Ha a darab motívumvilágát akarnánk jellemezni, azt mondhatnánk: olyan, mintha Csehov a tizenkilencedik századból a huszonegyedikbe költözött volna, talajt vesztő földbirtokosok köréből munkájukat vesztett bányászok közé. (Az áthallások tudatos forrásválasztásból fakadnak, a mű azonban a szerzői példaképtől sokkal jobban elszakad annál, semmint hogy átdolgozásnak lehessen tekinteni.) Ha pedig a darab stílusát akarnánk érzékeltetni, azt mondhatnánk: olyan, mintha Csehov a – szelíd iróniával átszőtt – drámai ábrázolásmódját felkínálná Hrabalnak, hogy színezze át tragigroteszkre, hadd késztessenek hangos nevetésre a sírni való helyzetek.
A szerző, Székely Csaba kortárs és (geopolitikai) sorstárs, Marosvásárhelyről. Darabjával a határokon belüli szűkebb szakma tavaly ismerkedhetett meg a pécsi Nyílt Fórumon, ahol a színházi dramaturgok szervezte tanácskozás résztvevőitől kiérdemelte az új drámatermés legjobbjának járó díjat. (Ezt pár héttel megelőzően Erdélyben már volt egy alkalmi bemutatója: fesztiválprodukcióként egy fiatal csapat, a Dupblat Társulat workshopjának eredményeként került színre.) S ha mélységben, összetettségben a Bányavirág nem célozza is a fentebb említett klasszikusok életművének meghatározó darabjait, Székely Csaba tragikomédiájára bízvást jelentős színházi karrier vár: máris bemutatta két további együttes. A Sebestyén Aba rendezte marosvásárhelyi előadást (a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának közös produkcióját) a budapesti pinceszínházi premier követte, amelyet Csizmadia Tibor rendezett.
Bozó Andrea, Széles László és Kaszás Gergő (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Az utóbbi produkció színpadképe (tervezte: Cziegler Balázs) elferdült világot mutat, a lepusztult falusi lakókonyha naturalisztikus berendezésének egyúttal a stilizáltságát is hangsúlyozva. Ez a kettős közelítésmód jól illeszkedik az írói nyelv azon jellegzetességhez, amely az alapvetően köznyelven megszólaló párbeszédekbe elsősorban tájnyelvi szerkezeteket illeszt, de olykor másfajta stílusrétegből származó fordulatokat is beemel. Nem skanzenban vagyunk – érzékeltetik a mondatok és a színpadi megjelenítés is –; bájos idillt a nyomor közepén csak a „magyarból” rendszeresen idelátogató tévéstábok szeretnének megrendezni. S bár a népviselet és a magyar zászló e célra be van készítve a ládába, és a népdalcsokor is tetszetősen össze van állítva, a hagyomány szóról az itt élőnek – vajon miért is?! – egészen más jut az eszébe. „Minden reggel, mikor felkelek, kicsit őrzöm a hagyományokat (…), aztán ha meglátogat a doktor egy-két-nyolc pohár végett, odaadom neki, őrizze ő is egy kicsikét. S akkor őrzi ő is a hagyományokat, tölti magába rendesen” – mondja keserű iróniával Iván (Kaszás Gergő). S hogy a két főszereplő, Iván és Mihály (vö.: Ványa bácsi), a munka nélküli bányász és a falu orvosa (Széles László) egész nap vedel, akárcsak a település többi reményvesztett lakója, a modern kori „hagyományoknak” csak az egyike. A másik ennél jóval nagyobb érdeklődést kelt a kívülállók körében: az öngyilkosságok kimagasló száma. A kíváncsiság persze sokkal inkább a borzongató kuriózumnak szól, az okokkal ugyanakkor szemmel láthatólag a helyi döntéshozóknak sem igen akaródzik szembenézni.
Az összes szereplő az élete végleges befulladásának határán jár, ki még innen, ki már amonnan. Kaszás Gergő jéghideg mimikájú, indulatosból rezignálttá higgadó Ivánja talán korábban még valóban bízott abban, hogy ha így-úgy megsegíti súlyos beteg apját a másvilágra távozásban, az örökségből új életet kezdhet. Széles László darabos mozgású, delirált, tétova orvosa már maga sem hiszi, amiről nemrég még zagyvált valamit: hogy – feleségestül, gyerekestül – valaha is elmenekül erről a reménytelen helyről. A falu dögös macája (Bozó Andrea) ennek ellenére bepróbálkozik nála, és bár mellbedobással is veszít, azért egy kicsit még hitegeti magát, hogy nem teljesen mindegy az egész. Az elgyötört tekintetű, indítékhiányos szomszédasszony (Vándor Éva) még hinne valami változásban; Iván iránti kitüntetett figyelme és gyengédnek szánt gesztusai azonban durva visszautasításba ütköznek. Lúzerségre predesztinált, kissé ütődött, folyton vigyorgó és kényszeredetten toporgó férje (Tóth József) ezenközben úgy dönt, hogy – feladva a mindennapi életversenyt – személyesen is hozzájárul az öngyilkossági ráta rejtélyes növekedéséhez.
Szórakoztató előadás, amely közel jár a darabban lappangó mélységes szomorúság kibontásához is. Hogy azonban mind a groteszkumot, mind a tragikumot illetően saját lehetőségeinek alatta marad, az talán csak a frenetikusan nevettető és fájdalmasan szívszorító marosvásárhelyi előadás láttán válik feltűnővé. Amelynek tragigroteszkjében szinte magától értetődő, hogy a 130. zsoltárt (NB. A mélységből kiáltok hozzád) már senki nem tudja megkülönböztetni a Gyere velem a Hargitára kezdetű sivár giccstől. Miként az is, hogy senki nem gondolja: érdemes lenne a külvilág számára akár egyetlen tartalmas, őszinte mondatot is megfogalmazni: felkiáltani a mélységből.
DÖMÖTÖR ADRIENNE
