A Richárdok és Henrikek hosszú sora után újra Plantagenet János a trónon – de vajon melyik? Az Örkény Színház nem véletlenül nyúlt a János király dürrenmatti átiratához, ugyanakkor az előadás méltán kapott helyet a gyulai Shakespeare Fesztivál programjában is. A társulat is jól járt, mert az eredeti szerzőre utaló, stílusos környezetben adhatta elő a Shakespeare-feldolgozás színpadi változatát, és a szervezőknek sem lehet okuk panaszra, 1hiszen a Dürrenmatt-színműre támaszkodó megközelítés tágabb kontextusba helyezve igazolta a fesztivál létjogosultságát.
A János király – akár korai, zsengék közé sorolható, akár félretett, kidolgozatlan darabról van szó – nem tartozik Shakespeare remekművei közé, így a történelmi-társadalmi változások miatt elavult szöveg joggal kelthette fel Dürrenmatt érdeklődését. Korszerűsíti a karaktereket, kiélezi a dramaturgiát és egyszerűsít a fennkölt nyelvezeten – Görgey Gábor fordításában legalábbis már nyoma sincs Arany János díszeinek –, de a konfliktus alapvetően Dürrenmattnál is ugyanaz marad.A törvény értelmében a király fiú utóda (Arthur) örökli a trónt, és csak utána az uralkodó testvére (János), csakhogy a királyi szék így is, úgy is billeg: „Nálunk a joghoz nincsen túlerő, / Ott túlerőhöz hiányzik a jog”1 – fogalmaz Fülöp francia király, Arthur ügyének idegen pártfogója.
A hatalmi-politikai harc kedvelt analógiája a sakkjátszma, Dürrenmattnál pedig az átiratban és az átdolgozás elveit rögzítő szerzői megjegyzésben is uralkodó metafora a sakk. „Feladatomnak azt tekinthettem, hogy világosabban dolgozzam ki az adott játékanyag dramaturgiai dialektikáját, […] és elegánsabb végjátékra törekedjek; rövidebbre fogtam a játékot: Shakespeare […] vesződséges, apró csatározások árán teremt matthelyzetet, ezt én kevesebb lépéssel igyekeztem elérni, így akarván áttekinthetővé tenni a cselekményt.”2
Dürrenmatt – a változtatások révén – az elit családok kiegyensúlyozott, szimmetrikus küzdelmeként, vérveszteséget követelő, játékos érdekegyeztetéseként ábrázolja Anglia és Franciaország hatalmi játszmáit. Amíg tehát Shakespeare-nél csupán Blanka és Lajos házassága köt ideiglenes szövetséget az angolok és a franciák között, addig Dürrenmattnál a kötelék mindjárt kettős: Blanka és Lajos frigyének az az ára, hogy a dauphin hoppon maradt jegyesét, a púpos Izabellát János veszi feleségül.
Az Örkény Színház vendégjátékát az egyöntetűen színvonalas alakítások és az összeszokottság jellemzi – ami egy alkalmi társulásokban, premierekben sem ritka fesztivál esetében különösen szembeötlő –, olyannyira, hogy a szerepformálás árnyalatait is az egyensúly uralta színpadkép határozza meg.
Debreczeny Csaba ironikus maszk mögé rejtőző, flegma, nagyvonalú János királyának méltó párja a hódító uralkodó képében tetszelgő, kisstílű, gyáva Fülöp király, akit Gálffi László kelt életre. Kettejük emlékezetes párosa a János tanácsadójává előlépő törvénytelen Plantagenet-sarjjal, Richárddal, illetve az Ausztriát képviselve Franciaország oldalára álló Lipóttal egészül ki. Csuja Imre jelentősre gömbölyödését féktelen étvággyal és markáns közbeszólásokkal illusztráló Lipótja éppannyira kirí a díszes társaságból, mint Polgár Csaba lendületes, fáradhatatlan kakukkfiúja. Az egyedüli független erő az Egyház szolgálatában álló, rettegett Pandulpho: a kereszténység alapos kritikát kap a Jánost saját ágyába édesgető főméltóság révén, ugyanakkor Mácsai Pál játéka mintha azt pedzegetné, hogy a háttérben a szálakat a bíboros mozgatja.
