Heltai Jenő legtöbbet játszott színpadi művéhez, az 1936-os A néma leventéhez képest a Naftalin, ez a francia mintákat követő bohózat majd’ harminc évvel korábban, 1908-ban íródott, vagyis nemrég múlt százéves. A Radnóti Színház tavalyi bemutatója után idén a Weöres Sándor Színházban vették elő a szekrényből.
A szombathelyi előadás azonban nagy utat jár be a valamivel több mint háromórás játékidő alatt, amíg eljut Heltai Jenő bohózatától a Mohácsi-féle, kaotikus és minden mulatságossága ellenére is némi kesernyés utóízt maga után hagyó hazugságtérkép felrajzolásáig. Felvonásról felvonásra csúszik el az előadás ebbe az irányba. Az első még túlnyomórészt az eredeti darabhoz hűen idézi fel az alaphelyzetet a váratlanul hazaérkező férjjel és a kényszerűségből szekrénybe zárt szeretővel. Itt még a díszletek, jelmezek (Khell Zsolt és Remete Krisztina munkái) is beleillenének egy ősbemutató környéki, vagyis jó száz évvel ezelőtti előadásba. Tágas polgári nappali védőhuzattal letakart bútorokkal: étkezőgarnitúrával, kanapéval, a később többször játékba vont állólámpával, no meg azzal a bizonyos masszív, behemót szekrénnyel. A védőhuzat a nyarat jelzi, amikor a család kiköltözik a nyaralóba, és a molyoktól naftalinnal védett kabátok ebbe a bizonyos szekrénybe, vagyis parkolópályára kerülnek, hasonlóan a következő télig félretett erkölcsi normákhoz. Polgári elegancia jellemzi a ruhákat is, és nem csak a háziakét, Kabóczáné is úgy jelenik meg a két (ál)leányával, hogy lakásnézőből akár a templomba is átsétálhatnának a vasárnapi misére, ha a darab szerint nem éppen szerda lenne. De az van, még ha Terka asszony szerdánként esedékes légyottja ezúttal elmarad is. Persze, már az első felvonásban is találkozunk nem egy mára hangolt szófordulattal és ötlettel, mint például a szőnyegbe csavart, szeretője szürreális, óriáspalacsintás rémálmát idéző Terka groteszk pantomimje, vagy ahogy a szereplők a zongoristát cserepes növényként kezelik. A második felvonásban a színpadkép már messze nem olyan szimmetrikus és rendezett, mint az elsőben: felborult székek és üres pezsgősüvegek jelzik mindenütt, hogy Kabóczáné és a lányok birtokba vették a lakást. Újabb és újabb, oda nem illő tárgyak kerülnek be a színpadi térbe. A harmadik felvonás már maga a totális és képileg némileg szürreális káosz. Hintalovak és életnagyságú lófejszobrok hevernek a lóvá tett szereplők körül mindenütt, megszaporodnak a szobanövények is, kisebbfajta dzsungellé változtatva a lakást, ahol a házmester kötélen lendül le a szekrény tetejéről, mint egy fára költözött Tarzan, miután saját gitárkíséretével elénekelte a Börtön ablakába kezdetű dalt.
A díszlet látszólag kontrollálhatatlan elburjánzása érzékletes lenyomata a színpadi viszonyok összekuszálódásának. Mindenki hazudik mindenkinek, és mindenki természetesnek veszi, hogy ez az egyetlen lehetséges út bármiféle helyzet, konfliktus megoldására, a lényeg, hogy a becsapott elhiggye a legképtelenebb kitalációt is. Az igazmondás, a beismerés a gyengeség és a butaság jele – tanítja Csaplárosné a lányát, aki e téren szófogadó gyermeknek is bizonyul. Így lesz a könnyed Heltai-bohózatból egy nem is annyira könnyed, és mindenképpen ismerős látlelet. Persze nincs hiány a Mohácsi-féle poénokból sem. (Csak egy példa: hirtelen esküvőhöz vészhelyzeti mirtuszkoszorú várja a falon, üveglap alatt, hogy feltörjék, és természetesen feltörik.) Klasszikus verssorok átiratai („Az utca az én Bakonyom”) és kificamított drámaidézetek (Patkány Etusnak mint „délutáni színésznőnek” ezen a délutáni előadáson például mindenről a Rómeó és Júlia jut az eszébe) keverednek mai közéleti utalásokkal.
