Egy hajléktalan csavargónak tűnő, kofferos ember jelenik meg körünkben, valahonnan a nézőtéri bejárat felől. Előre jön, hátát a várfalnak döntve mustrálja a színteret. Bogusławski, a híres színész érkezik Varsóból Vilnába. A szerep megformálója, Kovács Lajos pedig Gyuláról… Gyulára: földijük méltó köszöntésére (jutalomjátékául) – a régi jó barát és kolléga, Árkosi Árpád rendezésében – tűzték műsorra Spiró György komédiáját, Az imposztort.
A jövevényi mustra tanulsága: nem a látványtervezők képzeletének tobzódása jellemezte az idei várszínházi évadot. A Troilus és Cressida esetében a játszók intenzív fizikai jelenléte, a hely- és helyzetváltoztatások tömkelege, a színészek testfestése még szinte díszletélményként hatott, Spiró György darabja viszont nem kínált a rendezőnek semmilyen dramaturgiai kegyelemcsavart. Ellenkezőleg: egy lepusztult (lelakott és elhanyagolt vidéki/gyarmati) színházbelsőt kellett felépíteni. Újrahasznosítási ujjgyakorlat. Kovács Yvette aligha erről álmodott, amikor raktári kellékekből, állványokból, lomokból kényszerült gazdálkodni, s meg sem fordulhatott a fejében, hogy a darabban eljátszandó darab, a Tartuffe körítése legalább a díszletimitáció nívóját elérje.
Koprodukció. A Gyulai Várszínház és a Budapesti Kamaraszínház összefogása eredményeként keletkezett e látványi nyomorkórkép, amely azonban szolgálatot tett az alkotóknak, amennyiben a bejátszhatatlanul sivár külcsín mögül önkéntelen is előbukkant Az imposztor politikai aktualitásoktól független szövegi mélyrétege: a vilnai társulat tagjainak belső kapcsolatrendszerére helyezett hangsúly révén feltárulkozhatott az emberi függés általános természete.
Tartuffe nem egyedül érkezik, kezdi műértelmező akadékoskodását Bogusławski, miután a fellépti díját előre, maradéktalanul kifizették neki. Vele tart az inasa – mondja –, aki éppen olyan fennhéjázó, gőgös és pökhendi, mint a gazdája. Vajon miért? Mert titok birtokában vannak. Vajon miért árulja el Orgon Tartuffe-nek barátja rejtegetett kazettájának titkát? (Ez a barát régen részt vett egy királyság elleni zendülésben, ezért Orgont bűnpártolással vádolhatják.) Mert a titoknak csak akkor van értéke, ha elárulhatom valakinek. Olyannak, akiben megbízom. Miért bízik meg Tartuffe-ben? Mert szereti. Színlel-e Tartuffe, amikor szerelmet vall Orgon feleségének? Dehogy. A legőszintébben tárja fel érzelmeit. Árkosi sorvezetésével valóságos beavató színházi előadást prezentál Kovács Lajos. Az eredendő lelki mozgatókat keresve, élesben próbálja végig a szereplőkkel azokat a jeleneteket, amelyeket a messze-vidékien gondolkodó Każinski direktor – Spindler Béla játssza– félreértelmezett. Ahogyan korrigálódnak a tévedések, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az egyszerűsítés olykor a társulaton belüli interperszonális reláció (lásd magyarul: körbeszeretkezés, körbe-besúgás) elfedését szolgálja.
