Csongor és Tünde háttal állva várja az érkező nézőket, s a némiképp hosszúra nyúló ültetés alatt mozdulatlanul tekint a színpad mélyére. S mivel a játék az Éj bejövetelével kezdődik, még az is sejtheti, hogy nem tradicionális Csongor és Tünde-bemutatót lát majd a Vígszínház Házi Színpadán, aki addig nem szemrevételezte különösebben a Csík György által főként egyszerű dizájnelemekből összerakott teret, illetve a szintén általa tervezett, színes, változatos ruhákat.

Puskás Zoltán alaposan meghúzta Vörösmarty drámáját, a lírát szikárabbá tette, a meseszerűséget egzotikummá változtatta, az archetipikus karaktereket leegyszerűsítette. A rendezés nem ambicionálja, hogy a boldogságkeresés filozofikus perspektíváit a mese toposzain keresztül bontsa ki, de azt sem, hogy a mesehősök helyébe bonyolult, izgalmas karaktereket téve, alapvetően realisztikus történetként értelmezve bontsa ki a drámát. Sőt, tulajdonképpen magát a hagyományos szöveginterpretációt sem igen erőlteti. Mert igaz ugyan, hogy a mese toposzait hanyagolja, zárójelbe teszi, de a helyükbe nem ültet pszichológiai motivációkat. Mirígy például nem azért akar ártani a címszereplőknek, mert a mesék gonosz boszorkányaként ez a funkciója – hiszen hangsúlyozottan mai, fanyar, öregedésnek indult nőként viselkedik –, de ugyanakkor semmilyen konkrét motivációja sem érzékelhető; nem látszik, hogy reménytelenül szerelmes lenne Csongorba, hogy Tünde pusztán ifjúságával dühítené stb. Mindezt több figura, helyzet, kellék esetében el lehetne mondani. A mese és a pszichológiai motiváció együttes kiiktatása akár egészen eredeti, izgalmas előadást is eredményezhetne – ha a szöveginterpretáció helyén egy önálló színpadi világ, esetleg színházi nyelv állna, mely az alapmű elemeit felhasználva tudna érvényeset mondani jelenünk mind reménytelenebb, mind kétségbeesettebb boldogságkereséséről.

Péter Kata, Csőre Gábor és Tornyi Ildikó (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Puskás Zoltán rendezése főként azért okoz csalódást, mert a kiürült interpretációs tartományt csak tetszetős közhelyekkel tudja pótolni. Az előadás kétségkívül megjelenít egy kaotikus, értékeit vesztő világot, de jórészt csak a banalitások szintjén. Ebben a világban mindenkinek megvan a maga statikus szerepe, különösebb változás sem a világon, sem a szereplőkön nem érződik. Az Éj (Venczel Vera) bejövetele az előadás kezdetén rögvest zárójelbe teszi az időszerkezetet (a hajnal–dél–éj hármassága nem is kap jelentőséget), de háromszori megjelenése, illetve a monológ részleteinek három ponton történő elhangzása nem jelöli ki a játék kereteit. Inkább amolyan figyelmeztető jelenségként lép be újra és újra az előadásba, melyben mintha egyedül képviselné a mesén át tükröződő transzcendenciát. A szereplők viselkedése mai magatartási attitűdöket képez le. Csongor (Józan László) a világból keveset értő naiv bölcsészfiúnak tűnik, Tünde (Tornyi Ildikó) pedig leginkább mísz kékharisnyának, aki egészen az utolsó jelenetekig csak önfeledten sodródik az eseményekkel. Mirígy (Pap Vera) cél nélkül bolyongó, mások sorsát ügyetlenül gabalyító, magányos nőnek látszik, míg Ledér (Majsai-Nyilas Tünde) professzionális utcalánynak. Az ördögfiakról (Nagy Dániel Viktor, Ágoston Péter, Papp Dániel) nemigen tudni kicsodák, de kétségtelenül mutatnak valamit napjaink nyers agresszivitásából. Balga (Csőre Gábor) és Ilma (Péter Kata) a többieknél többet hordoznak eredeti (mese)funkciójukból, legfeljebb a folyton fecsegő, földhözragadt bizalmas szerepkörébe a vagány, laza fiú/lány sablonjait keverik. Valamennyi figura túl egysíkú, tipizált ahhoz, hogy a kaotikus, fogódzók nélküli világ egy-egy szegmensénél többet jelentsen. Árulkodó a három vándor (szintén Nagy Dániel Viktor, Ágoston Péter, Papp Dániel) alakja, melyeket látványos eszközökkel gyúr kortársivá a rendező: az egyik meleg, a másik kettő elmekórtani eset. Karikírozott a mozgás, a tekintet, majd’ minden gesztus – a mondatok (melyeken keresztül a markáns kortársi mondanivaló elvben könnyen előhívható lenne) el is sikkadnak. Másodjára pedig a vándorok már nem jelennek meg (ami indokolt is, hiszen első jelenetük után semmi tétje nincs további sorsuknak).

Ezzel a képpel markánsan áll szemben a látvány, a zene. Szépek a ruhák, szép a világítás, kellően egzotikus a muzsika; mindez együttesen egy olyan szférát, egy olyan létet jelenthet, ami után az ember csak vágyakozhat. Csak hát itt mindenki a Földön kívánja megtalálni a boldogságot, beleértve a figyelmeztetés ellenére emberré váló Tündét is. Akit elér a büntetés: a rendező kevéssel a boldog végkifejlet előtt meggyilkolja. Gondolom, ezáltal is illusztrálva, hogy földi világunk nem csak az idillitől áll messze, hanem a teremtés helyett a pusztulás színhelye. És mindezzel nem is a mondandó banalitása, egysíkúsága a legfőbb probléma, hanem az, hogy minden pusztán illusztráció az előadásban. A szereplők közt nincsenek bonyolult érzelmi-érzéki viszonyok (még egyszerűek is alig), az egyes fordulatok önkényesek, de ugyanakkor nem találkozunk többértelmű, a reálszituációkat kiváltani tudó szimbólumokkal, a mesedramaturgia helyén pedig nem épül eredeti asszociációs rendszer. A színészek aligha tehetnek mást, mint amit tesznek: lelkiismeretesen és invenciótlanul felskiccelik a tipizált karaktereket. Az előadás kellően rövid, színes és zenés ahhoz, hogy lekösse a fiatal célközönséget. Ám sajnos, kellően közhelyes és semmitmondó ahhoz is, hogy érveket adjon mind a klasszikusok hagyományoktól eltérő interpretációját, mind a szöveginterpretációs előadásformától való elszakadást elvből ellenzőknek.

URBÁN BALÁZS