A zenés-táncos betétek viszont nem mindig szervesülnek a prózai részekhez. A folyamatosan a színpadon lévő zongoristán kívül a többi zenész csak a számok erejéig jön be, ám ez a megoldás egy idő után kiszámíthatóvá válik, és hozzájárul ahhoz a benyomáshoz, hogy ezek az eklektikusan összeválogatott betétek néha nem testre illő kabátként lógnak az előadáson. Ráadásul a színészek meglehetősen eltérő színvonalon adják elő a dalokat. Közülük a leghangsúlyosabb szerepet a második és a harmadik felvonás végén is felcsendülő Erdélyi induló című revizionista nóta kapja a kisszerű alakoskodások és nagystílű átverések patetikus ellenpontjaként.
Mohácsi János első alkalommal találkozott a szombathelyi társulattal, és ez az első találkozás meglehetősen heterogén színészi teljesítményeket eredményez. Többen a tőlük megszokottól eltérő képet mutatnak: van, aki sokkal jobbat, és van, aki rosszabbat, attól függően, hogy mennyire éreznek rá az eredeti darabot a sarkából kifordító, abszurdizáló rendezésre, annak ritmusára. A legkellemesebb meglepetést Vlahovics Edit szerzi, aki Csaplárosné szerepéből újabb és újabb rétegeket bont ki a sokat tapasztalt, bölcs asszonytól a frivol nőcskéig, és mindezt olyan könnyedén és színesen teszi, hogy az előadás legemlékezetesebb alakítását nyújtja. Bajomi Nagy György játékában viszont mintha egy kis eldöntetlenség érződne a karakter lényegét illetően, nevezetesen, hogy egy ügyefogyott papucs vagy egy nagyvilági aranyifjú-e ez a bizonyos Laboda Péter. Schlanger András korrekt alakítást nyújt Szakolczay Bálint szerepében. A szőnyegbe csavart Nagy Cili küzdelme a szabadulásért mulatságos és remekül kivitelezett magánszám, megjelenése, színpadi mozgása is csak dicsérhető, viszont megszólalásaiban sokszor indokolatlanul harsány, és ezzel gyengíti az amúgy sem minden részletében felépített karakter hitelét. Szabó Tibor a tőle megszokott, jó színvonalon jeleníti meg az ügyeskedő házmestert. Trokán Péter is hitelesen hozza a téli erkölcseit nyáridőre könnyedén félretevő, kifelé azonban minden időben téli arcát mutató családapát és polgárt. Németh Judit, Csonka Szilvia és Sztankay Orsolya hármasáról gyorsan lepereg az idilli család látszata, marad a félvilági érdekközösség, mögötte pedig az üres közöny. Innen nézve erősen ironikus fényt kap Kabóczáné elveszettnek hitt férje hirtelen feltűnése az egyik zenész, Karácsony Tamás személyében, és boldog egymásra találásuk a darab végén.
A széttartó színészi alakítások, stílusbeli eltérések gyengítik az előadás erejét, de a szombathelyi közönség így is jól fogadta a nem kissé átszabott darabot, és lelkesen tapsolt a színháznyitás óta eltelt időben érezhetően szívébe zárt társulatnak. A következő évadban, amikor a hírek szerint újra együtt dolgoznak majd a Mohácsi testvérekkel, lesz lehetőség a finomabb egymásra hangolódásra is.
TURBULY LILLA
