Békéscsabán a színház mögött, nem messze, áll egy cirkuszi sátor. A színházé, színházi előadásokat tartanak benne. Az éppen elmúlt évadot a La Mancha lovagjával fejelték meg itt. Hogy Fekete Péter igazgató, az előadás rendezője erős ambícióval értelmezte Mitch Leigh, Dale Wasserman és Joe Darion musicaljét, azt már a sátorhoz közeledve észlelhetjük. A múlt század ötvenes éveiből ismerős hangszórókból szólnak kemény utasítások. Annak idején a falvakban, többnyire a tanácsháza tetejéről bömböltek hasonló eszközök, híreket, közérdekű információkat közöltek, közvetítették a Kossuth rádió műsorát. Helyettesítették a kisbírót, aki korábban kidobolta a tudnivalókat, de főképp folytonosan éreztették egy távoli, személytelen, elérhetetlen hatalom jelenlétét. Ezúttal inkább egy lágerkörlet vagy internálótábor hangulatát idézik fel a jó messzi múltból. Alaposan elkoptatott XX. századi toposz, különössége most annyi, hogy a hangszórók valódiak. A szigorú eligazítások, főképp tilalmak az előadás kezdetéig állandóan bombázzák az érkező nézőket. Nyilván kevesen vannak közöttük, akikben eleven emlékeket szólít elő mindez. Inkább izgalmasan kellemetlenkedik a sok komolyan nyilván nem veendő parancs.

Bent a sátorban az előadás kezdése természetesen kapcsolódik a bevezetéshez. Cervantes és famulusa helyett kopott Pobjeda érkezik a porondra, most már személyesen is megjelennek a hatalom képviselői, úriembereket, értelmiségieket, papot terelnek be. Az inkvizíció pincebörtöne kettős asszociációs térbe kerül, mintegy a harapófogó két pofája közé, mintha egyfelől a körlet, a Gulag, az internálótábor, a kitelepítés, másfelől a cirkusz világa fogná közre. Eddig az ötlet, innen kezdődne a művészi és a szakmai munka. A három tényezőt valamiféle esztétikai egységbe kellene fogni. Meg kellene mutatni a közöttük lévő összefüggéseket, meg kellene teremteni azt a világképet, amelyről beszélhetne az előadás, létre kellene hozni azt az egybefüggő hangulati-érzelmi erőteret, amelyben a kétféle múlt, a régi, a középkor végi és a közelebbi, a proletárdiktatúra találkozása, összecsengései, párhuzamai a jelenről mondanának valamit. Amelyben nekünk szólna a történet.

Igaz, e tekintetben az eredeti mű – nem Cervantesé, hanem a musical – sem kényeztet el különösebben. Elég közhelyesen ügyeskedi színre a lapos, durva köznapok és a szép álmok, nemes ábrándok örök ellentétét, harcát, amelyben az eszmék, a szépséges vágyak ugyan mindig elbuknak, de mindig diadalmaskodnak is, amennyiben kipusztíthatatlannak bizonyulnak. Nyilván nem is lenne jogos elvárni a békéscsabai előadástól, hogy ennél többet adjon, ha a rendezés maga nem támasztana nagyobb igényt. Így azonban kénytelenek vagyunk beleélni magunkat az előadás világába, és elvárni tőle, hogy megfeleljen annak, amit ígér.

