Meglepetéssel kezdődik az a Woyzeck-előadás, amelyet műsorára tűzött a Katona József Színház. A közönség tudja, nem az eredeti Büchner-drámát, hanem annak Tom Waits zenéjével ötvözött változatát játsszák. Ám váratlanul éri, hogy egyszer csak angolul szólal meg az első dal. Lehet egy darabig latolgatni, nem csak afféle „nyitó” effektként használnak-e idegen nyelvet, amelyhez visszatérhet esetleg a finálé, keretbe zárva a közbenső jeleneteket. De csakhamar nyilvánvaló lesz, hozzá kell szoknia a nézőnek. Anyanyelvi fokon beszélők előnyben (még szerencse, hogy globalizálódó világunkban az angol a minálunk is elterjedt „második” nyelv). Aki nem egészen perfekt, az fordítgatja magában. Aki egyáltalán nem beszéli, az csak a színpad felett megjelenő (Szálinger Balázs magyarította) szöveget olvasgathatja. Amivel fontos pillanatokat veszíthet az előadásból. Nem öröm.

Kiss Eszter, Nagy Ervin, Keresztes Tamás, Bezerédi Zoltán, Jordán Adél és Fekete Ernő (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A műsorfüzet homályos tájékoztatást ad, mely szerint: „az előadás dalai a szerzőkkel kötött szerződés értelmében, angolul hangzanak el, magyar nyelvű feliratozással”. Sejthető, persze, hogy e megállapodás a jogtulajdonos alkotó, s nem a színház kívánságára született (amit megerősítettek, amikor rákérdeztem). Arról nincs információ, vajon mikor derült ki, hogy csakis e feltétellel mutatható be a mű. Még az évadtervezés időszakában? Jóval a próbák kezdete előtt? Vagy amikor már visszafordíthatatlan volt a folyamat? Mindenesetre az előadásnak azt is bizonyítania kellett, hogy e nehézség ellenére megérte bemutatni. S a látottak igazolták.

Dicsérendő az, aki e változatot fellelte. S aki a kényszerhelyzetben nem cserélte le Georg Büchner sokszor játszott drámájára. Robert Wilson – 2000-ben, Koppenhágában bemutatott – előadásához Ann-Christin Rommen és Wolfgang Wiens készített erősen, de lényeglátón megkurtított textust (a magyar előadás számára a dramaturg Radnai Annamária annak gondozója), helyet teremtve a daloknak, amelyeknek szövegét maga Tom Waits és felesége, Kathleen Brennan írta. Minden változat, átigazítás, adaptáció mércéje, hogy megütik-e azt a minőséget, amelyet az eredeti opus képvisel. Lehet más, akár nagyon más, de ne legyen silányabb. A német drámaköltőnek nem kell forognia a sírjában, mivé lett százhetvenegynéhány esztendeje írott, töredékesen maradt színműve, olyan zenével gazdagodva ezredfordulónkra, amely példát mutat a színházi választékban.

Annak idején, az ötvenes–hatvanas években, amikor az operettek mellett felbukkantak az első nagy, mára klasszikusnak számító musicalek, mint a West Side Story, a My Fair Lady vagy a Hegedűs a háztetőn, megörültünk annak, hogy dramaturgiai csomópontokon, nem betétszámokként, hanem a tartalmat kibontva szólaltak meg a dalok. Azóta „szabadon választható” lett e sajátossága a műfajnak – már van olyan vonulata is, amelyik nyíltan vállalja, hogy csupán a „show”-t szolgálja. A Woyzeck most olyan színházat kínál, amely szinte tanúságot tesz, hogy a dráma és a zene egymást elválaszthatatlanul erősbítheti. (Ahogy Alban Berg Wozzeckje esetében is az operaszínpadon.) Ráadásul Tom Waits zenéjének olyan egyéni hangzásvilága van, amelynek távolról sincs köze a már-már kereskedelmi, a Broadwayre kacsingató ízléshez. Mondhatni, ahhoz képest „alternatív”, ugyanakkor idézi az amerikai folklórt, a kocsmák, a jazzkávéházak zenéjét.

