Az évfordulós drámapályázatokra íródott darabok színpadi élete meglehetősen bizonytalan. A díjnyertest jó esetben bemutatja a pályázat kiírója, aztán egy rövidebb-hosszabb széria után a mű maga is (színház)történelemmé válik. Spiró GyörgyKvartettje a kivételek közé tartozik. 1996-ban, az 1956-os események negyvenedik évfordulójára kiírt pályázatra íródott. Azóta eltelt tizenöt év, mi pedig jóval hátrébb tartunk, mint 1996-ban. Sok minden másban is, de ami a másik megértésének és elfogadásának szándékát és képességét illeti, abban biztosan. Igaza van tehát a színlapnak: ami akkor egy pillanatfelvételnek tűnt, ma valóban „tragikusabb fénytörésben” látszik.
Szerencsés a darabválasztás abból a szempontból is, hogy a soproni színház ritkán tűz a műsorára friss vagy viszonylag friss kortárs magyar darabot. Ha már kortárs szerző, szívesebben válogatnak a hatvanas-hetvenes évek terméséből (Komámasszony, hol a stukker?, Macskajáték, Döglött aknák). A darabválasztást jelen esetben nyilván befolyásolta, hogy a rendező, Márton András a Pécsi Harmadik Színház Vincze János rendezte előadásában már több mint egy évtizede alakítja a Vendég szerepét. (A darab ősbemutatója Pécsett 1997-ben volt, 1999 óta pedig a Budapesti Kamaraszínházban is játsszák.) Kérdés, hogy egy ilyen hosszú sorozat után mennyiben tudta függetleníteni magát attól az előadástól, és milyen eltéréseket, új hangsúlyokat mutat ahhoz képest a soproni bemutató.
Krsztovics Sándor díszlete egy lerobbant panelkonyhát állít elénk, olyat, amire egy ingatlanügynök azt mondaná, hogy ezt persze a betonig le kell bontani, de szép világos és jó a kilátás. A falon a peremkerületi családi ház kivásárlásából átmentett hímzett falvédők lógnak, díszei a makulátlan rendben tartott, ám a legkevésbé sem barátságos vagy otthonos konyhának. Ugyanilyen a pécsi-pesti előadás díszlete is (Horgas Péter munkája), leszámítva, hogy az egyik hímzett falvédő helyett ott szarvasbőgéses szövöttet láthatunk, a konyhaasztal körül pedig Sopronban nem horgolt sapkával ellátott pilleszékek, hanem fehér hokedlik kínálnak kényelmetlen ülőhelyet. Ugyanígy a melegítős-otthonkás-lábfáslis jelmezek is gyakorlatilag felcserélhetők a két előadásban (az eredetiben Tresz Zsuzsa, Sopronban Kovács Yvette Alida munkái). A látvány csak annyiban mutat különbséget, amennyiben a két játszóhely adottságai eltérnek. A Shure Stúdió nézőkkel zsúfolásig telt kis terében, a szűkös színpadon felépített konyha maga is a bezártság, összenyomottság érzetét kelti, ahonnan legfeljebb a tekintet kalandozhat messzire a sokadik emeleti ablakból. Ugyanez a konyha a soproni kamaraelőadásoknak helyet adó Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ inkább hangversenyek, mint színházi előadások tartására alkalmas, jóval tágasabb termében, az erősen foghíjas nézőtér előtt egészen más benyomást kelt, nagyobbnak, de még ridegebbnek hat.
