Több évtizede foglalkozom már tanulmányok, esszék, kritikák, monográfiák olvasásával. Időnként az a benyomásom támad, hogy a vizsgáló és a vizsgálat tárgya vagy már kezdetben is hasonlított, vagy a művelet folyamán kezd hasonlítani egymásra. Upor László Majdnem véletlen - Tom Stoppard fokozatos megközelítése című könyvét tanulmányozva is ez az érzés kerülgetett. A kezdet kezdetén matematika szakon végző, majd a színház, a dramaturgia felé forduló fordító, szerkesztő, dramaturg, egyetemi oktató, akit külföldön is jegyeznek, aki nemcsak drámákat, de lektűrt és tanulmányokat is ültetett át magyarra, ahogy az élet vagy úri passziója hozta, Stoppardban megtalálta a maga emberét. Mindketten pikareszk alkatok, s mindketten kilógnak a sorból. Upor a dráma műneme és a színház minden megnyilvánulási formája körül sertepertélő mindenes, hőse Stoppard nemkülönben. Utóbbi, a kritika- és újságírástól kezdve minden párbeszédes műfajban jeleskedő rendező (és filmkészítő) élete erre még rátesz egy lapáttal. Már az életrajza is olyan, mintha maga Stoppard agyalta volna ki a közönség szórakoztatására. Upornak nyilván a néhány személyes találkozás hősével is ihletet adott – persze, az olvasottakon kívül – ahhoz, hogy megszülessék ez a könyv. Célja a Majdnem véletlen megírásával – hogy magát a szerzőt idézzük – „Stoppard életének és életművének – reményeim szerint – alapos ismertetése, bizonyos motívumok kiemelésével, tendenciák felmutatásával, értelmezés-kísérletekkel. Felidéző-felfejtő szándékú bemutatás és gondolatok építménye: afféle emeletes olvasónapló.” A fokozatos megközelítés, az újra és újra visszatérés bizonyos témákra és motívumokra egyre nagyobb sugarú koncentrikus körökben, hogy értelmezésük és megvilágításuk folyamatosan gazdagodjon, egyre több és mélyebb értelmet nyerjen. Upor a módszert, saját bevallása szerint, Stoppardtól veszi át, és jelen könyvét csupán első közelítésnek szánja. Más kérdés, hogy a Majdnem véletlen sok mindennek tekinthető, de első közelítésnél már feltétlenül több. A szerző, hősének eddigi életútját követve veszi szemügyre a műveket, elidőzve egy-egy problémánál, kibontva egyre többet és többet, ahogy a darabokban is újra és újra felbukkan ugyanaz a kérdés. A korba és a körülményekbe megbízhatóan és alaposan beágyazott monográfiát ír, ezért az író életrajzába belemerülve elengedhetetlennek érzi, hogy megismertessen bennünket némely szigetországi város, de legfőképp London színházi életével, érintőlegesen az angol sajtóviszonyokkal, szokásokkal, és még a darabok szöveges megjelentetési formáira is gondja van. Mindez nemcsak a színházak egymás közötti viszonyát illeti, de színészeket, drámaírókat, rendezőket, producereket, kritikusokat, egyszóval mindenkit, aki ilyesfajta helyek körül előfordul. Stoppard pályakezdése idején nagy divat volt a darabírás, és ez nem hagyta hidegen hősünket sem. Indulása egybeesik a dühös fiatalok első sikereivel, ő mégis más utat választ: a nyílt színi, a színpadi elmélkedés útját. Kilóg a sorból. Hosszú időt, olykor éveket tölt anyaggyűjtéssel, olvas, ismerkedik, kutat, levelezést folytat elméleti kérdésekről az adott téma szakértőivel, legyen szó akár fizikáról, akár filozófiáról. A megírt mű aztán alkalmat ad arra, hogy közösségben vizsgálják a felvetett problémát. Így születnek meg azok a csakis rá jellemző, nagy koncentrációt igénylő párbeszédek, amelyeket az elviselhetőség határáig, némelykor akár tíz percig tartó monológok tarkítanak. Upor munkája során olyannyira alapos és olvasóbarát, hogy mindenkinek, aki csak szóba kerül, az életrajzát, a tevékenységét ismerteti a margón. Ismertet anélkül, hogy a főszöveget megterhelné ezzel. Többek között attól érezzük olyan tágasnak, egésznek a monográfiát, hogy teljes világot képes teremteni hőse köré.
