény alapján boncolgatja, illetve meg is fejti a Kádár-korszak „sivár, töppedt, hamis eszményeket hazudó társadalmának” ellentmondásait, kietlen, kilátástalan szocializmusát, és a jelenre fókuszálva eljut oda, hogy a darab időszerűsége nem is változatlanul, hanem sokszorosan érvényes ma, „amikor egy ország újra ringatózik a hazugságokban és a csodavárás illúziójában”. (2010. december 23.)

Az előadás értékeire fókuszált Zappe László is, aki nem csak jogos és maximális elismeréssel ír Rába Roland rendezéséről, de cikke címében és értékítéletében egyaránt dokumentumdrámának minősíti, és elsősorban az előadás „dermesztő” feszültségét hangsúlyozza. (Népszabadság, 2010. december 13.) Ezzel, ha nem is szöges, de legalábbis egyértelmű ellentétben áll Bóta Gábor – mellesleg részleteiben ugyancsak elismerő – véleménye, aminek súlyát, élét némileg elveszi, hogy szerinte az előadás „nem eléggé katartikusan élményszerű. Túlságosan el akar idegeníteni bennünket.” (Népszava, 2010. december 18.)

Ma, most, itt és így

Bóta Gábor a Népszavában kifejtett, többoldalú véleménye is mennybemenetelnek számít a neten olvasható „asanisimasa”-bloghoz képest, amelynek szerzője azzal vezeti be kritikáját, hogy „Mondjuk azt, hogy Rába Roland megpróbálkozott Fejes Endre Presser Gábor által megzenésített, hatvanas évekbeli krimi-dokumentum daljátékának színpadra állításával, a premieren a közönség tapsolt – általában ezt nevezik sikernek.” Ezek után, talán hogy az alkotók ne érezzék túlságosan keménynek a „próbálkozásnak” minősített vállalkozás kritikáját, a jelzőket enyhítendő, a szerző hozzáfűzi, hogy „abszolúte benne van a pakliban, hogy később összerázódik az előadás, ám tegnap – ti. a bemutatón – még sajnos megvalósulni látszott a fából készült vaskarika. Ez egy ritmustalan zenés darab.” Zsedényi Balázs, ugyancsak a neten (7 ora 7.hu/nezopont) még tovább megy. Szerinte a Nemzeti színházi produkció „jobban hasonlít inkább egy széttrancsírozott posztmodern musicalhez, mint a Fejes–Presser darabhoz”, de ettől még akár izgalmas is lehetne a vállalkozás, ha nem utólag kellene „összepuzzle-ozni, hogy miért is lehetne érdekes nekünk ez az egész ma, most, itt és így”. A kritikus részletmegjegyzéseiben akad okos és jogos ellenvetés is, de hozzáállása, eltökélt elutasítása nyilvánvalóan inkább politikai, mint esztétikai természetű. Azért sem igazán meglepő, mert a Fejes-életmű megítélésének fél évszázad óta kulcskérdése, hogy ki hogy értékeli az író világának hitelességét, a munkásosztályról alkotott képét.

A filoszmódra, ám tagadhatatlanul tendenciózusan válogatott idézetekkel biztatni szerettem volna Fejes régi rajongóit és új híveit: a Nemzetinek ez a nagyszabású vállalkozása már csak azért is megéri, hogy ki-ki maga formáljon róla véleményt, mert Fejes darabja jó eséllyel a következő években, évtizedekben is foglalkoztathatja, sőt felkavarhatja a közvéleményt. Legfeljebb az remélhető, hogy a mű időszerűsége helyett az időben változó üzenet tartalmáról és Fejes életművének értékállóságáról fogunk vitatkozni. A Jó estét nyár kapcsán például arról, hogy mi adhat tartalmat és tartást egy fiatal ember életének, milyen egzisztenciális és pszichológiai veszélyt jelenthet ezek hiánya. Hogyan ütközik a szerepjátszás vágya és kudarca az életben és a színpadon, a főszereplő Fiú életében.

Hiszem, hogy ezen a nyomon jutunk el nemcsak a dráma értékéhez, de az előadás megoldatlan problémájához is. Ha a Rába Roland rendezte invenciózus előadás többünkben nem ébresztette az elvárható katarzist, az egyrészt a cselekmény és a játék szerkezeti töréseivel, a mű ívének többszörös megszakadásával, másrészt a jelentéktelenséget nem eléggé jelentékenyen prezentáló színészi játék fékezett intenzitásával magyarázható. Vonatkozik ez a főszerepet hibátlanul, de nem eléggé szuggesztíven alakító Fehér Tibor játékára is. Talán nincs is annál nehezebb feladat, mint színesen felmutatni a szürkeséget, jelentékenyen játszani a jelentéktelenséget, és ily módon súlyt adni a súlytalanságnak. Harsányi Gábor, a televíziós változat Sötétruhás fiúja megjelenésében hordozta a rejtett, de bármikor kirobbanó agresszivitás esélyét, veszélyét. Hegedűs D. Géza a Vígszínházban sokak szerint túlságosan vonzó volt, arcáról hiányzott a Fejes emlegette torz nevetés, a kegyetlenség árnyéka. De sokunk számára éppen a benne felgyülemlett elégedetlenség, a dühvé keseredő védtelen és vértezetlen magatartás sejtette, hogy gyilkosként is áldozat válhat belőle. Fehér Tibor ellentmondásos egyénisége tulajdonképpen gondosan körvonalazott, különféle tartalmak elegye, de a megjelenésében, mozgásában is kissé tétova, védtelen hódító mintha nem lenne eléggé eltökélt ahhoz, hogy rendhagyó útját – sikerrel – végigjárja. Megkérdőjelezhető a szöveg szerint nagyon is jellemző férfiúi varázsa is. Mert hiába jellemzően „görögös” az arcéle, kérdéses, hogy ez – „sármosan” tört magyar beszédével együtt – elég-e a kiszemelt lányok, asszonyok és egész kispolgári családok megtévesztéséhez, meghódításához, az áldiplomata átlátszóan sematikus történeteinek elfogadtatásához. Szerintem még akkor sem, ha a színész egy fokkal szimpatikusabb, mint kellene.

