Amikor három évvel ezelőtt meglepetésbulit szerveztünk a nyolcvanadik születésnapjára, közel százas listát írtunk össze a meghívandó barátokról. Sokan jöttek el köszönteni Máté Lajost, és sokáig tartott a távol maradók üzeneteinek fölolvasása is. Mert Máté Lajost, pestiesen szólva, mindenki ismerte, szeretni való, népszerű ember volt. Emellett színházi ember is, a színház volt az élete.

Édesapja, a tudós és szerkesztő Máté Károly örült, hogy a bölcsészkart választotta fia, aki azonban hamarosan otthagyta az egyetemet, és már húszévesen „samesznek” szegődött a Várkonyi Zoltán vezette Művész Színházba. „Samesznak lenni nehéz és rossz, és okvetlen némi öngúny kell az elviseléséhez. A samesz ugyanis nem más, mint a rendező mellett önként és ingyen tanuló rendezőjelölt, akinek fő tevékenysége, hogy ott ül és figyel, és rendezőnként változik, hogy hol mit csinálhat. Rendezőpéldányt írhat, ügyes-bajos dolgokat intézhet, feketéért és cigarettáért mehet – és sokak szerint nem kell tudomásul venni, hogy létezik” – írta 1948-ban a szorgalmasan vezetett naplójában, mely hatvan évvel később, épp a Criticai Lapok kiadásában könyv alakban is megjelent Samesz voltam a Művész Színházban címmel. Mára már színháztörténeti dokumentum, mely átfogó képet rajzol a színházak államosítása körüli időkről. Szerzője aprólékos gonddal jegyezte föl, hogyan próbálnak a színészek, mit játszanak a budapesti színházak, mi megy a mozikban és miről beszélnek a különféle ankétokon. Alig egy évet töltött a Művész Színházban, mikor az akkori kulturális politika erőszakkal föloszlatja a társulatot. De ekkorra már Máté Lajos a színház rabjává vált. A Nemzetiben folytatja a „sameszkodást” Major Tamás mellett, majd egy akkoriban szokásos – ahogy később ő maga mesélte – „rendezői gyorstalpaló” elvégzése után hivatásos lesz. Békéscsabára szerződik, sokat dolgozik, sokat rendez – egy év győri kitérővel – egészen 1972-ig. Ám akkor egy hirtelen vargabetűvel a Népművelési Intézet (ma Magyar Művelődési Intézet) főmunkatársa lesz. „Rossz rendező voltam – nyilatkozta önkritikával 1998-ban –, amikor rájöttem erre … akkor adtam föl. Ez a hetvenes évek első éveire esik, amikor Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor, Székely Gábor feltűnt. Akkor azt mondtam, hogyha én ezt nem tudom úgy csinálni … akkor ott kell hagyni a pályát.”

A Népművelési Intézetben aztán hasznát veszi félbehagyott bölcsésztanulmányainak, főleg angol nyelvtudásának, mert az ő közvetítésével veszi föl az intézet több nemzetközi színházi szervezettel a kapcsolatot, ő maga pedig az Amatőr Színházak Nemzetközi Szövetségének (IATA) lesz vezetőségi tagja, s az is marad évtizedeken keresztül. „Lajos volt sokunk számára a ragyogó példája az amatőr színházak elismertetéséért való harcban – olvasható a IATA honlapján –, szellemes és jó humorú ember.” Olyan időben kezdett szívósan dolgozni a nemzetközi kapcsolatok kiépítésén, amikor ez nem volt könnyű föladat. Sokat utazik, sok izgalmas előadásról számol be. „A mi amatőr együtteseinknek is még többet kellene utazni – látni és tanulni. Idehaza pedig nem másolni, hanem beolvasztani, hasznosítani a látottakat. Ezt talán segíti majd az, hogy a fesztiválhoz kapcsolódó kongresszuson hazánk amatőr színjátszó mozgalma belépett a nemzetközi szövetség tagjainak sorába” – írja 1973-ban a Színház című folyóiratban a monacói fesztiválról szóló összefoglalójában.

Székely György, Bárdi György, Máté Lajos és Tarján Tamás a könyvbemutatóm

Később kudarcként mesélte, hogy az általa látott külföldi előadások közül alig-alig sikerült Magyarországra hívnia néhányat, viszont fesztivál-válogatókat igen, például Kazincbarcikára, akik állandóan delegálnak tőlünk együtteseket. Így tesz szert nemzetközi hírnévre a Stúdió „K” Woyzeckje, vagy Paál Istvánék Petőfi rockja. Jelentős amatőr együtteseket (ma inkább alternatívoknak hívnánk őket) juttat el külföldi fesztiválokra. Bár ezek az együttesek annak idején nemzetközi sikereik ellenére a tűrt kategóriába tartoztak, de jó részük az egyetemek berkeiben működött, ami egyfajta védelmet is jelentett. Ők a hivatalostól eltérő színházeszményt képviseltek, másképp próbáltak, másképp játszottak. Máté Lajos sokszor tartja miattuk a hátát – de visszaemlékezéseiben is mindig azt állította, meg is érdemelték. Paál István, Halász Péter, Ruszt József, Fodor Tamás – csak egy-két név azok közül, akiket védelmébe vesz.

De nemcsak fesztiválok fűződnek a nevéhez, hanem a tehetségek gondozása, nevelése is. A Népművelési Intézet föladatai közé tartozott különféle tanfolyamok szervezése az amatőr világban mozgó színészeknek, rendezőknek. „Együtt voltunk, irodalommal foglalkoztunk, utaztunk, Tatabányai Munkásszínjátszó Fesztivál, kazincbarcikai fesztivál, kisvárdai táborozás... tanított bennünket Duró Győző, Máté Lajos, Hules Endre, Bicskey Gábor...” – sorolja egy interjúban Mucsi Zoltán, de sorolhatnák sokan mások is. Nem volt „szabályos” tanár – sok-sok anekdota, elkanyarodás jellemezte óráit –, de a színház iránti szenvedélyt mindenkibe beleoltotta.

A kötet borítója

S idősödve még egy kaland várt rá: színészként szerepelt a fia, Máté Gábor rendezte Rosencrantz és Guildenstern halott című, azóta legendássá vált katonás előadásban, majd a Fodor Tamás rendezte Székekben, Törőcsik Mari és Iglódi István partnereként. Ezt is élvezi és sikere is van.

És itt van még egy kézirat: könyve megjelenése után tervezte a folytatást – összegyűjtötte, magnóra mondta húsz év színháztörténetét, az ötvenes évektől a hetvenesekig, ahogy ő látta.

Máté Lajos elment egy október végi napon, de nem hagyott magunkra. Itt ez a földolgozásra váró kézirat, itt a vele töltött beszélgetések emléke, és itt van ő maga is morgós-kedves-szellemes lényével…

Bárcsak meg lehetne fogalmazni, ki is volt az az ember, akinek a nyolcvanadik születésnapjára oly sokan gyűltek össze!

LŐKÖS ILDIKÓ