A férfiak hatalmi törekvéseit jellemzően a nők irányítják: az Arthur érdekében francia beavatkozást sürgető Konstancia (Für Anikó) és a Jánost árgus szemekkel figyelő Eleonóra (Pogány Judit) is fia sorsát egyengető anyát alakít, jóllehet előbbi még, utóbbi már alacsony hatásfokkal. Több szempontból is gesztusértékű, hogy Eleonóra, Konstancia és Izabella (Takács Nóra Diána) bújik az angol lordok páncéljába is, velük szemben a díva ridegségét Blanka (Szandtner Anna) testesíti meg.
A leghitelesebb alakítás kétségkívül a bábként rángatott Arthur megformálójáé, a kisfiút ugyanis egy életnagyságú bábfigura játssza. A megoldás már csak azért is erőteljes, mert itt nem az animátor észrevétlenné válása a cél, sokkal inkább a kézről kézre adott, minden önálló gondolatától megfosztott trónörökös mozgatásának konkrét aktusa, ami átvitt értelmű kifejezésként válik igazán jelentésessé. Arthur egyébként Shakespeare-nél és Dürrenmattnál is öngyilkos lesz: előbbinél János hatalmának fenyegetője, utóbbinál biztosítéka, ezért itt a halálba, ott az élet elől menekül – végeredményben egyre megy.
Mindeközben az előadás végig megőrzi kedélyes hangvételét. Angers városánál sem hadseregek, hanem egymás nyakába boruló riválisok és egymást kaszaboló kebelbarátok találkoznak. Egyik kitétel sem igaz, tehát – az ostromlott város logikájával élve: „Míg egy nem győz, városunk egyiké sem, / De tulajdonképp mindkettőtöké.”3 – egyik is, másik is az.
A János király időnként vérbeli politikai szatíra látszatát kelti. Széles mosoly a kamerába és megörökíthetően kitartott kézfogás, János király propagandabeszéde, melynek gerjedő-visszhangzó hangosítását a Fattyú imitálja, de politikai áthallást tesz lehetővé alapvetően a jelmez (Ignjatovic Kristina munkája) is: az öltönyös vezető réteg felsőbbrendűségét a koronázási ékszerek, trófeák hirdetik hivalkodva.
Bagossy László rendezése azért végtelenül izgalmas, mert az előadás valójában arra kíváncsi, hogy a múlt század közepe táján újragondolt János király veszített-e érvényességéből. Nos, ha Shakespeare véresen komoly trónharca nevetségesnek hatott Dürrenmatt számára, akkor bizony Dürrenmatt bizakodó szkepszise is naivnak tűnik a ma viszonylatából, ennélfogva a színpadon fenntartott kényes egyensúly csupán egy végeláthatatlan, egyre gyorsuló radikalizálódási folyamat leplezése.
Az előadás a humoros, elidegenítő elemek gyakori használatával az abszurdhoz közelít – a billegő trón támasza mi más is lehetne, mint a Magna Charta –, ugyanakkor az öncélúnak tetsző gegek pillanatképei mintha szimbólumrendszert hoznának létre. Megmosolyogtató, amikor a fürdővíz hőfokát kék és piros vödrökkel jelzi az előadás, ahogyan Fülöp király Angers polgáraira tett kijelentése – „se-hideg-se-meleg langy kutyák”4 – is ártatlannak tűnik, csakhogy konkrétan éppen ez a két szín különbözteti meg az angolokat és a franciákat egymástól, így az előadás elegáns absztrakcióval veszi egy kalap alá a szembenálló feleket: egyik kutya, másik eb.
A piros-kék egység végül János miniszterének és Fülöp követének, azaz Pembroke, illetve Chatillon kettős szerepének köszönhetően valósul meg. A kétszínű nyakkendő nagyszerű ötlet, egyúttal a nyilvánvaló képmutatás frappáns kifejezése, ráadásul Máthé Zsolt valósággal lubickol a hálás szerepben. Pembroke/Chatillon különszámmá duzzadó átalakulásai korántsem öncélúak, hiszen a rendezés ezzel éppen a shakespeare-i kiszámíthatóságot aknázza alá. Pembroke és Chatillon egyidejűleg sosincs színpadon, a különbség a trükkös nyakkendőn túl csupán egy paróka és egy szemüveg. Mégis, már az előadás kezdetén lelepleződik, csak azért, hogy – függöny, dublőr stb. segítségével – újra és újra a meglepetés, az újdonság erejével hasson a lerombolt illúzió. Éppen ez a dürrenmatti dráma egyik legfontosabb eszköze – írja Fried István –, a leplezés lepleződése, a nyilvánvalóvá tétel, a hazugság kafkai értelemben vett világrenddé avatása. Semmi nem az, aminek látszik, Pembroke pedig – az oszd meg és uralkodj sajátos követőjeként – a cselekmény szintjén is a színlelés megtestesítője.
