Szegedi Nemzeti Színház

A kortina elõtti elõszínpadon egy hosszú hajú fickó kintornával a kezében musicalt énekel. Semmi kétség, fülkagyló-simogató, gördülékeny dallamok kíséretében vezetnek bennünket a szép Veronába. (Ki volt a zeneszerzõ, ez bizony kideríthetetlen.) A dalos szavú Prológ késõbb Mercutióvá vedlik. A függöny felmegy, és mi egy manézsba oltott arénában vagyunk. A háttérben óriási aranyozott kapu. Középütt anyahajó méretû porond, helikopterek le- és felszállásához éppen megfelelõ. Bizony, itt tömegével fognak vívni, hely akad bõven. A futballpályányi tér két távolabbi oldalán stadionlelátók magasított ülõhelyekkel. Ide csoportosulnak a szurkolók, akik közül néhány a helyfoglalás után veszi észre csupán, hogy nem a számára kijelölt helyen ül: körülötte más ruhájú drukkerek acsarkodnak. A díszlet- és jelmeztervezõ összeszokott páros, ám Kentaur és Bartha Andrea munkája most nem azonosítható a tõlük megszokott emblematikus, névjegyszerû értelemben, ez a díszlet és jelmez nem ,,kentaurbarthás".

Egymással szemben a két ellenséges család tagjai: "A" szektor, balra, Montague-k, "B" szektor, jobbra, Capuletek. A küzdőteret körbeölelő lelátókról váratlanul esnek egymásnak a felek. Tombol a nagy műgonddal koreografált ellenségeskedés, Pintér Tamás akciórendező és Király Attila koreográfus, mellesleg Prológ-énekes és Mercutio közös munkája. A lármás perpatvarnak a valódi fekete lovon, igen szerény kísérettel érkező Herceg megjelenése vet véget. Ebben az előadásban a Herceg kis formátumú, tőkefelhalmozó politikus, családi kincstárgyarapító: vastagon bevasaltatja a két családfőn a verekedés adóját. A zacskók nagyságából ítélve a városfő súlyosan méri a béke árát. Romeo apjától egyenesen a zsebébe, majd Páris grófhoz vándorol a pénz. Capuletnek már csupán int a város ura, tessék a fájdalomdíjat Párisnak adni. Az alig észrevehető gróf, a Herceg rokona egyben a város pénzügyminisztere is.

A küzdőtéren zajlik minden, aminek történnie kell. Mercutio és Romeo gőzfürdőben pihenik ki napi fáradalmaikat, amely a porond közepén helyezkedik el, hol felemelkedik, hol lesüllyed, egyszer kút, máskor nászi ágy vagy éppen ravatal. A fiúk izmos hátsóját épp a kellő módon nem takarja hátul a törülköző, a nézőtér csitrijeinek legnagyobb örömére. A placcon zajlik a bál, a megismerkedés, az összes vívásjelenet, ez Lőrinc cellája, templom és bármi, amire éppen szükség van. Két kivétel mégis akad, az egyik Júlia hálószobája, a másik a mantovai utca. Júlia szobája a mennyekből billeg alá, aranyozott léggömbkosár képében, amelyből az összes szöveg úgy hangzik el, mintha a két főszereplő fél lábon állva egyensúlyozna. A mantovai utcát a színpadon lévő két nézőtéri szektor összezárásával alakítják ki, ahol az üléseket hátul tartó lábazatok alatt koldusok hevernek, köztük a patikárius. A veronai eget felül kaleidoszkópszerű, középütt lukas kék tető zárja le, amelyre torzított perspektívában reneszánsz lakóházakat festettek.

A színpadon minden olajozottan, a legcsekélyebb zökkenő nélkül gördül előre. Talán nem is tragédiát látunk. Az általános jókedvbe és kacagásba semmi sem piszkít bele. Minden humoros. Mercutio, beszarok! - mondja például egy ifjú, aki az elvetélt költőt tartja vállain, bár kezeskedem, ezt nem Kosztolányi vetette papírra. Egy másik úr a kútba engedi vizeletét, hogy annak minőségét kisvártatva Tybalt ellenőrizze. Nincsenek szünetek, pihenők, megállások, így a legtöbb dolog nem is történhet meg a színpadon. Romeo és Júlia, bár találkoznak a bálon, ám ez puszta véletlenek tűnik, ami úgy látszik, immár elkerülhetetlen, az a Shakespeare nevű színész így írta meg. Bár az is igaz, egy közepes tehetségű színész örülne az elkövetett húzásoknak, Júliának például alig marad mondanivalója. Suhanunk, mint a Szeged felé robogó Dankó Pista intercity vonat.

Jobb sorsra érdemes ötletek váltakoznak itt vaskos közhelyek képi megjelenítésével. Az első találkozás hátteréül szolgáló álarcosbálon például mindenki halotti maszkot visel. Ki-ki gondoljon, amit akar. E bús élet a halál előszobája, vagy: mindannyian halálra vagyunk ítélve, mindőnk arcán ott az elmúlás csókja, vagy: ennek a darabnak gyászos leend a vége. A halál fekete lepelben aztán visszatér, hogy Király Attila (ismét!) fekete csuklyás, kaszás alakként kísérje ki a takarásba Romeót és Júliát (feltehetően azért, mert a taps előtt közvetlenül meg kell jelenniük a zsinórpadlásról aláereszkedő papagájhinta-szerű fémtraverzen, ahol alakjukat éles fény metszi ki a sötétből. A hinta köré a házakkal festett veronai ég fon glóriát, amely most lefordul és üres közepében áll a pár.)

A Király család tagjai, Levente, a papa és Attila a Vígszínházból frissen Szegedre szerződött többfunkciós (lásd: Prológ, Mercutio, Halál, koreográfia) fiú nagyszerűek e partnerek nélküli látványvilágban.

De hol van megfestve az előadásban az a pillanat, amikor az itt letagadhatatlanul éretlennek, hebrencsnek, butuskának, vagyis pszichológiai értelemben véve valódi szülőszomorító kiskamasznak játszott Júlia megérzi a szerelem igazi ízét? És a húzások között eszeveszett tempóban cikcakkozva mikor száguldunk el Romeo férfivá érése mellett? És hol szivárgott el a Herceg méltósága vagy gonoszsága, ha úgy tetszik? Mert itt csupán egy kis falu duzzogó földesurának poros dühe maradt a színpadra ügyesen dresszírozott fekete ló nyergében. A kérdések folytathatók, a játszók névsora a szegedi Romeo és Júlia-előadás szereposztásáról leolvasható.

Bóka B. László