A realitáson innen és túl

Fejes egy a műsorfüzetben közölt interjúban megismétli ars poeticájának leglényegesebb elemét, hogy őt legjobban a hétköznapi sorsok érdeklik, azokon keresztül próbálja elmondani minden fájdalmát, gyötrelmét, zavarát, szeretetét, áldozatát, spontán örömeit, váratlan katasztrófáit annak a fajta életnek, amit a többségük élt. De aki közelről ismeri Fejes műveit és hőseit, az tudja, hogy ez – fontos – féligazság. Pék Mária egyszerre nagyon is hiteles, ismerős proliasszony, derék teremtés, aki minden ünnepnap túrós csuszát készít és halat ránt, de közben egész héten, egész évben és a Hábetler család egész életében ő az otthont védő és a családtagok fölé magasodó kariatida is. Nem véletlen és talán nem is hiba, hogy Rába Roland legintenzívebben Fejes hőseinek ezekre a realitáson innen és túl megnyilvánuló titkaira figyelt: ezúttal a hatalmas szereplőgárdából azok nyújtották a legtöbbet, a legszuggesztívebb teljesítményt a Nemzeti Színház színpadán, akik – a rendező megfogalmazása és megjelenítése szerint sem – igazán hús-vér emberek, hanem jelképek és jelenések, mint a Virágárus (Törőcsik Mari) vagy a Feketeruhás férfi (Makranczi Zalán). Rájuk jelenlétük minden pillanatában oda kell figyelni, mert nemcsak szövegük, hanem kisugárzásuk is van. Hangsúlyos helyük van a cselekményben és a játék hangulatában a Szilvaárus lányoknak, akiknek három tagú kórusa mintha egy görög drámából érkezett volna a piacra. Ezek a színpadi párkák (Péterfy Bori, Bánfalvi Eszter, Gerlits Réka) nem csak a végzetet hordozzák, képviselik, de valljuk be, énekelni is jobban tudnak, mint a Zsuzsannát játszó Tompos Kátyán kívül bárki az előadásban. Merészség és fantázia kellett hozzá, hogy Szabó Ádám grafikus a hozzájuk kapcsolódó bizarr szilvamotívumból komponálja meg az előadás jelképhordozó plakátját.

A Lear király óta nem láttunk olyan Nemzeti színházi előadást, amelyben ekkora szerepe lett volna a hatalmas teret betöltő, mobilizálható hidraulikának, mint itt és most. Ezt a tényt, a hol folyamatosan és logikusan, hol egészen váratlanul emelkedő, süllyedő terek és dobogók szüntelen szerepeltetését több kritikus dicsérően említette. Mégsem hiszem, hogy én lettem volna az egyetlen néző, akit a mozgásoknak ez a kavalkádja inkább zavart, semmint hogy elbűvölt volna. Pedig a kompozíció vizualitása minden elismerést megérdemel. A távlatba helyezett enteriőrök általában ötletesek, a Balaton kínálta panoráma lenyűgöző. Menczel Róbert látványos díszlete színnel, fénnyel és árnyékkal is híven szolgálta Fejes poézisét és Viktor illúziókra alapozott mesevilágának művi szépségét. Viszont a megkomponált panoráma agyontagolása, csíkokra, kockákra bontása időnként felesleges „legóhangulatot” teremt a színpadon. Hasonlóképpen vitatható a változatosság, a mozgalmasság és talán a modernség jegyében többször is öncélúan alkalmazott, már-már stílustörésnek ható és a kompozíciót megbontó vetített autós háttérképek funkciója is.

Fontos, de korántsem hibátlan produkciót láttunk. Fontos, mert értékőrző és értékteremtő, a jelen égető kérdéseit hol érintő, hol taglaló dráma került elő a közelmúlt feledésre ítélt dokumentumai közül, és ugyanakkor a jelenkori társadalmi differenciálódás következményének is tekinthető frusztráció veszélyeivel, következményeivel is szembesültünk. Még ha a manapság nemcsak létező, de dédelgetett hamis illúziók cáfolata nem is számít szenzációnak, felmutatása megszívlelendő mementó. Rába Roland bátor vállalkozása újabb bizonyítéka a magyar dráma ügyét is felvállaló, társulatnevelésben is következetes Nemzeti színházi munkának. Csak drukkolhatunk a premier közreműködőinek, hogy a huszonötödik vagy a századik előadás valóban torokszorító is legyen.

Földes Anna