A rendező nem egészen értett egyet az íróval. Csáki Rita Csáki Ritával. Négy szobát kellett a pinceszínház aprócska színpadán elhelyeznie. A 2009-ben drámapályázaton honorált, a Fiatal Írók Szövetsége által formás kis könyvecskében kinyomtatott szöveg szerint két szoba idézőjelesen „szoba”, kettő nem (s azokból az egyik kicsiny nyomda). Pedig a Belső szoba jelképes, idézőjeles térre mutat,a tragikus sorsú nagy írónő, Virginia Woolf lelkének legbensőbb kamrája felé tart, sőt a szívkamrák felé, amelyek mindinkább végképp bezárulni készek: az öngyilkosság gondolatát érlelik. A helyszínek közt felsorolt „szobák” és szobák – Vadász István tervezői-bútorválogatói munkája révén – kissé más elosztásban kerültek a közönség elé az R.S.9. Színházban, mint ahogy az író elképzelte őket. Ennek azonban nincs nagy jelentősége, legfeljebb az gondolkodtat el: érdemes-e a XX. század első felének angol polgári miliőjét ilyen akkurátussággal, de legfeljebb nagy általánosságban, a villanyvilágítás sárgásbarna fényeibe olvadva megidézni, ha a zsúfoltság erősen gátolja az egymáshoz-egymástól pulzáló közlekedés folyosóit amúgy sem könnyen találó színészek mozgását, s a darab nem a külsőségekben keresi lényegét?

Lábán Katalin és Mérai Katalin

Csáki Rita nagyobb, végsőbb kérdéseket tesz fel darabjában és rendezésében, mint amelyeket a színművel és az előadással képes megválaszolni. Ennek egyik oka, hogy rengeteg, Woolf tollából eredő vendégszöveget: kifejtő, elemző, rákérdező passzust használ, olvastat fel, citál – holott az írónő, közel hatvanadik életévének betöltéséhez, jobbára idegi és más betegségekben, tépelődő boldogtalanságban, önbizalomhiányban és sérelmek közepette lefolyt életét eldobva magától azért gyalogolt – kövektől nehezedő zsebbel – az Ouse folyó vizébe, mert kétségeire, vívódásaira nem lelt választ. Tehát épp ő maga megvonta ugyan a félelmeit kiváltó tényezők körét, mindezen rejtelmeknek és retteneteknek epikai formát is adott, de egyetlen, életét megoldó és fenntartófeleletre nem talált rá. A Belső szoba/Virginia Woolf elég pedánsan felsorakoztatja az irodalmi alkotásokká kristályosodó szenvedéstörténet állomásait, összetevőit, például a bizonyos szövetséget képező házasság próbatételeit. Egy konfliktust-kapcsolatot emel a többi fölé: a Virginia Woolf és Vita S. West közt támadt leszbikus szerelem élménykörét. Az elsötétülő történelmi égbolttól – az írónő 1941. március 28-án fulladt a vízbe, holttestét három hétig keresték – a személyes kiúttalanság művészi és emberi csapdáiig sok mindenre rálátunk (több vonatkozásra is, mint amennyit az egyfelvonásosnak tekinthető rövid írásmű megbír), másra azonban nem jutunk, mint hogy Virginia Woolf önmagától, önnön démonaitól félt, velük nem volt képes különbékét kötni.

A jellegzetesen epikus alaptónusú szöveget – mely amolyan „bölcsészdráma”, esztétikum és szakdolgozatiság keveréke – a színházi munkákkal (rendezéssel is) évek óta odaadóan, ígéretesen, energikusan foglalkozó, ám még kezdőnek számító Csáki Rita némi megilletődöttséggel s a gyámoltalanságon is átütő szenvedélyes figyelemmel vitte színre. Munkáját nem könnyű megítélni, mert az általam látott estén három színésze közül az egyik, a zeneszerzőként is feltüntetett Gallai Péter egészen szokatlan, mélységes indiszpozícióval játszotta Leonard Woolf egyébként testére szabott szerepét, állandó – olykor nem is titkolható – kollegiális korrekciókra késztetve szereplőtársait. Gallai a szinte érthetetlen, kásás mondatmorzsolásig visszahúzódva az energiák erodálódását még így is közvetítette, kiélezve, mekkora erő mások mindennapjaiban egy enervált személy közelsége, főleg akkor, ha az illető eredendően nem formátum nélküli és igényes erkölcsű egyéniség.

Mérai Katalin túltette magát a szituáció eme kínosságán, lehetőleg a megszólalás külön szigeteit kereste magának. Egy lendületből dolgozta ki a szépasszony, feleség, családanya, csábító Vitát, akinek irodalmi ténykedése nem említhető egy napon s lapon Woolféval, kommunikációs bátorsága és szarkasztikussága, testi kalandorsága azonban a minden körülmények közt szabadon élt élet vonzerejével bír. A színlapon meg nem nevezett jelmeztervező Mrs. Westet pompásnál pompásabb, színes ruhákba és kiegészítőkbe öltöztette, így is felfedve, a női(es)ség kiélésében mennyivel felette áll meghódítottjának a társasági és irodalmi botrányaival mit sem törődő, csípős nyelvű és eszes hölgy.

Lábán Katalint akkor is megtalálta volna Virginia Woolf szerepe, ha nem lenne az R.S.9. társulat színésznő-ikonja. Kissé szórakozott filológus az ő fényképét könnyen belekeverhetné az angol írónő fotóalbumába. A nyakig zárt, kecstelen, öregítő otthoni szürke köpenyruhát valószínűleg egy Woolf-monográfia képanyagából lesték el. Ám ebben az esetben sem a külsőségek a döntőek, hanem a „belső szoba”. A csöndes önvizsgálat monodramatikusan elkülönülő beszéde, mely felizzó és hamvadó tervek, elképzelések, döntések, visszavonások hasábjain égeti el a kivételes művészegyéniség véges emberi erőit. Amit Mérai szükséges harsányságban, az újságok címlapjára született egykori „celebként” tesz hozzá az előadáshoz, azt Lábán a nélkülözhetetlen tartózkodással, a nyilvánosság iránti kritikai antipátiával ellensúlyozza.

A bemutató erőssége a Lábán Katalin és Mérai Katalin nőalakjai közt lejátszódó jelenetek didergő hője: a képzeletbeli EKG külön-külön és együttesen is nagy szívkilengéseket regisztrálna képernyőjén. A Gallai Péter Leonard Woolfját bevonó kettes és hármas szituációk egy szerencsésebb estén rávilágíthatnának arra, hogy a férj nem felesleges ember csupán sem a házasságban, sem a házasság külső kapcsolattal történő aláaknázásában, sem Virginia irodalmi csillagának emelésében. Önmagukban hatásosak a mozaikok – Lábán magányos megszólalásainak, amelyekben épp azt írja, korrigálja, olvassa, amit mond, még lehet gyarapítani intonációs színeit –; a szekvenciák közti átmenetek (melyek során a szereplőknek sokszor valóban át kell menniük néhány lépéssel egyik szobából a másik „szobába”) esetlenek, átkattanó világításuk még az itteni lehetőségeket tudva is szegényes, feltépi a miliőt. A Belső szoba az író-rendező Csáki Rita önnevelési, beavatódási stációja, mely döntéseiben bizonyára keményebbé, a problémák kezelésében jártasabbá teszi.

TARJÁN TAMÁS