Az angol király fiú utódot nemz, ami megmagyarázná „János bukását is: saját magának ad, stílszerűen saját rendszerén belül, sakk-mattot. Nyaktörő dolog mindig egy rendszer reformja: az egész rendszert teszi, akarva-akaratlanul, kérdésessé.”5 Az előadás slusszpoénja azonban ezt az értelmezést is ellehetetleníti, hiszen az újszülött már-már természetszerűleg fattyú: ha azonban a csecsemő III. Henrik valójában nem János fia, akkor a gyámjául kinevezett Pembroke sem nevelheti úgy, mint apja gyilkosa. Ezzel a radikális megoldással (dramaturg: Gáspár Ildikó) a zárlat eltávolodik az antik tragédiák sorsszerűségét idéző dürrenmatti befejezéstől: nem az önmagát beteljesítő mítosz, hanem a politikai indíttatású emberöl(el)és eredményezi a trónfosztást. A tényleges apa kilétére tett ízléses célzás pedig valóban telitalálat.
A trónviszály egy gyermek tétova-ráerőszakolt követeléséből indult ki, és cselszövések, intrikák, vérontás, becstelenség árán eljutott ugyanide: Anglia trónján ismét egy gyermekkirály, a kis fattyú pedig származása révén éppúgy bukásra van ítélve, mint az apjának vélt, trónbitorló János király. A függönyrendszerből álló kitűnő díszlet (Bagossy Levente munkája) a hierarchikusan szerveződő társadalmat és a történelem körforgását egyetlen gesztussal jeleníti meg.
Ebben a játszmában a nép, ez a definiálhatatlan izé, ez a megnevezhetetlen, kiszolgáltatott többség csupán akkor társadalmi erő, amikor támogatókra – kimondatlanul: szavazókra – van szükség, egyébként, amikor az adó, uzsora behajtásáról van szó, zsigerelhető massza. A népet, a tehetetlen polgárokat a nézők – és a közéjük vegyült színészek – játsszák. Hallgatásukkal saját magukat teszik tönkre, a Fattyú-dal, Richárd utolsó kifakadása is értük szól: „Törpék vagytok mind. Legyező törpék sötétben kuksolva” – mintha a gyulai előadás a július közepi tikkasztó hőségre is kikacsintana.
Pembroke/Chatillon mellett a Fattyú az előadás motorja, akit Dürrenmatt az ambiciózus, becsületes, de törvénytelen nemes, Richárd, illetve az érdekházasságot javasoló angers-i polgár és az Arthurra vigyázó Hubert főkamarás (utóbbi kettő Shakespeare-nél feltehetőleg egy és ugyanaz a személy) alakjából gyúrt össze. A változás azért is jelentős, mert míg Shakespeare-nél a Fattyú még megoldási javaslatként áll elő a függetlenségét őrző város ostromával, addig Dürrenmattnál egyfelől büntetésként, másfelől mintegy a házasságot övező kedvtelésként, szórakozásként jelenik meg, amit a Fattyú már ellenez. Persze ez korántsem jelenti az előadás Richárdjának makulátlanságát.
Jóllehet a Fattyú ölben hozza Arthur holttestét, de a színfalak mögül, és miután elbúcsúzott tőle – „Fiúcska. Cseleink áldozata. / Nagy politika kis labdája, te.”6 –, egy jókedvű sarkazással lerúgja a tetemet a színpadról. Ez a gesztus érthető akár a szövegre vonatkozó játékos utalásként, akár a gyilkosságra tett megrázó célzásként is, ami a néző elbizonytalanításához épp elég. Az előadás mintha már a Fattyú feddhetetlenségében sem hinne, márpedig egy kívülálló beszennyezése nagyobb veszteség, mint egy trónbitorló jogtalan eltávolítása. Shakespeare alakjai még a sakk szabályai szerint játszottak, Dürrenmatt figuráinak már megváltozott a mozgáslehetőségük, de végérvényesen, ráadásul magától értetődő természetességgel és derűvel az Örkény Színház előadása rúgja fel a konvenciókat.
LÉNÁRT ÁDÁM
Lábjegyzet
1Dürrenmatt, Friedrich: Drámák, Bp., Európa Könyvkiadó, 1977, 231.
2Uo., 305.
3Uo.,244.
4 Uo.,249.
5Uo.,307.
6Uo., 285.
