Romeo és Júlia, Hamlet és Ophelia, Olga, Mása és Irina, Ádám és Éva – nem törvényszerű, hogy ezek a szerepek nagyobb lehetőséget, több kihívást jelentsenek egy színésznek, mint bármely másik, a hírnév, a kanonizáció miatt mégis az átlagosnál nagyobb súlyuk, nagyobb tétjük van: mintha csupán megkapni egy ilyen szerepet már önmagában a teljesítmény mércéje lenne. Épp ezért annak a híre, ha egy színház vezetője vendéget hív az egyik ilyen szerepre, annak ellenére, hogy látszólag akadna arra alkalmas színész társulaton belül is, valamivel öblösebben hangzik, kicsit tovább visszhangzik. Alföldi Róbert igazgató és rendező a Katona József Színházból hozott Évát Az ember tragédiájába: Tenki Réka meghívása ha nem is garantálja, de magában hordozza annak az ígéretét, hogy a Nemzeti Színház előadásában a női főszerep nemcsak Ádám szükségszerű kísérője, hanem közel egyenrangú partnere lesz. Ehhez azonban jelentékeny rendezői akaratra és erőteljes színészi jelenlétre van szükség, Madách drámájából ugyanis ez korántsem következik egyértelműen. Madách már a szöveg elején kijelenti, hogy a férfi fog „harcolni a fenevadakkal”, míg a nő „lankadva ápolja a kertet”; s valóban Ádám a fő alak, a gondolkodó, a filozófus, a mindenben és mindig nélkülözhetetlen; Éva ezzel szemben többször alig vagy egyáltalán nem jelenik meg a színen, a cselekményt, a gondolatot nem mindig viszi előre, jelleme – legalábbis ami a szövegből kiolvasható – szélsőségesen váltakozó, s szerepét törések teszik egyenetlenné, nincs egy jól kirajzolódó íve. Így válik Éva szerepe általában a negyedikké a négy főszereplő rangsorában. Tenki Réka viszont szikrázóan tehetséges színésznő, aki az apró szerepeit is olyan összetetten, érzelmek finom sejtetésével játszotta, hogy a katonás Mesél a bécsi erdő Bárónőjében vagy A mizantróp Éliante-jában is ott volt egy teljes élet lenyomata; valami, ami több, mint amit a szerep megkívánt. A szereposztás ismeretében így hihetőnek tűnik, hogy ha a rendező koncepciója ezt lehetővé teszi, Tenki képes eljátszani egy olyan Évát, aki jelentőségében is párja lehet Ádámnak.
Alföldinél először valóban egy igazi rezonőr, egy az unalmas Ádámnál erősebb Éva jelenik meg: Tenki Rékának már testbeszéde is azt súgja, hogy az édeni boldogsághoz nem elég neki Ádám puszta jelenléte. Mikor Lucifer sasról beszél, izgatottan az eget kémleli, hátha valóban egy új élőlénnyel találkozik; mikor kiűzetik az Édenből, azonnal elülteti a földbe az alma csutkáját, és látszólag nem érti, miért is nem sarjad valami új növény belőle azonnal; s amikor Lucifer Ádámmal beszél, végig a háttérben áll és hallgatózik – nem akar kimaradni semmiből. Alföldi és Tenki így kiemelik Éva cselekményindító szerepét, s érthetővé teszik a képet, amikor Éva azért rohan Lucifer almát tartó keze felé, hogy elvegye a gyümölcsöt – Ádám pedig azért, hogy ezt megakadályozza.
Később, Ádám álomutazása során ennek az erős Évának mégis nyoma vész; a további színekben nem jelenik meg a tudni szomjazó, Ádámmal azonos szerepre törekvő Éva. Szatory Dávid Ádámja marad az örök bölcselő – Madách sugalmazásával összhangban –; az ő játékában fedezhető fel az egységesség: ő mindvégig, minden felvett történelmi szerepben megmarad ugyanaz a figura, aki a Paradicsom kapuja előtt Luciferrel vitatkozott. Bármely szerepéből könnyen kilép, hogy Miltiadészből, Sergiolusból, Tankrédből újra Ádámmá váljon, sőt sokszor inkább úgy tűnik, eleve Ádámként van jelen, s felvett személyisége nem több az igazira húzott álarcnál. Ezzel szemben Tenki Réka elsősorban mindig felvett szerepét képviseli, s játékában csak néha és csak apró jelek szintjén van meg az egységesség. Pedig ha a rendező nem kívánja meg, hogy a sok Éva egy gyökérből hajtson ki, úgy nem érthető és nem átérezhető, hogy honnan ered a különös, mindig azonnal jelen lévő vonzalom az Ádámok és Évák – Danton és a márkinő, a messziről jött tudós és a falanszterlakó – között.
