Ötödik évadát kezdte meg idén nyáron a Kvártélyház Szabadtéri Színház Zalaegerszegen. A Hevesi Sándor Színháztól szervezetileg elkülönülő, de annak színészi gárdájából összeálló társulat a város központjában található, Mária Terézia uralkodása idején katonák elszállásolására épült Kvártélyház udvarán talál nyaranta ideiglenes otthonra. Az elmúlt néhány évben kialakult menetrend szerint minden évben egy saját bemutatót tartanak, és emellett újrajátsszák az előző években színpadra állított darabokat, valamint vendégelőadásokat is hívnak. Az intim belső udvar hangulatos helyszín, szűkössége azonban a színpadi lehetőségeknek és a nézőszámnak egyaránt – nem ritkán megmutatkozó – korlátokat szab. Pedig a megyeszékhelyi és a környékbeli nézőknek az idén csak ez az egy nyári színház kínált lehetőséget, mivel az egervári várat felújítják, így az Egervári Várszínház kényszerűségből Zalaszentgrótra költözött.

A zenés vígjátékok, musicalek után idén először prózai darabot állítottak színpadra, a Játék a kastélybant, Tompagábor Kornél rendezésében. John Braine angol író Hogyan írjunk regényt? című gyakorlati kézikönyve szerint kezdő író lehetőleg ne írjon olyan regényt, amelynek egy író a főhőse. Molnár Ferenc 1926-ban, amikor a Játék a kastélybant megírta, már befutott, híres szerző volt, aki éppen saját hivatását, a (dráma)írást és a színház a színházban alaphelyzetet állította a darab középpontjába. Még azt is megkockáztatta, hogy szakmai-dramaturgiai kérdéseket vessen fel benne, például a darabkezdés, az expozíció buktatóiról.

Hertelendy Attila, Nádházy Péter és Katona Kornél

A zalaegerszegi előadásnak éppen ezzel vannak nehézségei: lassan, kevéssé lendületesen indul. Amihez persze köze van magának a színműnek is, hiszen az is a harmadik felvonásra, a Turai által rögtönzött színdarab próbájának idejére pereg fel igazán, de főleg annak, hogy kezdetben a színészek sem találják igazán a helyüket, valahogy nehezen kvártélyozódnak be a kastélyba. Nádházy Péter (Turai) még nem annyira kedélyes, mint inkább kedélyeskedő, Katona Kornél pedig meglehetősen színtelen Ádám, a zeneszerző szerepében, nehezen hihető róla, hogy komoly szenvedély hevíti – ehhez kevésnek tűnik, és humorforrásnak sem elegendő, hogy a fejét rendszeresen az asztalba, falba, egyéb berendezési tárgyakba veri, míg atyai jó barátai meg nem akadályozzák ebben. A második részre (harmadik felvonásra) azonban gyökeresen megváltozik a helyzet. Jó jelzője ennek, hogy míg az elsőben Mészáros Tibor aranyszínű, virágmintás falikárpitok által meghatározott, funkcionálisan jól működő, de különösebb meglepetések nélküli díszletének egyik – önmagában egyáltalán nem hangsúlyos – elemére, egy poros tükörre tévedt minduntalan a tekintetem, a másodikban már fel sem tűnt, hogy poros, sőt, az sem, hogy egyáltalán ott van. Nem valószínű, hogy a szünetben megpucolták – inkább az előadás talál magára és ritmusára, szépen kitisztul a kép, már ami a szereplők egymáshoz és önmagukhoz való viszonyát illeti. Szakály Aurél (aki éppen itt, a Kvártélyházban aratta első sikereit néhány éve, és azóta már a Hevesi Sándor Színházban is egyre komolyabb szerepeket kap) Almády, a csapodár színész szerepében túlzásoktól mentesen hisztérikus, és a – Turai nemes

bosszújaként szerepébe írt – kacifántos francia nevekkel is látványosan, kacagtatóan, de mértéket tartva birkózik. Így a végére még egy kis jóleső melankóliát is bele tud csempészni a levitézlett, öregedő színész karakterébe. Foki Veronika Annie-ja nem számító férjvadász és nem nagyon szerelmes menyasszony, hanem lelkileg valahol a kettő között lévő, Ádámhoz ragaszkodó, helyzetét, lehetőségeit józanul felmérő, mérlegelő színésznő – ebben az esetben a szóösszetétel mindkét tagja egyaránt hangsúlyos. És ha az első részre igaz is, hogy Katona Kornél jelenléte nem elég intenzív, megszólalásai haloványak, itt, amikor egyetlen szót sem kell szólnia, csak nézni az előtte kibontakozó játékot és persze elsősorban Annie-t, hirtelen nagyon is intenzív lesz a jelenléte. Amit szavakkal nem tudott hitelesen elmondani, azt a tekintetével érthetően és átélhetően kommunikálja: fájdalmat, sértettséget, büszkeséget és a lassan feléledő reménykedést. Nádházy Péter is megtalálja Turaiban a műveivel a valóságot is átírni képes, öntudatos művészt, aki azért nem mentes némi gonoszkodástól sem a jó ügy érdekében. Hertelendy Attila Gál, a drámaíró kolléga szerepében végig megbízhatóan adja Turai ellentettjét, a félig telt poharat mindig félig üresnek látó örök pesszimistát. György János egy éven belül a második inasszerepet játssza (a Mágnás Miskában láthatta a közönség nemrégiben), megint arisztokratikusan és megint nagyon emberien, mégis máshogyan, mint ott.

A Griff Bábszínházból érkezett Balázs László lelkes és nem túl okos Titkára jól illeszkedik az összképbe.

A Játék a kastélyban sokkal többet is elmondhatna valóság és színház viszonyáról, igazságról és hazugságról, az illúziók lerombolásának vagy megtartásának dilemmájáról, kényszeréről, mint ez az előadás. (Nem is olyan régen bizonyította ezt Mohácsi János rendezése a kaposvári színházban.) Ez a feldolgozás nem ezt teszi, nem megy tovább a hagyományos interpretációknál, megmarad a Molnár Ferenc adta műfaji megjelölés („anekdota”) keretei között, felvállaltan „csak” mesélni és szórakoztatni akar, és ezt a vállalását a második felvonásban maradéktalanul teljesíti is. A nézőközönség pedig ezen az esőnapokkal tűzdelt nyáron kivételesnek számító, szép és tiszta estén nagyon hálás volt ezért. Az csak a másnapi újságokból, hírekből derült ki, hogy valamikor háromnegyed tíz tájban, tehát az előadás alatt, egy Zalaegerszegről is jól látható meteor villant fel és hullott szét az égen, de ezt mi ott, a Kvártélyház udvarán, nem láttuk.

TURBULY LILLA