Jozef Ciller díszlete látomásos, átszellemített előadást ígér. Fekete drapériák előtt a fekete zongora kivételével minden fehér. A magasban szinte röpködnek a ferdén lógó ablakok, a bútorokat fehér leplek borítják. A homályból lassan bontakozik ki az alvó Lopahin és Dunyasa jelenete, majd vonatdübörgés után jobboldalt, félmagasan jelennek meg az érkezők, Ranyevszkaja a zongorán át lép be. Ám ezután négy felvonásra eltűnik a szürrealista költőiség, helyét lelkizős realizmusnak adja át. Áradnak az érzések. A szokásos fájdalmak, bánatok, alaptalan reménykedések. A játszókról nemigen mondható el más, mint ami a darab szereplőiről valószínűleg minden tankönyvben megtalálható. Az alakítások jó része színvonalas, de minden eredetiséget nélkülöz. Nem kétséges, egy-egy pillanatra jólesik ráismerni Bandor Éva gesztusaiban, megszólalásaiban azokra a finom és mély érzésekre, amelyeket hajdan az előkelő, önfeledten könnyelmű asszonynak tulajdonítottunk, Mokos Attila ábrándosan léha Gajevje is szerez kellemes pillanatokat, Holocsy Krisztina kemény, kissé elrajzolt vonásain koncentráltan ül Varja jelleme és szomorú sorsa, Fabó Tibornál igazibb Szimeonov-Piscsiket elképzelni sem lehet. Akadnak persze eltévesztett figurák és zsákutcába tévedt igyekezetek is. Tóth Tibor csak jelzi Lopahin paraszti eredetét, félszeg gátlásait, racionális mérgelődéseit, de mindebből semmi sem válik a sajátjává. Tar Renáta nem találja a régi stílusú Ányát, a friss fiatalosságot gyermeteg együgyűségre változtatja. Molnár Xénia pedig mintha nem is igen hinne vaskos Dunyasája finomkodó érzéseiben, és Majorfalvi Bálint is csak addig jut, hogy lefaragja Jásáról az előkelősködő inas sztereotípiáit, valami igazi szolgaöntudatot próbál a helyükre csempészni, ennek érvényesüléséhez azonban alighanem másik előadás kellene. Holocsy Katalin Sarlotta Ivanovnája, Olasz István Jepihodovja, Szabó Viktor e. h. Trofimovja alig észrevehető. Németh István testes vén Firszében annyi a feltűnő, hogy semmi megtört, áttetsző, elfogyóban lévő nincs benne. Egyáltalán nem idézi a rég letűnt világot.

Mokos Attila, Bandor Éva és Holocsy Krisztina (fotók: Szkárossy Zsuzsa)

Martin Huba rendezésére nagyrészt az észrevétlenség a jellemző. Akkor mutatkozik meg igazán, amikor éppen nem kellene. Amikor szájba rágva értelmez szituációkat. Sajnos erre a legfeltűnőbb példa éppen a darab egyik legfontosabb és egyúttal legérzékenyebb jelenete. Amikor Lopahin előadja tervét a birtok, a vagyon megmentésére, Gajev és Ranyevszkaja látványosan oda sem figyel. Mással kezdenek foglalkozni. Egyszerű, realisztikus értelemben sem áll meg a jelenet. Gajevnek és Ranyevszkajának volt gyerekszobája, mint tudjuk az érkezési jelenetből, neveltetésüknél fogva legalábbis a figyelem látszatát kellene mímelniük. De még akkor sem teszik meg az előadásban, amikor maguk nyafognak Lopahinnak a megoldásért. Nagyobb baj azonban, hogy ez a hangsúlyozott figyelmetlenség elejét veszi a lényeg megértésének. Ha meg sem hallják az új idők szavait, hogyan is érthetnék meg a szellemét. Márpedig a Cseresznyéskert története attól válik igazán drámaivá, hogy kifinomult, nemesi eredetű és nemes lelkületű hősei semmit sem értenek meg az új világból. Mindent látnak és hallanak, de semmit sem fognak fel. Ettől lehetne jelképes erejű a cseresznyés elvesztése, kipusztítása. A rendező nyilván szó szerint veszi Lopahin szavait, amikor egyszerűen könnyelműeknek nevezi Ranyevszkaját és Gajevet. Elfogadja azt, hogy puszta léhaságból nem foglalkoznak anyagi ügyeikkel. Pedig a történet sokkal többről, sokkal mélyebben rejlő bajokról szól. Igazi, tragikusan abszurd ellentmondásról. Ranyevszkaja és Gajev éppen azért nem képes megmenteni a cseresznyést és vele a múltat, az elmúlt életformát, mert nagyon is mélyen, egész lényüket átitató szeretettel ragaszkodnak hozzá. Reménykedve kellene inniuk Lopahin minden szavát, és éppen ettől lenne tragikus, hogy egyfelől egy mukkot sem értenek belőle, másfelől viszont pontosan értik a lényeget, azt, hogy a terv csak a birtokot, a vagyont mentené meg, de azt, amihez ők ragaszkodnának, a cseresznyést, illetve azt az életformát, szemléletet, világlátást, lelkiséget, amelyet jelképez, a legkevésbé sem. Bandor Éva és Mokos Attila bizonyára el tudná ezt a sokkal bonyolultabb értelmezést is játszani, és bizonyára meg is érdemelnék, hogy puszta félrenézések, nyak- és fejtekergetések helyett a mű tartalmi lényegével foglalkozhassanak.

Tóth Tibor és Bandor Éva

A játék vége visszakanyarodna a realitások fölé emelkedő, költői-játékos stílushoz, bizonyára a keretbe foglalás szándékával. Megszólal a báli jelenetből ismerős zenekar, a szereplők, akik különben már elutaztak, légies-ironikus táncba fognak. A közönség azonban – legalábbis amikor ott voltam – tapsra hívó vígjátéki befejezésnek fogta fel a gesztust, s ezzel a maga részéről valamivel előbb befejezte a produkciót, mint a színészek. Bizonyára félreértették a rendezői szándékot. Azt viszont pontosan érezték, hogy a keretnek, a nyitó és záró képek elemelt költőiségének nincs sok köze az előadás alaphangjához.

ZAPPE LÁSZLÓ