Stoppard a párbeszédes műfajok minden formáját, ha kell, egy időben is műveli. Ír darabokat tévére, filmre, színpadra, rádióra, sőt buszra, de születnek a tolla alól kritikák, esszék, interjúk és regény is. Ki gondolná ma már, hogy regénnyel szeretett volna hírnévre szert tenni? Valójában született mázlista. A véletlenek segítik hozzá az életben is, hogy szerencséje legyen a szerencsétlenségben, ami aztán egész eddigi pályafutására kihat. A nácizmus miatt kell elhagynia szülőhazáját, Csehszlovákiát, elveszíti vér szerinti apját, de a háborúból gyorsan feltápászkodó Angliába kerül, ahol úgy kezdheti és alapozhatja meg írói pályáját, ahogyan Közép-Európában sohasem tehette volna. Upor ezt pontosan és lényegre törően érzékelteti. Magát Stoppardot idézi 1963-ból, amikor a tévé bemutatta a 26 éves író Vízenjárás című munkáját „Egy tévéjáték honoráriuma akkori csöpp lakásának bérleti díját mintegy 150 hónapig fedezte volna.” Ez alapozta meg azt a lehetőséget, hogy akár 5–6 évig dolgozzon egy-egy eredeti színpadi művén. Az anyagi függetlenség mellé valami másfajta, szellemi függetlenség is társult. Nem kellett semmiféle csoporthoz csapódnia ahhoz sem pályakezdésekor, sem később, hogy méltó helyét elfoglalhassa az irodalmi és színházi világban. Nem kellett senki tanítványának, követőjének, ivócimborájának lennie, Angliában ugyanis gyakorolják a demokráciát, a sokféle érték egymás mellett élését, nemcsak beszélnek róla. Az 1963-as év más szempontból is nevezetes Stoppard életében. Ebben az esztendőben kezd el foglalkozni a világhírnevét majdan megalapozó Rosencrantz és Guildenstern halott című drámája eredetileg egy Ewing nevű ügynökétől származó ötletével.
Upor nem osztja azt a nézetet, hogy egy írói életmű megközelítésekor a szövegen kívül minden mást ki kell zárni az esztétikai megközelítésből. Ellenkezőleg, nemcsak elhelyezi az időben, a történésekben, a körülményekben a műveket, de sokszor hőse életében és élményeiben keresi és találja meg azt a kulcsot, amely nyitja a stoppardi dramaturgia némely rejtélyét. Hogy csak néhány példával éljek, ilyenek az ikrek, a megkettőzött személyek, a megoldatlan és befejezetlennek tűnő történések, a véletlenek különös szerepe, bizonyos politikai célzások. A szerző ezt úgy éri el, hogy az életrajz emlékezetes pontjaihoz érve azonnal azok művekbe való beemelésére, átlényegítésére utal. Tekintve, hogy a stoppardi életműnek csak töredéke olvasható magyarul, hasznos és olvasóbarát gesztus a monográfia azon szerkezete is, hogy a művek mindegyikének rövid tartalma megtalálható a szövegben, más betűtípussal szedve.