Ami a díszletre és a jelmezekre igaz, az igaz magára az előadásra is. Márton András rendezése nem különíthető el markánsan Vincze Jánosétól, mintha ugyanazt az előadást látnánk, csak váltott szereposztásban. A négy szereplő közül az idős házaspár a második világháború után szocializálódott, életük javát a szocializmusban élték le, alkalmazkodtak, hozzáidomultak ahhoz a rendszerhez. Az Öreg a talpig becsületes, hithű kommunista prototípusa, aki nem változik semmit, és élete végéig hinni fog az eszmében. Felesége számára minden, ami a háztartáson és a családon túl van, csak annyiban átlátható és kezelhető, amennyiben beleilleszthető a gondolkodását jellemző leegyszerűsítő sztereotípiákba. Lányuk szemében az Öreg egy élhetetlen lúzer, ő maga viszont bármire hajlandó lenne a Vendég felkínálta anyagi javakért, még saját lánya áruba bocsátására is. Ebbe a szűk, de legalább belakott és ismerős világba érkezik a Vendég, gyanakvást és bizalmatlanságot ébresztve hálájával és segítő szándékával. Esély sincs arra, hogy érdemi kommunikáció alakuljon ki közte és az ilyen gesztusokhoz nem szokott, lélekben csak a védekezésre készen álló házaspár között. De nem csak köztük nem lehetséges közeledés, a négy szereplő mindegyike a saját gondolatrendszerébe, világába zártan létezik egymás mellett. Mindkét előadás erre, a négy különböző karakter önmagába zártságára, reménytelen kommunikációjára épül. Ezért a színészvezetés, a színészi alakítások állnak a középpontban. A négy szereplő közül kettő, a Vendéget alakító Márton András és az Öreg szerepében Krum Ádám megegyezik a két előadásban, és nem meglepő módon alakításaikon sem változtat a földrajzi távolság. Krum Ádám szúrós pillantású, tréningruhás, atlétatrikós alakja, dührohamokba rejtett talajvesztettsége, a külvilágot képviselő Vendéggel szembeni ellenállása meggyőzően jeleníti meg a Kádár-korszakot idealizáló kisembert. Márton András Vendége magával hozza új hazája keep smiling mentalitását, nem csak elegáns öltönyével, de ezzel is kilógva a mosolytalan hazaiak közül. Tempója is jóval gyorsabb, a többieknek szinte követhetetlen, bár neki is idő kell ahhoz, hogy belássa, idealizmusa itt terméketlen talajra hull, és saját maga előtt válik vele nevetségessé.
Ami a két előadást mégis egymástól jól elkülöníthetővé teszi, az a Feleséget játszó két színésznő, Vári Éva és Pásztor Erzsi egymástól eltérő karakterű, de egyaránt nagyszerű és emlékezetes alakítása. Egy olyan asszonyt alakítanak, akinek az életét a gondoskodás töltené ki, ha családtagjaik erre igényt tartanának, ők azonban legfeljebb hellyel-közzel fogadják el azt, cserébe szinte semmit nem adnak, így marad a magányos kötögetés, és a családi tűzhely – képletes és szó szerinti – melegen tartása. Vári Éva mindezt csendesebben, több bizonytalan gesztussal, jobban a háttérbe húzódva teszi. Pásztor Erzsi Felesége anélkül, hogy egy pillanatig is harsány lenne, erőteljesebben van jelen a család életében. Magabiztosabb a saját (elő)ítéleteiben, de el is tud bizonytalanodni, a korlátoltsága mélyén pedig van valami alapbölcsesség is, annak a tudása, hogy igenis mennyire fontos, hogy meleg legyen az az étel, amit a családunk elé teszünk.
Tébi Márta a házaspár lányának szerepében a pénz bűvöletében élő, gátlástalan fiatal nő, aki fényévekre távolodott szülei értékrendjétől, de azért a paprikás csirkéért a legnagyobb veszekedés után is visszamegy hozzájuk. (Ezt a szerepet az eredeti előadásban Töreky Zsuzsa alakítja, érettebb, de nem kevésbé ellenszenves és gátlástalan nőt formálva.)
A Kvartett soproni bemutatója mindenképpen üdvözlendő, hiszen egy kvalitásos, rólunk szóló kortárs darab színvonalas, kiváló színészi alakításokat is felvonultató előadásának tapsolhatnak a másféle repertoárhoz szokott nézők. Az viszont kérdéses, hogy önálló rendezésről, vagy a korábban bemutatott darab adaptációjáról beszélhetünk. Az utóbbira szavazok.
TURBULY LILLA
