Gyõri Nemzeti Színház

Gyõri Nemzeti Színház hatalmas színpada zsúfolásig teli. Bal szélén a Németországban élõ Giza polgári jólétrõl tanúskodó "térfele" (tekintélyes méretû házrész, tágas földszinttel és alpesi asszociációkat keltõ virágdíszes erkéllyel), ettõl jobbra pedig a pesti nõvér, Orbánné lépcsõzetes emelvényeken szeszélyes összevisszaságban elhelyezkedõ, sok helyszínbõl összeálló élettere (saját szobáján kívül barátnõje, illetve szerelme lakása, a presszó, a mozi, és még sorolhatnánk). A színpadkép nemcsak a két Szkalla lány körülményeinek éles kontrasztját jelzi már az elsõ pillanatban, hanem az itthon maradt testvér életének zûrzavaros voltát is. Sokatmondó díszlet, annyi bizonyos; ha úgy tetszik, túlságosan is sokatmondó, hiszen a történetet figyelmesen követõ nézõk minderre maguktól is rájöhetnének. Ez pedig már az elõadás kezdete elõtt elõrevetíti annak a valószínûségét, hogy a Macskajáték legújabb változatának rendezõje, Verebes István vajmi keveset fog bízni a közönség fantáziájára.

És bár a produkció első pillanata ennek ellentmondani látszik (a darab első szavaiban emlegetett fénykép - a két nővért viruló ifjúságukban ábrázoló fotográfia - egy hullámvonalakkal teli, vetített téglalap csupán), a következőkben irgalmatlanul megmutattatik szinte minden és mindenki. Az Orbánné emlékeiben felbukkanó férj vagy a nővérének szóló beszámolókban emlegetett tejcsarnokos asszony, a fogorvosnő éppen úgy megjelennek testi valójukban, mint Giza játszadozó unokái vagy a szolgálatára rendelt ápolónő (a néma vagy csaknem néma statiszták vonásait - a figurák arctalanságát érzékeltetendő - könnyű kendő fedi el, amitől kirakati bábukra emlékeztetnek). Ha a szövegben arról esik szó, hogy az egyik szereplő egy taxi hátsó ülésén fogdossa a másikat, akkor elénk tárul az egész jelenet, ülésestül és "akcióstul"; ha a főhősnő szerelme, Csermlényi Viktor koncertet ad a művelődési házban, akkor valóban hallhatjuk, amint az imént még mozit jelző helyszínen elénekel egy édes-bús dalt; ha Egérke beszámol arról, hogy Orbánné bőszülten a vécécsészébe hajítja a Csermlényinek szánt ebédet, akkor láthatjuk, miképpen repülnek a jobb sorsra érdemes fánkok (bár nem éppen a toalettbe, de az idős amorózó lakását jelző színpadrész felé); sőt egy fehér nyakfüzér segítségével még annak is tanúi lehetünk, hogyan boríttatnak az álnok barátnő fejére a grízgombócok.

Baranyai Ibolya és Margitai Ági | Benda Iván felvétele

A nézőt mindenféle agyi tevékenységtől megkímélő megoldásoknak pedig ezzel még távolról sincs vége. Orbánné világának színtelenségét demonstrálandó például szobája és a hozzá kötődő többi helyszín "szürkében van tartva", a lánya által cipelt bevásárlószatyor tartalma fekete-fehér (beleértve például a dinnyéket is), a társbérlő sokat emlegetett (hősnőnk által "elkommunizált", majd vörösborral leöntött) türkizkék ruhája pedig tökéletesen seszínű - mindez igencsak ellentmond Giza előadászáró szavainak, melyek szerint húga nálánál sokkal teljesebb és változatosabb (azaz színesebb) életet élt.

Előadászáró szavakat említettünk - nem véletlenül. Verebes ugyanis (a fentebb említett meglepő ötletek tetejébe) elhagyja a darab végéről Orbánné öngyilkossági kísérletét, az aggódó Giza látogatását és a nevezetes nyávogási jelenetet. Ez a drasztikus dramaturgiai beavatkozás önmagában is erősen aggályosnak mondható (képzeljük csak el például a Hamletet az ötödik felvonás nélkül); ráadásul, mivel hősnőnket kései szerelmébe belerokkant, magába roskadt vesztesként hagyjuk magára, gyökeresen megváltoztatja a darab életigenlő végkicsengését, nem szólva a jelenet stilisztikai megoldatlanságáról. Ha ugyanis Giza nem valóságosan, hanem csak összetört húgának képzeletében jelenik meg (elhagyva a tolószéket, majd visszaülve bele), akkor ebből két dolog is következik: egyfelől az, hogy a nézőnek hirtelen használnia kéne az eddig következetesen elnyomott képzelőerejét, másfelől, hogy a bőségesen adagolt elidegenítő effektusokat meglepetésszerűen felváltó érzelmes zene hatására egyszerre csak bele kellene helyezkednie ebbe az oly hangsúlyosan kívülről szemléltetett világba. Ez pedig az utolsó néhány percben természetszerűleg nem sikerülhet, hiába tesznek meg minden tőlük telhetőt a testvérpár alakítói: az Orbánnét megszemélyesítő Margitai Ági és a Gizát megformáló Baranyai Ibolya.

A kurta-furcsa befejezésnek persze nemcsak a közönség látja kárát, hanem Margitai Ági is, aki ekképpen nem tudja kiteljesíteni az amúgy meglehetősen árnyaltan ábrázolt (egyszerre keménynek, szenvedélyesnek és érzelmesnek mutatott) főhős alakját - arról nem is beszélve, hogy megfosztatik a darabzáró nagyjelenet színészileg igen hálás lehetőségétől. Számára alighanem csekély vigasz, hogy mégiscsak jutott neki egy hatásos felvonásvég: az első rész zárójelenete, amikor is Orbánné és a szeretője között ismét felparázslik a valamikori testi vonzalom. Ahogyan ő és a Csermlényi szerepében egészen kiváló alakítást nyújtó (a figurának nemcsak az esendőségét, hanem a méltóságát is megmutató, a megkopott hang és az elnehezült test mögött a hajdani nagy művészt és hódító gavallért is megsejtető) Simon Géza megelevenítik az egymásra találás pillanatát (egyikük - zavartan - a villanykapcsoló felé, másikuk pedig - elbűvölten - az asszony melle felé tapogatódzva), mintha egy egészen más előadásból csöppentek volna ide: szinte elektromos feszültséget áraszt a jelenet, miközben - Örkény szelleméhez híven - groteszk és mélységesen emberi egyszerre. Nagy kár, hogy mindössze néhány perc az egész...

Hochenburger Ágnes