Stoppard rendkívüli figyelemmel fordul a filozófiától a fizikáig a legtöbb tudomány felé. Mint már említettük, a darabírást megelőző, évekig tartó kutatómunka egyik iránya ez. Pályakezdésére is jellemző, hogy teszem azt filozófiai kérdéseket rejt vígjátéki keretek közé. Egyébként is, saját bevallása szerint gyenge pontja a cselekménybonyolítás. Valószínűleg ezért használ, legalábbis kezdetben, olyan sok vendégszöveget. Hogy Shakespeare-t már mintegy társzerzőként alkalmazza. Upor, mint annyian mások, nemcsak elfogadja ezt az eljárást, de üdvözítőnek is tartja. Olyannyira, hogy még azzal a gondolattal is eljátszik, vajon a Teremtés Fele mit tanulhatott volna a késői kollégától. Ez egyben válasz a mostanában annyit vitatott vendégszövegek használatával, átigazításokkal, átírásokkal kapcsolatban folyó diskurzusra. Szerzőnk minden kétséget kizáróan amellett teszi le a garast, hogy egy darab sorsa mindenképpen a színpadon dől el, ott derül ki, játszható-e, vagy nem. Ugyanakkor azt is kénytelen megállapítani, hogy Stoppard olyan író, aki a kísérletezés értelmében hisz, akinek újításaiból hiányzik „a lebontás lázadó lelkesültsége”, „a rebellió romantikája”. Csodálatosan pontos és szellemes megragadása ez egy írói attitűdnek. A posztdramatikus színháznak sohasem lesz Stoppard a kedvence, pontosan emiatt. Kísérletezés közben az ismert tényeket új megvilágításba, meghökkentő összefüggésekbe helyezi, magyarul: nem elhanyagolható, sőt nagyon is fontos számára a szöveg. Ellentmondás ez? Csak felületes olvasásra vagy első hallásra az. Később persze Stoppard is megbarátkozik a cselekményteremtéssel, s egyre inkább elhagyja a mankókat. Upor nagy meggyőző erővel kíséri ezen az úton az olvasót, talán nem is véve észre, hogy melyik pillanatban billen a mérleg serpenyője az abszolút eredeti darabot író művész felé.
A monográfust még egy dologban nem érzem tökéletesen elhatározottnak, bár igaz, ami igaz, nem is egyértelmű a kérdésre adható válasz. Politikus író-e Stoppard, avagy nem? A szó köznapi értelmében semmiképpen sem az. Szerzőnk általában azt tartja, hogy az író intakt marad a politikától, aztán egyenként szemügyre véve a darabokat, ez az állítása ingatagnak bizonyul. Ahogy hőse idősödik, úgy fedezi fel szülőhazáját s általában Kelet-Európát, közelebbről a diktatúrákat, és egyre több művében foglalkozik velük. Igaz, a politikát a moralitás körébe utalja, s ez színezi ugyan, de meg nem változtatja a végeredményt. Ebből a szempontból számomra a legizgalmasabb a Rock and roll, mely 1968-tól 1990-ig figyeli és kommentálja Nyugatról a cseh történéseket. Ezen a ponton lehetne leginkább megragadni a Kint és a Bent, a Nyugat és a Kelet különbségét. Ezt Upor elmulasztja, ez azonban nem írható a rovására, mert nem is ez volt a maga által kitűzött feladat, és talán, idővel, nem is lesz olyan érdekes. Upor az időnek dolgozik, s ez a probléma talán csak bennünket, kortársakat érdekel.
A monográfus szót ejt mindenről, filmekről, rádiójátékokról, puszta ötletekről, melyekből valamilyen mű létrejön, gondja van arra, hogy az alkotói folyamatokat bemutassa a megszületéstől a fogadtatáson keresztül az utóéletéig, és mint gyakorló színházi ember, figyel a darabok előadhatóságára, van szeme az átlagnál több, jó női szerepre. Mint elméleti ember, úgy elemez, hogy nem kell olvasás közben folyton a kezünk ügyében tartani az idegen szavak szótárát. Igaz, nem a megformálásra, a drámaíró elődökre, az utódokra, az összehasonlításokra teszi a hangsúlyt, de nem is ez volt a célja. Meglehet, néhol talán regényesre, magyarul: könnyen befogadhatóvá, olvasmányossá sikeredett, tartalomra koncentráló munka, ez azonban nem válik kárára, sőt. Szakemberek számára megkerülhetetlen, fordítóknak, rendezőknek ötleteket, segítséget adhat. Úgy olvashatjuk, mint egy regényt, arra gondolva, hogy amit Upor nem tud Stoppardról, azt talán nem is érdemes tudni. Mint ismeretes, az író életműve még nem zárult le, így az sem kizárt, hogy szerzőnk még egyszer nekirugaszkodik a feladatnak.
NÁDRA VALÉRIA
