Parti Nagy LajosKarnebálja határozottan magában hordozza a jó előadás lehetőségét. Már-már ápertéileg lehetetlen, hogy ha ez a szöveg elhangzik egy színpadon, a nézőtéren ülők ne dőljenek a röhögéstől. A sepsiszentgyörgyi előadás esetében a Caragiale–Parti Nagy-féle salamasztik-halmazat jó kezekbe került. A színészek csak úgy lubickolnak az általuk életre kelő rontott nyelvben, amit aztán a nézők harsány kacagása kísér.
Alexandru Dabija előadása szöveg- és színészközpontú – a maga visszafogott, mégis markáns módján hívja életre a Karnebál világát és figuráit. Minden egy kicsit lepukkant, egy kicsit romlott, egy kicsit majmoltan franciás és nagyon balkáni. A Nae Girimea (Pálffy Tibor) fodrászériájában kirobbanó kalamajkát a rendező roppant egyszerű térbe helyezi (díszlettervező: Bartha József), amely azonban egy húron pendül a darab dramaturgiájával. A színpadon félkör alakban kopott zöld színű, üveges lengőajtók sorakoznak egymás mellett, amelyek rengeteg játéklehetőséget rejtenek. Bujkálásra, leskelődésre, hallgatózásra is alkalmasak, de specialitásuk a ki-be surranás, csörtetés, iszkolás lehetőségének megteremtése. A színészek különböző módú ki-be járkálása lendületessé teszi az előadást. A pörgő ritmus fenntartásában fontos szerepet játszik a tér lépcsős felépítése is, hiszen ezáltal fokozottabbá válik a színészek mozgásának intenzitása.
Az élénk ritmus létszükséglete egy Caragiale-előadásnak, azonban Parti Nagy Karnebálja esetében a szöveg nem mindig teremti meg a kellő lendületet. Noha az eredeti Caragiale-műre nem jellemző, Parti Nagy Karnebáljában a figurák olykor valóságos tirádákat zengenek. A Parti Nagy sajátos szóvirágaival tarkított hosszadalmas monológok kissé lelassítják a szöveg ritmusát. Pampon (Mátray László) legszentebb lamurőz Vénuszáról, Didináról (Kicsid Gizella) regél, Miţa (D. Albu Annamária) Smonciliról mesél, a dagadt trotil, avagy Crăcănel (Erdei Gábor) pedig a hetedik nőről, aki a háború alatt épp egy némettel volt szíves őt fölszarvazni. A szenvedélyes monológok akár akadályozhatnák is a színészeket, a sepsiszentgyörgyi előadásban ez mégsem következik be. A színészek szemmel láthatóan jól érzik magukat a mondatfüzérek között, és érzékletesen meg tudják szólaltatni a Karnebál csalafinta nyelvét. A néző pedig belecsöppen az ízig-vérig balkán macera kellős közepébe, és füllel hallhatóan jól érzi magát benne.
A történet középpontjában a nőcsábász Nae Girimea áll. Minden csalárdság őhozzá vezet. Ő a mester, a professzionális szélhámos. Csábít, hazudik, ámít – ebből születik a baj. Majd tovább hazudik, és addig csűri-csavarja az összegubancolódott szálakat, míg helyreáll a világrend. Pálffy Tibor higgadt, számító és manipulatív sármőrt játszik, aki érzelmileg nem keveredik bele saját kalamajkáiba. Miţa és Didina egymást felváltva elégíti ki Nae szexuális vágyait, ő pedig felváltva hazudik szerelmet a két naiv nőnek. Nae szüntelenül taktikázik. A többiekkel ellentétben ő gondolkodik, így képes bárkit manipulálni. Pálffy büszke testtartása, flegmatikus tekintete, laza mozdulatai felsőbbrendűségről árulkodnak. Ő használja agytekervényeit, míg a két nőt és a lamurőz férfiakat kizárólag a féltékenység és a buta hiszékenység vezérli. Nae felsőbbrendűsége szavaiban is megnyilvánul, hiszen viszonylag helyesen beszél. Kevés rontott szó hagyja el a száját, míg a többiek kifogyhatatlanok az efféle ínyencségek terén.
Nem kivétel ez alól Nae segédje, Iordache (Szakács László) sem, pedig kétségkívül bölcs és józan gondolkodású. Legalábbis a lepukkant külvárosi, balkán vérű, hirtelen haragú átlaghoz képest. Szakács László békés természetű, mindig szolgálatkész segédet játszik, aki nyugodtságát annak köszönheti, hogy nincsenek saját nőügyei. Neki az is elég, hogy Nae nőkkel kapcsolatos ügyleteiben ő a külvárosi Don Juan első számú cimborája. Tanácsot ad az uraságnak, kimenti őt a kényes helyzetekből, sőt hazudik is, ha a möszjő érdeke azt kívánja. Cselekedetei mögött azonban mindig ott bujkál a nyugalom utáni vágy. Ennek előfeltétele az olyan alapvető fizikai szükségletek kielégítése, mint az alvás és az evés. A jóllakottság utáni vágya és az étel iránti szeretete szólal meg, amikor indul befalni a bodegában hagyott káposztáját, amely várja őt „megmeredve, mint a sírásó haja”. Őszinte kedvességgel és enyhe pátosszal beszél az ételről, akárcsak később az alvásról. Szakács László játékában fontos szerep jut a hanglejtésnek. A mondatok dallama, az ereszkedő hanglejtés Iordache rezignáltságát érzékelteti. Azt jelzi, hogy bár éhes és fáradt, ki kell tartania möszjő lamurőz mellett. Még akkor is, ha bölcsebb annál, hogysem komolyan vegye a nőkkel járó komplikációkat. Arca és tekintete azt sugallja, ő az egyetlen, akinek helyén még az esze. Nem vette azt el sem a szerelem, sem a féltékenység, sem az alkohol.