A Woyzeck tízegynéhány száma szoros egységet képez. Fülbeszökő, milyen erőteljes a ritmikája. Szinte sulykoló az e tekintetben legmarkánsabb dalokban (mint a nyitó Misery’s the River of the World, a munkaritmust adó Go’s Away on Business, a repetitíven zakatoló Starving in the Belly of a Whale). De karakteres a ritmus a hangszeres „alapban” az olyan számoknál is (mint az Everything Goes to Hell vagy az All the World Is Green), amelyekben dallamosabb az énekszólam. S akkor sem hivalkodó a melódia, amikor domináns (mint az emelkedő-ereszkedő, altatóhoz illően ringató Lullaby esetében). Mindettől Tom Waits zenéje olyan sallangtalanul szikár, hogy nyíl-egyenesen vezet egy kegyetlen, irgalmatlan világba.

Rozsdálló falak sorakoznak, felül rácsozattal, alul lehajtható, rekeszt takaró padféleséggel. Alig-alig nyújtanak „menekülési útvonalat”, csupán a végjátékban tágul ki majd a tér. Ebben a durva, minden komfortot nélkülöző környezetben (Khell Zsolt díszletében) olyan személyek jelennek meg, akiknek a tehetősebbjei, a hierarchia magasabb lépcsőit elfoglalók sem hordanak finomabb öltözeteket (Szakács Györgyi tervei szerint). Egy-egy szokványos öltöny, ormótlan nagykabát, legfeljebb „mesterségük címerét” mutató holmik különböztetik meg e keveseket azoktól, akiknek zömmel sprőd lenvászonból varrott zsákruhák, illetve pamuttrikók, katonás nadrágok, bakancsok jutnak, de még elevenebb színek sem. Ha mégis, akkor – mint egy-egy égővörös – vizuális felkiáltójelként tűnnek ki a mindennapi szürkeségből.

A lepusztult életminőség különös asszociációt is kelt (amit még a kénytelen idegen nyelvűség is jótékonyan erősbít). Mintha nem is a múltban, nem is a jelenben volnánk, hanem az emberiség – a borúlátók által mind közelibbre datált – jövendőjében, amikor mindinkább a puszta létfenntartás lesz a cél. Egy vízió sejlik fel, kopárrá sivárodott glóbuszon, ahol az érzelmeket, a gondolkodást már devianciának minősítik. Jól illenek ebbe olyan képtelenül groteszk figurák, mint a szüntelen zöldborsóevés biológiai hatásait, a kihajított macskán a gravitációt vizsgáló Doktor, vagy a Kapitány, aki legszívesebben lelassítaná a földgolyó forgását is. Ascher Tamás rendezése megannyi gondolattal tetézi a büchneri eszméket. Erősen szembeállítja az „új világhoz” alkalmazkodókat azokkal, akik még hordozzák a régi emberi értékeket, ki nyomokban, ki pedig zsigereiben, lelke legmélyében. Ezzel a szellemiséggel emeli veszendő emberi lényegünk hősévé Woyzecket.

S ehhez olyan színésze van, mint Keresztes Tamás, aki a szélsőséges helyzetekben sem szakad el a lelki történések valóságosságától. Nem beteg, zavarodott, bolond az ő Woyzeckje, ahogy még kedvese is hinné. Csupán szembenéz a rémláttással, hogy robaj rázza az eget, amely alatt minden összeomlik. De kitart – borotválja a Kapitányt, zokszó nélkül eszi a zöldborsót, szolgáltatja vizeletét a kuruzsló kísérlethez, az érte kapott garasokat hazaviszi párjának. Viseli a robotot, a nyűgöket, csak azt nem, hogy mindennek értelmét, az összetartozás érzését elvegyék tőle. A gyilkosságba torkolló szenvedélye sem kárhozatos, igazsága van.

Az asszonya, Marie nem hitvány nőstény. Jordán Adél azt sugározza, hogy szereti párját, szereti gyermekét, de reményvesztett. És gyengébb, gyarlóbb annál, hogy megküzdhetne a nyomasztó kilátástalansággal. Abból csihol magának örömet, aminek még van „csereértéke” az érzéketlenek között is, perzselő nőiségéből. De eredendő tisztaságára vall a bűntudata, szinte kihívja maga ellen a sorsát.

