Helyzeti hátrányból indul, aki Fejes Endre művein szocializálódott. Aki meg akarta érteni Hábetler János titkát a Rozsdatemetőben, aki falta az ezerszer áldott nyolcadik kerület történeteit A hazudósban, és szerette a históriát a komisz Cserepes Margitról, akit a tiszta kezű Vitok Pál azért ölt meg, mert nem tehetett mást. Akinek Vonó Ignác színpadi mása felváltva jelenik meg Madaras József és Bán János képében, Cserepes Margitként Pap Vera szólal meg a Játékszín 1985-ös előadásából, özvegy Máknéként pedig a „Marik kara”, az alakot másként ragyogón hozó Szemes Mari, Bajcsay Mária vagy Törőcsik Mari. Akinek a Jó estét nyár, jó estét szerelem sötétkék ruhás fiatalembere a Vígszínház színpadán született meg 1977-ben a pályáját nagy lendülettel indító Hegedűs D. Géza sodró alakítása nyomán. És aki az „Átkozott élet, mely elém hozott téged…” kezdetű Presser Gábor–Sztevanovity Dusán-dalt recsegtette a bakelitlemezről, ha úgy gondolta, hogy mérhetetlen bánatát csak Kútvölgyi Erzsébet ráolvasó hangja tudja oldani. Ez a valaki előképek determinálta elvárásokkal tekint egy Fejes-műből készült újabb előadásra.
Rába Roland – életkoránál fogva – nem Fejes Endre világában szocializálódott, sőt – mint egyik interjújából kiderül – nem is ismerte a Jó estét nyár, jó estét szerelem című művét. Ha úgy tetszik, ezért helyzeti előnyből, tiszta lappal indulhatott. Egy megtörtént bűnügy alapján 1969-ben íródott történettel a XXI. században. Nem szakít a korral. Megmaradnak a ballonkabátok, korabeli kendők és aktatáskák (Daróczi Sándor tervezte a jelmezeket), az eszpresszó enteriőrök, a szocreál szobabelsők, a balatoni vakációkép (Menczel Róbert díszlete). Ám ezek a külsődleges jegyek nem tolakodnak előtérbe, inkább egy történelmi eredőt jelölnek ki. Egy olyan miliőt, amiből mindenki szabadulni akar, mert a kisszerűség és a kilátástalanság elnyomorít, és béklyóba köt. A kitörni és másnak látszani gondolat válik Rába rendezésének központi elemévé. Ez mozgatja a Fiú tetteit éppúgy, mint azokét a lányokét, akik bedőlnek udvarlásának, s görcsösen kapaszkodnak egy magasabb életminőség felé. A Fiú játszik, mert görög diplomatának adva ki magát mindazt elérheti, amit kétkezi munkásként soha. Felnéznek rá, istenítik őt, meghajolnak látszatgazdagsága előtt. S ettől a rendezői közelítéstől lényegtelenné válik a történés helye és ideje. Egy hazug, értékválságos világ komor, elkeserítő, kilátástalan képei kerülnek egymás mellé. Elemel és a mélybe húz, valóságosan és képletesen is. Az egyébként is apró jelenetekre tagolt művet a rendezés tovább szabdalja azzal, hogy a Nemzeti sokat tudó emelőszerkezete váratlanul magasba húz, majd ugyanolyan kiszámíthatatlanul a mélybe tüntet embereket, kapcsolatokat. Különös aurát kölcsönöz, ahogy a reálszituációk egy-egy zenei elemhez kapcsolódnak, narrációval párosulnak, vagy éppen egy néma jelenléttel kapnak kiemelt hangsúlyt. Az énekszámok nem élnek külön életet, hanem sötét tónusukkal raknak egy-egy újabb ecsetvonást a szereplő lelkiállapotának ábrázolásához. A többször parlandóból induló dalok ritmikus lüktetése valódi sorstragédiákat ír le.
