A színház. Ez az egyetlen téma, amitől megbocsátásra hajlik a tollforgató. Nagyon kell óvakodnunk, nehogy tisztánlátásunk elhomályosuljon. Hiszen arról a művészetről szól, amelynek elköteleztük magunkat, a deszkákon innen és túl. Azokról a művészekről, akiket egy nagy, közös család tagjainak érzünk. Furcsamód, igazán fajsúlyos színművek ritkán születnek e tárgyban. Annál több a könnyed opus, bizonyára kielégítendő azoknak a kíváncsiságát, akik szívesen lesnének be a színfalak mögé. Szóval ezekre a színimunkákra többnyire ráfér a toleráns jóindulat. Nem remekmű A nagy négyes sem, amelyet nyáridőn mutattak be a Belvárosi Színházban (az Orlai Produkciós Iroda és a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház koprodukciójában). Visszavonult operistákról, valamivel távolabbi „rokonokról” írta Ronald Harwood. Amikor az előadás kezdetén réges-régi dalszínházi fotográfiák sorát látjuk, és kíséretül felhangzanak a klasszikus dallamok, máris félő, hogy menthetetlenül elvarázsolnak.
Ám kivilágosodik a szín, amely egy szeretetotthon enteriőrjét mutatja, bútorzata nem sokban különbözik a szegényesebb szalonvígjátékok szokott berendezésétől. Csupán egy színpadi vasajtó ütközik ki a környezetéből, mintha egy kontár kőműves építette volna be a hátsó, festetlen, szürke falszakaszba. Végképp elképzelhetetlen, miféle térszerkezetű házban lehetünk, amikor később bekerül egy fényképekkel teliaggatott, jókora, sík díszletelem, amely mögött közlekedni is lehet, rajta ajtószárny nélküli ajtónyílás is van. Tudjuk persze, hogy e színpadnak nemcsak a méretei, de a technikai lehetőségei is igencsak szűkösek. Tervező legyen a talpán, aki több színképet igénylő díszletet tud ide kifundálni. A jeles pályájú Khell Zsolt még a terem faburkolatához is alkalmazkodik, az utolsó jelenetben pedig, amikor a játék a rivalda elé húzódik, a színpadot jótékony sötétbe borítja, de csodát nem tesz. Szinte előadás-hossziglan nehéz megfeledkezni a látvány sutaságáról. De vegyük úgy, hogy ez csupán az előadás „héja”.
Nézzük a magját. Senki nem vár shakespeare-i kvalitásokat. Jóllehet Ronald Harwood nevét fényezi az Oscar-díj, amelynek forgatókönyvíróként hol a közelébe, hol a birtokába is került (munkásságának alighanem csúcspontja A zongorista), mégiscsak bulvárszerző. Mindenekelőtt a témájától vonzó A nagy négyes (angolul Quartet, amelyet Zöldi Gergely bizonyára a Kvartett címet színpadjainkon már lefoglalt Spiró György iránti tiszteletből magyarított hangzatosabbra), benne a szerző találóan jellemzett, elevenen dialogizáló alakokat szerepeltet. De bajos volna állítani, hogy mesteri dramaturgiát szerkeszt a vékonyka történet köré. Az énekesek és muzsikusok „nyugdíjasházába” új lakó érkezik egy szoprán-csillag személyében, akinek számos férje közül az első, egy nagy múltú tenor szintén itt pergeti napjait, s az egykori pár összebékül a felvonás végére. Már csak az a kérdés, hogy egy bariton kolléga és egy alt kollegina társaságában, a helyi ünnepségen előadják-e a kvartettet a Rigolettóból. Onnantól fogva, hogy kötélnek áll a hangjavesztett Gilda, nincs tovább konfliktus, de még akció sem. Véget ér voltaképpen a cselekmény, helyében cselekvéseket látni, amint jelmezeket válogatnak, öltözködnek, sminkelnek, készülnek – mígnem megszólaltatják azt a bizonyos „nagy négyest”.
Majd a színészek, majd ők „eladják”… Így gondolhatta az író. De így a producer Orlai Tibor is. Sőt, a rendezést felvállaló Gálffi László is, aki szinte észrevétlenül húzódik vissza színészei mögé. S igazuk van. Tapasztalt, érzékeny művészek lépnek színre, akik a mélyére látnak az öregedéssel járó nyűgöknek. S ízléssel kezelik azokat a poénokat, amelyeket a textus a kelleténél bővebben is kínál az agylágyulásról, a szexuális vágyak potenciát és alkalmat nélkülöző zavarodottságáról. Az efféléből több jut azoknak a szereplőknek, akik legfeljebb múltbeli drámákat idézhetnek fel, társtalanságot vagy éppen a társ elvesztését.
A nagytermészetű és időközben „nagy formátumúvá” lett Cissyt játssza Molnár Piroska úgy, hogy valóban beleláthatjuk a hajdani „bombázót”, s méginkább azt a szinte gyermekien szeretetéhes embert, aki mindmáig végtelen kollegialitással fordul társaihoz, s az opera lankadatlan bűvöletében él. A pocakot eresztett, szoknyákat hajkurászó Wilfet személyesíti meg Benedek Miklós, pontosan hozza azt a művésztípust, akinek lehengerlő temperamentuma betölthette a színpadot, de a színházi büfét is, miközben az extrovertált magatartás igencsak másféle értékeket, zárt családi életet, ragaszkodást, állhatatosságot rejt. Ajándék a színészeknek az olyan szerep, amilyent régóta vagy éppen sohasem játszhattak. Ezért is öröm nem csak kettejüket, de mind a négyüket látni.
Mikor adatott meg Szacsvay Lászlónak, hogy ne kis karaktert, hanem olyan személyiséget mutasson fel, amelynek tartása van, titka? Mint amilyen most a halk szavú, külsejére is igényes, fegyelmezett, csak az eperlekvár iránt rajongó Reggie, aki nem adja fel, hogy értelmes elfoglaltsággal töltse meg kései napjait. És mikor osztottak Vári Évára utoljára dívát? (Talán még pécsi korszakában.) Úgy lép színre Jean Hortonként, mintha a botra szoruló énekesnő „operett-lépcső” magasában jelenne meg. Méltósága van, a fénykorból megőrzött választékossága. Bár megroppant a büszkesége, már ösztöneibe ivódott a fölény, a hiúság, a kivételesség érzete, s az a szúrós modor, amelyet a „kiválasztottak” engednek meg maguknak. Négyük kedvéért megbocsátjuk, hogy untig nevezik Giuseppe Verdit pontatlan poénként Joe Greenként, s hogy elegünk van a furcsa elmezavarként fel-felbukkanó Karachi emlegetéséből. Jöhet a kvartett.
A csodálatos Rigoletto-kvartett – play backről. Így döntöttek a kopott-vesztett hangú operasztárok. Pongyoláikat, házi öltözeteiket a ládában porosodó kosztümökre (Tordai Hajnal jelmezeire) cserélik. Tátognak a színészek, de már elsodornak, lenyűgöznek a Verdi-dallamok (jó lett volna, ha a szórólapon megemlékeztek volna az eredeti hangfelvételről). A rivalda alulról jött fénye eleinte groteszkké rajzolja az énekesek vonásait. Majd felhőket vetítenek föléjük. Finomabb lett volna, ha csupán a világítás úgy vált, hogy segítse az illúziót, a nem múló nagyság illúzióját. Mégis valami különlegeset érezni: a színészeink nagyszerűségét.
BOGÁCSI ERZSÉBET