Kovács-Tartuffe könyörtelenül őszinte a próbák előtti-utáni magánidejében is. Nem ámítja önmagát, és nem hitegeti a benne bizakodókat, de mégis. Tudja és tudatja, réges-rég az árnyéka önmagának, nem a nagy színész – hatalma-múlt legenda. Hat havi lakbérrel tartozik, ebből majd négyet kiegyenlít a vilnai gázsijából. A neve ennyit ér. Kamińska, a kistérségi primadonna (a bonviván felesége, az igazgató szeretője, s vélhetően a gubernátor hímtagjának várományosa) pedig nagy várakozással készült a híres színésszel való találkozásra: szerződést, szerepeket, karriert remélt tőle Varsóban. Aztán vágyakozása – a megismerkedés nyomán – a minőségben maximális óhajig „szelídül”: elszökni vele, a közelében maradhatni, ha csak néhány napra is. Az oltalmazó/ösztönző térben, a partneri szimbiózisban szép ívvé formálódik a színpadi munkában kevésbé járatos Nagy Enikő alakítása. Különösen Tartuffe szerelemvalló jelenetében imponál, amikor elhitetően mossa egybe Elmira szerepérzelmét a személyes szféráéval, miközben Orgon hitveseként meginog. Kamińskaként megnyílik tudatában az ösvény az igazi női szabadság felé. A karriermohóságtól a kiábránduláson át (amiért semmit sem mutat meg az előadáson Bogusławski abból a zsigeri őszinteségből, amit a próbán hirdetett) az elragadtatásig vezet az út. Kovács-Bogusławski kincset érő illúzió.
A gyulai előadáson azok a színészpartnerek jártak szerencsével, akik mertek önfeledten elmerülni a rutinos kolléga karizmatikus erőterében, s nem azon igyekeztek, hogy a koncentrációs csöndjei által keletkezni vélt űröket önszorgalomból kitöltsék. Közéjük tartozik Szűcs Péter Pál (Rybak). Szerepe szerint orosz tiszti egyenruhában kellett volna tudatnia Orgon családjával az uralkodó kegyelmét, ha ki nem menti őt a cár portréja ellen irányuló késes merénylet vádja miatti letartóztattatással Bogusławski. Mértékkel jeleníti meg a tükörlétünket vizionáló, skizofrén zugszínműírót, a racionális hazafit, majd a kegyelemből írnokká lefokozott, életre termett kamaszmártírt is. A hatalmi körülmények (a fenyegetettség félelme, a fenyegetők félelme és a kollektív félelem komikuma) láncolatában nagyon fontos láncszem a kritikusé. Bank Tamás a tudálékos színikritikus, tolmács és fedett személy (ügynök tiszti rangban) Chodżko szerepében ugyancsak kiérlelt, intelligensen felépített és végigvitt alakítással járult hozzá a jutalomjáték sikeréhez, akár Kaszás Mihály (Niedzielski) és Varga Zoltán (Damse). Érdekes színfoltja volt az előadásnak a térben átlós ellenpontként elhelyezett súgópár. Majzik Edit a Tartuffe súgója, Budai IlonaAz imposztoré. Egymást kiegészítve, egymással korrelációban támogatták a játékot – és az alkotók mondandóját.
Az imposztor a Major Tamás nevével jegyzett ősbemutatóján az orosz cár portréja jelent meg a napkirályé helyett, a 2003-ban Pécsett színre vitt változatban – Jordán Tamás volt Bogusławski – Leonyid Brezsnyevé. Eléggé értetlenül néztünk szembe csókos mosolyával a Spiró-darab okán. Az imposztor kitűnő dráma. Bogusławski, az öregedő, pénzsóvár színész-zseni nemzeti hőssé magasztalódik egy határon túli hakni csattanójaként. Az átváltozás útja gyanánt lelki motívumok láncolatát adja kézbe az író. A hajdani kolléganővel való emlékezetkieséses találkozás, a Tartuffe-szerep szolgalelkű elferdítésének tapasztalása, a szerelmét kínáló fiatal színésznő kihívása vezet oda, hogy Bogusławski skandalumot prezentál az idegen uralkodó helytartójának színe előtt. Az egykori pécsi előadás rendezője, Hargitai Iván mintha nem fogalmazta volna meg pontosan a színpadi tennivalókat. Kaptuk a hajdani, Major Tamás fémjelezte előadás reprízét, a szovjet elnyomásra asszociáltató történelmi parabolát – immár múzeumélvezeti hatásfokkal. Ha – a parabolikus dramaturgia logikája szerint – George Bush portréja ereszkedik a színpadi mennyből alá, az sem emelte volna színházi élménnyé az előadást. Anakronisztikus parabola volt: az összekacsingató szimbolikusok talpa alól rég kigördült az idő. Árkosi rendezése elkerülte ezt a csapdát, amikor a mű mélyrétegeit és a jutalomjátékban rejlő sikeresélyt célozta meg.
BALOGH TIBOR