Hol dizőzöket, hol a görög tragédiák kórusát idézve kíséri végig a Fiú útját a három szilvaárus lány az eredeti darab két apró betétszámánál jóval erősebb jelenléttel. Ők azok, akik ismerik azt a Fiút, aki éhségét néhány szilvaszemmel csillapítja, akik aggódnak érte, akik előrevetítik a végzetét. A három színésznő – Péterfy Bori, Gerlits Réka és Bánfalvi Eszter – ritka játékintelligenciával hozza azt a kettősséget, amit a rendezés megkíván. Egyszerre nagyon valóságosak és költőiek, benne is vannak a történetben, meg nem is. Ha kell, hangszert ragadnak, ha kell, táncra perdülnek, ha kell, belépnek egy szituációba, lendítve egyet az eseményeken. Többnyire néma jelenlétével egyfajta vátesz szerepet tölt be a Makranczi Zalán megformálta Feketeruhás férfi. Folyton a Fiú nyomában van, utolsó, végzetes kalandjáig követi őt, és várja a beteljesülést. A színésznek nem ez az első olyan szerepe, amikor mozgásával vagy éppen mozdulatlanságával kell erőt adnia a megformált alaknak. Egyre figyelemre méltóbban teszi. A halál szele lengi be a színpadot Törőcsik Mari apró jelenetében is, amikor virágárusként jelenről vall és jövőt jósol a Fiúnak egy hidegrázós monológban, vagy akkor, amikor Garas Dezső tüdőbeteg házmestere beint a közeledő végnek. E haláltánc legszuggesztívebb pillanata, ahogy a régi szerelmek – mintha Shakespeare Macbethjének vízióképéből érkeznének – elvonulnak a Fiú előtt, a múlt néma tanúiként, vádlóiként és áldozataiként. Rába Roland gondolatgazdag rendezésének egyik legszebb pillanata ez.
Ezek a lányok különbözőek, mégis összekapcsolja őket a kitörés vágya. Schell Judit kiváló Katalinja monoton mindennapjaiból menekül. A színésznő egy pontosan felépített monológban vall – a lány kudarcos próbálkozásait rögzítő fotóalbum felett, szülei legnagyobb megrökönyödésére – félresiklott életéről. Ilona – Martinovics Dorina – hiszi is meg nem is, hogy kiválasztott lehet. Veronika – Radnay Csilla finom megformálásában – a jelentéktelensége feletti győzelemként éli meg a Fiú közeledését, s épp ezért indulattal teli a becsapása miatti fájdalma. Tompos Kátya Zsuzsannája egy nagystílű világba vágyik. A színésznő a felemelkedésért mindenre képes céltudatos nőt hozza színre, nem mellékesen kiváló énekhanggal. Az egyedüli nőt, akibe a Fiú beleszeret, akiért mindenre képes lenne, ám akinek a Fiú nyújtotta minden semmit sem jelent. Ez a felismerés okozza végzetét.
Pengeéles a mögéjük rakott családi háttér is. Katalin szülei – Törőcsik Mari és Garas Dezső – a büszkén-ostobán szeretők, akik nem veszik észre, hogy lányuk mennyire más, mint amit képzelnek róla. Ilona felháborodását viszi tovább Murányi Tünde és Blaskó Péter kettőse egy büszkeségből megaláztatásba torkolló jelenetben.
Fehér Tibor angyalarcú Fiúja nem született szélhámos. Inkább csak kihasználja a helyzetet, a számára megadatott néhány napnyi luxuséletet. Igazából nem is ő találja ki a görög diplomata alakját, hanem Katalin. Csak rácsatlakozik a nő tévedésére, megerősít, és elkezdi szeretni az új szerepet. Mintha egy ördögi körbe kerülne, s többé nem lenne ura tetteinek. Mintha külső erők irányítanák. Mintha tragédiája nem csak az övé lenne. Időnként megpróbál kilépni, valódi kilétét felfedni, de nem hisznek neki, így hát folytatja. „I am Viktor” – ismétli egy magnó mellett az angol nyelvlecke szövegét, miközben az „alig több a senkinél” önmarcangoló felismerésével szembesíti önmagát. A szerepjátékból induló erkölcsi zuhanás valódi bűnben teljesedik ki. Fehér Tibor mosolygó angyalarc mögé rejti a Fiú törékeny énjét, s aktatáskáját szorító mozdulatba zárja titkait. Magabiztossága elveszettséggel keveredik, kedvessége kiszámíthatatlanul zavart indulatokba csap át. Igazi XXI. századi Fejes-figurát teremt. Amilyen kétségbeesetten habzsolja a Fiú a másfajta életet, ugyanúgy áll gyilkos tette után. Ki érti? – kérdezi segítségre vágyva, a jól ismert távolba meredő tekintettel. Mert ő biztosan nem tudja megfejteni önmagát.
„Ha a színpadon elhangzik egyetlen hazug szó, a szerző halott. Nincs rendező, színész, nincs hatalom, amely megmenti” – írta Fejes Endre. Az író negyven év távlatából sem hazudott a színpadon, Rába Roland nem ölte meg a szerzőt, hanem megrázóan igaz színházat rendezett. A helyzeti hátrányból indulók nagy örömére.
CSIZNER ILDIKÓ