Tenki Réka az első felvonásban többször felvillant egy mindig felismerhető Évát. Ez az Éva az első emberpár szép indítóképében született: Szatory és Tenki akkor összefont lábbal és karral, ölelkezve, egymástól a lehető legkisebb távolságra élvezték az újonnan kapott életet és annak tisztaságát. Tenki Évája mintha ezt a nem is csak édeni, hanem egyetemesen idilli állapotot, ezt az elérhető legnagyobb intimitást keresné később is mindenütt, ahol csak esély lehet a fellelésére. Jellemző mozdulata is mintha ezt a pózt rekonstruálná: orrát, homlokát a másikkal összeérintve teremt akár a tömeg közepén is csendes, szeretetteli állapotot. Athénban kivonul a tömegből, és így ül kisfiával összefonódva, s többször látjuk így Ádámmal is; máskor – Konstantinápolyban – egy Tankréd-Ádám kezében felejtett, majd boldogsággal ott pihentetett kéz idézi az idillt. Ennek az Évának a számára viszont a prágai színekkel véget ér az előadás: itt azt látjuk, hogy bár Ádám is jelen van – még ha cselekvőképtelenül, kerekesszékben is –, Éva mégis más férfival keresi az idillt (ami különösen hangsúlyos úgy, hogy Alföldinél az egyiptomi színben sem más férfi, hanem egy gyerek volt Éva „partnere”). Tenki Éva-Borbálája itt az udvaronccal hajtja össze homlokát, most őt öleli a zajos környezetből kivonulva – mintha e szín végtelenül szomorú Évája épp az Ádámmal való, vágyott intimitás elmúlását – ha tetszik: a saját édenéből való kiűzetését – gyászolná.
Csakhogy a prágai színek az előadás felénél véget is érnek – mégis, Tenki Réka innentől még ilyen, kis jelekből épülő egységességet sem játszik Évájába: a rendező Alföldi Róbert tehát nem reagál a dráma Éva-képének hirtelen átalakulására, hanem elfogadja és adottnak veszi, hogy a szerethető Éva innentől többnyire kétes vagy negatív figuraként jelenik meg. Már a következő, londoni színben sem érthető, hogy a csak az adott sorokat eljátszó, a karakter múltjából semmit fel nem mutató Évának miért is lenne fontosabb Ádám egy másik, esetleg még szebb ékszereket ajándékozó férfinál; sőt Tenki a két prágai közé ékelt párizsi színben is valódi márkinőt és valódi utcalányt játszik olyasvalakik helyett, akiknek valami belső indíttatású dolga lenne Ádámmal. Többet nem tér vissza Tenki Réka ismert, intimitáskereső mozdulata, és a játéka sem valamilyen benső folyamatot fejez ki, inkább az épp kimondott mondatokat illusztrálja (igaz, ez korábban is jellemző volt játékára). Jellemző, hogy rengeteg szélsőséget használ: túl könnyen tör ki zokogásban vagy dühös ordításban, zajos kacagásban – ezzel egyébként nem kitűnve a többi színész közül: Alföldi láthatóan csak Szatory Ádámjától, László Zsolt Luciferjétől és Blaskó Péter Teremtőjétől várta el, hogy ne a forma felől közelítsék meg az érzéseket. Mégis, hogy Tenki is így tegyen, azt nem csak a prágai jelenetek csendes, mélységet mutató játéka, halk pityergése és valódi szomorúsága miatt várnánk, de a színésznő korábbi szerepei – melyek közül kiemelkedik a Katona József Színház Barbárokjának Anna Fjodorovnája – is bizonyítják, hogy képes lenne rá. Ráadásul a darabban a filozofikus szál mellett jelen lévő emberi történet is megkívánná, hogy ne csak Szatoryban villanjon fel minden találkozáskor, akár a legellenségesebb körülmények között a szerelem ígérete, az „őt mindig is ismertem” érzése, hanem Tenkiben is.
Ám Alföldi Róbert Tragédiájának – végül bebizonyosodik – nem a színészvezetés, s így nem is Éva szerepének továbbgondolása a tétje, hanem a darab formailag maivá, modernné, a ma emberéhez közelivé tétele, s így az ezerféle rendezői ötlet megvalósítása: a géppisztollyal munkára fogott mintha-moszkva-téri munkások Egyiptomban; a bordélyház jakuzzijában mulató hedonisták Rómában; az egy csapat mezét viselő, mégis egymás ellen focizó istenhívők Konstantinápolyban; a Stephen Hawkingot idéző Johannes Kepler vagy a legófigurákkal eljátszott londoni polgárok megmutatása. A színészek feladata ebben a rendezésben ezeknek az ötleteknek inkább a kivitelezése, mintsem az életre keltése; csak négy, a színlapon is különválasztott szerep emelkedik ki a tömegből: az Úré, Luciferé, Ádámé és Éváé. Fontosságában, kidolgozottságában, jelentékenységében e négyből Tenki Réka Évája a negyedik – ahogy általában: úgy tűnik, a színésznő meghívásával Alföldinek mégsem a konvencionális Éva-szerep megtörése volt a célja.
KOVÁCS BÁLINT