Alkalmi szeretője méltatlan hozzá. Az Ezreddobos csak egy páváskodó hím, akit Nagy Ervin dúsan ruház fel talmi csillogással, egy tőről metszett tulajdonságokkal. A hetyke küllemhez hiúság, önteltség, fölényeskedés, ostobaság társul. Míg Kovács Lehel visszafogott árnyalatokkal festi le Woyzeck bajtársát, bizalmasát, Andrest, segítőkészségét, egyszersmind tehetetlenségét a megállíthatatlanul bekövetkező tragédiában. A szomszédnőnek más-más arcát mutatja Kiss Eszter, amikor a „tisztességes asszony” pozíciójából megszólja Marie-t, s amikor a női magányosságot énekli ki magából. A Bolond is más-másmilyen Elek Ferenc alakításában, amikor mintegy kikiáltóként az embereken túltevő állatseregletet konferálja fel, majd amikor a mutatványos hangütéstől megválva, a szavaiban, gyermekdajkáló gyöngédségében balsejtelmű szomorúság lappang.     

A Kapitány és a Doktor képviseli egy közönyös, részvétlen, lélektelen társadalom elitjét, miközben egyikük, Woyzeck feljebbvalója azzal tetszeleg önmagának, hogy nagyon is empatikus, emberszerető. Bezerédi Zoltán felsőbbrendűen kioktató, testben és lélekben eltunyult, a militáns attitűdöt kényelmes civilségre cserélt tisztet formál. A másikuk pedig eltávolodva az orvosi hivatástól a sarlatán kísérletezésben leli kedvét. Fekete Ernő a tudóskodó higgadtság álcájával szembesíti egy eszement mániákusságát, perverzióit, erőszakosságát.

Lelkek és lelketlenek, pontos ábrázolásokban. Nívós a játék, professzionálisan kontrollált, mértéktartó, még sincs szűkében az érzelmeknek. A színészek nemcsak prózában jelesek, de énekben is, mozgásban is. (Ha azt tesszük mérlegre, kinek az alakításában forrott össze leginkább e hármasság, akkor a muzikalitását többször bizonyító Keresztes Tamás és az operaszínpadot is kipróbált Nagy Ervin neve kívánkozik az élre.) A vokális szólamok túlnyomórészt nem követelnek meg különleges hangi adottságokat, széles hangterjedelmet. Sejthette, aki hallotta már Tom Waitset énekelni. Talán éppen a Blood Money című lemezéről, a Woyzeck dalainak felvételéről, amelyeket rekedtes hangján, némelykor szinte mormolva ad elő. Nem sokkal kényesebb elénekelni, mint a Brecht-drámákhoz járuló Kurt Weill- vagy Paul Dessau-songokat. Mégsem kis feladat. Hányszor botlunk bele olyan zenés produkciókba, akár tingli-tangli szerzeményekkel tűzdelt zenés vígjátékokba, ahol mégis hamis énekhangok sértik a fület? Ami egy társulat igyekezetén, a gyakorlatlanabbul éneklők ambícióján múlik, nem utolsósorban a korrepetitoron. E tisztet most Philipp György, a zenei vezető töltötte be, és nagyszerű munkát végzett. Az a zenekar – vagyis kettő, hogy kinek-kinek váltótársa is legyen –, amelyik köréje verbuválódott, szintén kitűnő. Az általam hallott felállásban Philipp György (zongora) mellett Szalay Tamás (nagybőgő, basszusgitár), Fritz József (klarinét, szaxofon), Bizják Gábor (kürt), Kurucz Krisztián (cselló), Tömösközi László (ütők) úgy játszik, mintha régen összekovácsolódott együttes lennének.

Közös, azonos minőség jött létre a Woyzeck „mozgásszínházi” perceiben is. A nyitókép szögletes-darabos koreográfiájától a gyorsabbra vagy lassabbra tempózott lépteken át a tangós kompozícióig, s így tovább. Horváth Csaba elgondolását nemcsak a színészgárda teszi sajátjává, de szemlátomást hat Ascher Tamásra is. Több évtizedes pályáján sokat és sokfélét rendezett, összetéveszthetetlen a realistánál keserűbb-kihívóbb szellemisége, amelyet mindig óvakodott formalista eszközökkel tolmácsolni. Most sem rugaszkodott el ízlésétől. De megmerítkezett egyfajta Gesamtkunst közegében, amelyben lám, elementáris hatásokkal élhet. Szinte „látványszínházzal” zárja le Woyzeck és Marie drámáját. Ahogy közelednek a halál pillanatához, mindinkább lemond arról, hogy az arcukról, a tekintetükből olvassunk. Összefonódó testeket látunk a táguló térben, amint egymást tépik, sebzik, együtt hengerednek, görögnek. „Szép gyilkosság, olyan szép, amilyet csak kívánhat magának az ember, már rég volt dolgunk ilyennel.”

BOGÁCSI ERZSÉBET