„Sikerült megnézned a Les Naufragés du Fol Espoir előadását Bécsben?” – kérdezte egy francia barátnőm. „Én háromszor láttam” – írta. „Végre láttam, és valóban csodálatos volt” – válaszoltam, „bár német tudásom hiányosságai nem könnyítették meg a megértést. Én is szívesen megnéztem volna többször…” A 2010-es előadás most 2012-ben jutott el a közelünkbe – sohase hozzánk, sajnos – a bécsi színházi fesztiválra. 2008-ban szintén Bécsben sikerült megnéznünk a hasonlóan felejthetetlen Les Éphémères-t. (Erről az előadásról annak idején szintén beszámoltam a Criticai Lapokban.) A Théâtre du Soleil minden egyes előadása különleges élmény. A most 73 éves Ariane Mnouchkine éppen 45 évvel ezelőtt alapította színházát.
A cselekmény képzeletbeli utazások sorozata térben és időben, s a megelőző két előadáshoz hasonlóan (Le dernier caravansérail – Odyssées, Az utolsó karavánszeráj – Odüsszeiák, valamint a Les Éphémères – A tovatűnők) lényegében a XX. századot meghatározó társadalmi utópiák mentén halad, nem kronologikus epizódok során. A két szálon futó cselekmény alapja egy igen eredeti ötlettel film a színházban. 1914-ben, éppen a háború kitörésekor, lelkes rajongók egy némafilmet forgatnak. Témáját egy befejezetlen Verne-regény ihlette: az Őrült Remény nevű hajó balesete a Horn-foknál, Chile déli partjai alatt. Részben innen az előadás szomorkásan groteszk címe.
Ariane Mnouchkine ezúttal is sajátos térben teremt színházat (eredeti, párizsi otthonuk az egykori lőszergyár épülete), tágas teret, nagy színpadot választ; 2008-ban az egykori vágóhíd funkcionálisan átépített modern terében láttuk a varázslatos Les Éphémères-t, ezúttal pedig a bécsi vásár egyik pavilonjában Az Őrült Remény hajótörötteit. Ott a gördülő színpadok váltakoztak, és időnként egyszerre többön is folyt a cselekmény, míg a jelenlegi előadásban a nagy színpad a játéktér.
(fotó: Théâtre du Soleil)
Már a színházba való belépésünkkor érződik az a bensőséges hangulat, amelyet Mnouchkine teremt (interjúiban kifejti, mennyire tiszteli a közönséget): a színészek, mint megszoktuk, egy átlátszó függönnyel elválasztott oldalsó térben sminkelnek az előadásra, karnyújtásnyira a közönségtől, Mnouchkine kedves ismerősként jön-megy, beszélget a nézőkkel, jelen van – az előadás kezdetekor pedig néhány üdvözlő szó után tájékoztat az előadás menetéről. Jelen idő, jelenlét (mint a vele készített interjúkötet címe): a rendezőnő, a színészek, mindenki teljes személyiségével s tudásával van jelen.
A cselekmény több szinten játszódik: a hajótörés, a történelmi események és az ezekről szóló film készítésének síkjában. A némafilm groteszk íze valamelyest elvesz a tragikumból: kívülről láttatja a történelmet, eltávolít tőle, zárójelbe tesz, megkérdőjelez. A filmkészítők kissé naiv, ügyefogyott igyekezete, hogy mindezt megörökítsék, közvetíti a történelmi, az emberi tragédiákat, a „nagy” történelmet és a mikrotörténelmet. Mnouchkine interjúiban a színház nevelő és szórakoztató mivoltáról beszél – lejártnak is tetszhető elképzelések, de nála mindez új kontextusba kerül, s az irónia és a humor feloldja a didaxist. A XX. század eleje a félresiklott távlatok, lehetőségek, az utópiák bukásának fényében igazi nagy színházi élményként elevenedik meg előttünk.
Az előadás keretjátékkal kezdődik. A színpad homályban van: egy kutatónő egy bakelitlemezt keres a disszertációjához. A Népművelési és Szabadidős Film mozgalmáról ír. A kísérleti hangfelvételt a nagyapja küldte a frontról, arra a filmre utal rajta, amelyet alig korábban, 1914-ben forgattak. Ezt a forgatást elevenítik meg a szemünk előtt. Ő, Louis, a Párizs környéki Au Fol Espoirnak, az Őrült Reményhez címzett kisvendéglőnek volt a tréfamestere, a film fontos szereplője, többek között Szalvátor főherceg megszemélyesítője.
(fotó: Théâtre du Soleil)
A frontról küldött bakelitlemez a filmért rajongó nagyapa szájába adja a művészetbe vetett remény megfogalmazását: „az egyetlen csatamező, mely számít, a művészet, az emberek mozija és az oktatás”. A művészet, a nevelés, az oktatás új korszakot nyithat az emberiség történetében, ennek lehetősége vagy lehetetlensége az előadás nagy kérdése.