Ez utóbbi főként a gyakornok (Nagy Alfréd) esetében bizonyul érzékeny pontnak. Nála minden út a delejbe vezet. Ha fáj a foga, a megoldás a rum általi delej. Ha fél, hogy Iancu bácsi visszaviszi Ploieştibe, a megoldás szintén a rum általi delej. A Nagy Alfréd játszotta gyakornok az előadás legerősebb pontja. A szereposztás eleve telitalálat, mintha rá öntötték volna az ingyen dolgozó, karrierre vágyó, pitiáner adóhivatali gyakornok figuráját. Vékony testalkata, sötétbarna hivatali ruhája, fekete, vastag műanyagkeretes szemüvege (jelmeztervező: Bagoly Zsuzsa, György Eszter) kiköpött hivatali tanoncot farag belőle. Noha a gyakornok is elsősorban a szövegből születik meg, Nagy Alfréd játéka, visszatérő gesztusai sajátosan árnyalják a figurát. Még esetlenebbé, még nevetségesebbé teszik ezt a bürótöltelék lificet, akinek egyik legjellegzetesebb és legmókásabb, visszatérő gesztusa a tánc delej módra. Áll a színpadon, szónokol a delejről, és közben fejét lehajtva, jobb lábát térdből mozgatva és jobb öklét az ég felé rázva táncol a karnebáli román muzsikára. A második felvonás során többször is megismétli sajátos táncát, a közönségből pedig minden alkalommal gombnyomásra tör ki a kacagás. Egyszerűen nem lehet megunni. A gyakornokhoz hasonlóan a Pampon–Crăcănel-kettőst sem, a Miţa–Didina-párosba viszont hamar belefáradunk.
Pampon és Crăcănel figurája szorosan összetartozik. Két kapocs is összefűzi őket: mindketten önkéntes nemzetőrökként szolgáltak a függetlenségi háborúban, és mindketten bosszút akarnak állni Smoncilin. Pampon dühöngve, Crăcănel hüpörögve. A két felszarvazott férfi egymás ellentéte. Pampon határozott, talpraesett, és bármikor kész verekedni, ha szükséges. Bátorságára mégsem nézünk fel, mert gyakran túlzásokba esik és agresszívvé válik. Ráadásul gerinctelen tuskó módjára csal a kártyában. Sőt, még fejet sem mos, mert olyankor rájön a szívizom. Jelmezének leleménye, a fejére kötözött fehér zsebkendő is haja koszosságát jelzi. Mátray László Pampon lobbanékonyságát és a hőbörgés mögött bújkáló butaságát hangsúlyozza. Nagy léptei, ideges fel-alá járkálása, dübörgő hangja harciasságát és erőszakosságát érzékelteti, bamba tekintete, üresen néző szemei azonban elárulják, hogy néha a lehető legegyszerűbb következtetéseket sem képes levonni. Mert buta hozzá.
Crăcănel ennyire nem balga, bátorsága viszont fölöttébb ingatag. Habár néha képes talpig férfi lenni, ha szerelemről van szó, mindig csak sír. Nemzetőr létére hüpörög. Erdei Gábor legigazabb pillanatai a dagadt trotil bánatos sírdogálásai. Elítéljük férfiatlan magatartását, ugyanakkor azonban sajnáljuk a sorozatos felszarvazás miatt. Erdei Gábor visszafogottan brünnyögi el Crăcănel bánatát, dühét azonban túlzásba vitt ordibálással oldja meg. Ahogyan D. Albu Annamária is teszi Miţa örökös hisztériázásával: helyzettől függetlenül ordít, toporzékol, visít. Így azonban elferdül és kiüresedik Miţa figurája. Kicsid Gizella visszafogottabban hisztériázik. Bár Didina figurája is főként a féltékenység körül forog, az ő esetében fontossá válik jó hírének megőrzése is. Ez a mérsékeltebb sápítozásnak köszönhetően tud érvényesülni, de még így is a két női figura az előadás leghalványabbra sikerült pontja.
Az eltúlzott mennyiségű és hangerejű kiabálás ellenére az előadásnak sikerül életre keltenie a Parti Nagy-féle Caragiale-világot. A bukaresti rendezőnek és a sepsiszentgyörgyi színészeknek sikerült ráérezniük Caragiale figuráinak elnyűttségére, Parti Nagy szóvirágos nyelvezetére és a két író egymással vegyülő humorára. Balkán a javából, amit látunk. XIX. század végi mahala, amely irgalmatlanul mai is. Ha betévednénk egy bukaresti külvárosi kocsmába, az élmény feltűnően hasonló lenne a színpadon látottakhoz.
MÁRTON IMOLA