Fekete Péter rendezése látszólag végigviszi az eredeti elgondolást. Vissza-visszatér a kitelepítés, internálótábor, Gulag motívumához, és működteti a cirkuszt is. Időről időre akrobaták lépnek színre, vannak légtornászok, zsonglőrök, még egy kötéltáncos öregúr is. Ő történetesen a darab nagy slágere alatt megy végig a kötélen, és meg is tapsolják, amikor átér. Nagyjából a szám közepén. Egyáltalán, a cirkuszi mutatványok többnyire úgy hatnak, mintha csak a hosszabb, talán statikusnak ítélt betétek, cselekmény vagy egyéb izgalom nélküli részek unalmát lennének hivatottak elűzni. A három meghatározó elem között nincs különösebb jellegzetes, a közhelyet meghaladó, belső, lényegi kapcsolat. Maga a musical, az inkvizíció börtönében regényét előadó-előadató író sajátos pere éppen úgy zajlik le, mintha a körülmények ugyanazok lennének, mint az eredeti darabban. Csakhogy ott Cervantes nem sorstársai, hozzá hasonló politikai üldözöttek közé kerül, hanem köztörvényesek, rablók és gyilkosok ülnek törvényt fölötte, illetve hőse, Don Quijote fölött. Így záródik be a kör, teljesedik be a vaskos realitás és a törékeny álmok örök csatája. A békéscsabai cirkuszszínházban nincs következménye annak, hogy Cervantes-Don Quijote nem elvadult söpredékkel, a társadalom aljával, életére és minden vagyonára éhes ellenségek közé került, hanem hozzá hasonló idealisták, üldözöttek, áldozatok és főképp tisztességes polgárok körében adja elő eszményeit leíró történetét. Persze ehhez alighanem alapos dramaturgiai beavatkozásra és mindenképpen jelentékeny művészi invencióra lett volna szükség.

(forrás: Békés Megyei Jókai Színház)

Ehelyett technikai dolgokkal és értelmetlen ötletekkel pepecsel a rendező. A kitelepítés, internálás, az otthonból kivetettség metaforájaként például rengeteg bőröndöt működtet. Azokból építik maguk a játszók a helyszíneket, ami egyfelől praktikus, másrészt illeszkedik a játék alapfikciójához is, amennyiben a foglyok adják elő a történetet. Ám annak, hogy Aldonza-Dulcinea egy utazóládában lakjon, semmi értelme. Ráadásul ahelyett, hogy loncsos-piszkos takarítónő vagy mosogatólány, mindenkinek kiszolgáltatott kapcarongy lenne, első megjelenésekor úgy vonul be, mint egy Carmen, és úgy megy ki, mint egy infánsnő. Megoldatlan, hogy az átalakulást a bolond lovag látomásának tudjuk be, de értelme sincs az átváltozásnak, ha nem indul eléggé mélyről a figura. És a darabzáró szentimentális jelenet hatása is nagymértékben csökken, ha Aldonza megnemesedését nem előzi meg kellően hosszú morális út. És annak sincs valódi jelentése, hogy a trükkösen preparált bőröndökből egyszer csak lépcső készül, amelyre föllépve adja elő Cervantes-Don Quijote egyik hatásos dalát. Inkább az ötlet és a technika fitogtatása látszik belőle, mintsem művészi szándék.

A Howard Lloyd díszletféleségeivel körbevett cirkuszporond amúgy sem szolgálja igazán jól a játékot. Kitelepítési helyszínnek, zónának, körletnek roppant szűkös, lényegében intim tér, amely képtelen megfelelni annak a hangulatnak, ami a hangszórókból árad. Szükségképpen hiányzik a fogvatartottak, az összetereltek, az elnyomottak tömege is. Illetve hát mi nézők lennénk azok. Az utasítások, a terelő parancsok nekünk szólnak előadás előtt, a szünetben és a végén is. Csak éppen mihelyt elhallgatnak, el is felejtjük őket, hiszen a lényegi történet nem ott, nem a körletben, nem a Gulagon, nem Recsken, nem a kitelepítésben zajlik, hanem valami meghatározatlan helyszínen.

A rendező az előadás egységesen átgondolt világának megteremtése helyett befejezésül egy furcsa csavarral próbálja meg a múlt század közepéről napjainkhoz átkötni a produkciót. Miután minden lezajlott, mindent eljátszottak és elénekeltek, az egykori egyenruhások, nyilván ávósok, civilben érkeznek, teherautó tolat be, platójáról bizonyára mai kilakoltatottak szállnak le. Ez semmit sem pótol, inkább csak árulkodik a koncepció ürességéről, tartalmatlanságáról, átgondolatlanságáról, művészi hiteltelenségéről.

Ami egyébként történik a sátorban, az középszerűnek, átlagosnak mondható. Hamiskás ének, közhelyes gesztusrendszer. Cserna Antal hozza a címszerep szikár illúzióját, Lapis Erika kitölti a Carmennek elképzelt Aldonzát. A cirkuszosok rendben működnek.

ZAPPE LÁSZLÓ