Az emblematikus című étterem tulajdonosa, Félix az új művészet, a film szerelmese, ezért adja kölcsön padlását egy filmforgatásra. Monsieur Jean LaPalette (Maurice Durozier) testvérével, Madame Gabrielle-lel (Juliana Carneiro da Cunha), valamint barátjukkal, Monsieur Tommasóval (Duccio Bellugi-Vannuccini) készíti a filmet az Őrült Remény nevű, szerencsétlenül járt hajóról. A színészek szinte mindannyian 2-3-4 szerepet is játszanak – valamiképpen ez is hozzájárul a nagy történelmi tabló sokszínűségéhez, illetve a távolságtartás megteremtéséhez. A Bécsi Vásár pavilonjában érdeklődésemre örömmel újságolták, hogy magyar színésznő is dolgozik az együttesben: Jancsó Judit (aki az Eszter nevű magyar pénztárosnőt, valamint az énekesnő Rachel ápolónőjét alakítja). Mivel némafilmet forgatnak, a film szereplői helyett a narrátor beszél, illetve ő kommentálja a film cselekményét, valamint feliratokat látunk – a film készítői természetesen közvetlenül megszólalnak, hiszen a forgatás a színházi előadás cselekménye. Ez a fajta színészi munka is nagymértékben hozzáad az előadás igen sajátos hangulatához.
A forgatás közösségi alkotás lesz, akárcsak a Théâtre du Soleil munkája, miközben idézőjelbe is teszi mind a hajótörés történetét, mind a nagybetűs történelmet – alkalmasint suta igyekezetével, a némafilm burleszkjével ironikus ellenpontot is teremt a XX. század nagy sorsfordulójához, az I. világháborúhoz. A négyórás előadás, melyet szó szerint elénk varázsolnak a makro- és a mikrotörténelem nagy kihívásairól, mint az ismertető mondja, az ismeretlenről, a szerelemről, a kalandról, az ambícióról, a veszélyről, a barátságról szól, azaz – tehetjük hozzá – az emberi lét elemi kérdéseiről.
A mű ihletőjeként elsősorban a befejezetlenül maradt A Jonathan hajótöröttei című Verne-regényre utalnak, ez azonban az előadásnak csak egyik előzménye a sok közül. Számtalan forrást említenek a színház honlapján: Stefan Zweigtől A tegnap világát például arról a reményteli világról, amellyé a XX. század válhatott volna.
Az előadás szövege ezúttal is kollektív alkotás, melyet a színház házi szerzője, Hélène Cixous írónő jegyez. Nem mehetünk azonban el szó nélkül a fantasztikus zene mellett sem, amely Jean-Jacques Lemêtre műve – Wagner, Strauss, Beethoven és sok más (1914 előtti) szerző kompozícióinak átdolgozása, a kor divatos tánczenéi, a tangó, a paso doble némafilmzeneként feldolgozva. A szépreményű hajó indulásakor az utasok éppenséggel az Internacionálét éneklik. A kitűnő zeneszerző arra is példa, hogy bármennyire is „kézműves”-nek, rögtönzöttnek tűnik az előadás, amelyben a színészek végzik a díszletezők vagy a világosítók munkáját is, minden mögött igazi magas szintű és szellemesen invenciózus profi alkotómunka van. A színészek előttünk varázsolják elő s néha el is játsszák a maguk egyszerűségében is rendkívül hatásos díszleteket, így például szelet csinálnak – zsinórok segítségével úgy mozgatják a lepedőket, mintha a szél járná át a színpadot és a szereplők ruháját. A hajót például néhány deszkával és a kajütablakokat jelző vászonnal, illetve átlátszó ablaknyílásokkal jelzik, a jégvilágot néhány színpadra terített kelmével. Mnouchkine mindig halálosan komolyan veszi a színházat, a közönséget: a színpadon tett minden gesztus, a koreográfia, a színészek játéka mind egy nagy összefüggésrendszer aprólékosan végiggondolt része, ahol a külső csillogás nem megengedett, csak nagyon őszinte, nagyon mély gesztusok, szavak és látvány. A színház kitágul, ezúttal a film kifejezési lehetőségeivel.
A filmkészítés első epizódja Rudolf trónörökös és unokatestvére, Habsburg-Toscanai János Szalvátor főherceg (Jean Salvatore), majd Vetsera Mária beszélgetésével kezdődik. Mnouchkine olvasatában a megváltó névre hallgató Szalvátor főherceg és Rudolf szocialisztikus eszméket vall. Rudolf éppen ilyen irányú kiáltványát fogalmazza meg, gondolatszabadságot, szólásszabadságot, az állam és az egyház szétválasztását, a halálbüntetés eltörlését, pacifizmust, a szövetségi rendszer megváltoztatását, Németország helyett Angliával, Franciaországgal való szövetséget, a kolonializmus elítélését, a nacionalizmusok ellenében európai patriotizmust hirdet. Ezek utolsó órái meggyilkolása előtt.
(fotó: Théâtre du Soleil)
A második jelenet keretét adó jelen időben a rikkancsok már Ferenc Ferdinánd meggyilkolását jelentik be. A cselekmény a cselekményben, a film a színházban Verne emigránsaival folytatódik: a hajó 1895-ben Cardiffból indult, s a színházi cselekmény antikapitalista olvasatában egy nagyiparos testvérpár letérítette biztonságos útvonaláról, hogy üzleti érdekeinek megfelelően Ausztráliába utazhasson. A Tűzföld környékén futott zátonyra – ez azonban csak egy későbbi epizód.
Amerika déli csücskére, a Magellán-fokra indult Charles Darwin is földkörüli útján: az előadás igen szórakoztató jelenete Darwin és Viktória királynő megbeszélése: Darwin kifejti, hogy van egy terület Dél-Amerikában, amelyet még senki nem birtokol, egy szigetvilág – Viktória komikus kapzsisággal reagál: ha még senkié, akkor én akarom, legyen az enyém.
Chile és Argentína közben minden ellenségeskedése ellenére is az utolsó percben kiegyezik a határokról – éppen a hajó zátonyra futása előtti epizódban –, nehogy Anglia lépjen be a területre. Mnouchkine Jean Salvatore történetét a színházi cselekménybe illeszti: az 1890-ben Orth hajóskapitány névre hallgató, családja által kitagadott egykori főhercegnek a valós történelemben nyoma veszett, a Soleil a helyi indiánok vezetőjeként és a gonosz fehér emberekkel szembeni védelmezőjeként hozza vissza az eltűnt főherceget: az ő segítségével menti meg egy helyi indián a hajótörötteket a biztos haláltól. Patagónia kormányzója közben úgy határozott, hogy ezúttal nem vállalja a hajótöröttek hazaszállításának óriási költségét, s a szigetet az angolok helyett, akik éppen fenték rá a fogukat, maguknak a hajótörötteknek adományozza. Itt volna az utópia világának nagy lehetősége, hogy a hajótöröttek megalkossák társadalmukat a szigeten. A két angol nagyiparos s a volt fegyencek kapzsisága miatt azonban, miután aranyat találnak a szigeten, véres harcba kezdenek.
Szalvátor főherceg és Rudolf trónörökös mellett (Szalvátor egyébként Vernével is levelezett, aki állítólag Sándor Mátyás alakját részben róla mintázta) többször is megjelenik a darab jelen idejében Jean Jaurès, a szocialista eszméket, a pacifizmust hirdető nagy formátumú politikus, akit a világháború kitörésekor meggyilkoltak. Az ő halála vet véget annak a reménynek, hogy ellen lehet állni a háborúnak, s lehet küzdeni a társadalom jobbra fordulásáért, az emberiség közös, jobb jövőjéért. A világ haladhatott volna ebben az irányban is, a tudomány, a technika, a társadalom erre is kész lehetett volna.
A „filmen” Szalvátor tárgyal a hajótöröttekkel, hogy végre megalkossák Utópia szigetét, kihasználják a nagy lehetőséget az emberi egyenlőségen alapuló társadalom megteremtésére – itt térnek vissza az első epizódban Rudolffal folytatott beszélgetés eszméi. Az erőszak azonban győzedelmeskedik – a filmforgatás idősíkjában július 29-e van, amikor be akarják fejezni a forgatást: megtudják, hogy megölték Jaurès-t, aki a háborúellenes összefogás nemzetközi vezetője lehetett volna. Be kell fejezni a filmforgatást: az arany fertőz, a volt rabok megpróbálják a hajóról megszerezni, azonban egymást ölik meg – Szalvátor indiánjait kívánja megmenteni a piszkos aranytól: Yurast, indián barátját, aki a hajót is megmentette, indulásra kéri, hagyják el a szigetet: keressenek egy sziklát, amelyen világítótornyot építhetnek az éjszaka sodródó hajók számára. Végül – ez az előadás lezárása – útnak indulnak. Előttük „repül” az előadás során sok különböző helyzetben előkerülő groteszk madár (egyike a zseniális kellékeknek), amelyet hosszú pálcán mozgat egy színész. „Az egész legénység, a filmkészítők és az Őrült Remény személyzete a hosszú csónak fedélzetén vannak, amelyet Yuras és Szalvátor navigál, hajóznak, hogy megtalálják az ideális szigetet, amelyre felépül a világítótorony.”
Egyes kritikusok túlzott optimizmussal vádolták a rendezőnőt a Fol Espoir végéért, én azonban nem éreztem benne a felhőtlen optimizmust. Inkább azt, amit egy interjújában vallott: a színháznak ellenállást kell tanúsítania, minden nehézség ellenére, töretlenül megőriznie a társadalmi értékeket, a kultúra küldetésének fontosságát, mely napjainkban talán még inkább megkérdőjeleződik, mint korábban. – Az előadás végén szomorúsággal is távozunk, történeteink és történelmünk, kis és nagy narratíváink újragondolásának szándékával, ugyanakkor a különleges színházi pillanatok felemelő, katartikus élményével.
FRIED ILONA
