Az idén, úgy látszik, meg sem kell várnunk a vasfüggönyt és a záporpróbát: még javában tart az évad, de már napvilágot láttak a színházi közállapotainkat és az esztendõ teljesítményeit is mérlegre tevõ cikkek. Új eleme a nyomtatásban kirajzolódó körképnek, hogy egyre több a vallomásként, interjú formában közzétett, nem egyszer szélsõségesen szubjektív helyzetmegítélés, állapotrajz. A legátfogóbb elemzéseket érthetõ módon a közös elégedetlenség és az anyagi, szervezeti gondok torlódása kényszerítette ki. Nemcsak a Nemzeti Színház építése körüli kínos vígjáték, a káosz leplezésére hivatott nyilatkozatháború, de az igazgatói szerzõdések lejártával kapcsolatos, tisztázatlan patthelyzet is.

Ezek a komor körképek általában érvényes és súlyos féligazságokat tartalmaznak. Kritikust és művészt egyaránt foglalkoztat az évad paradoxona: a sikerként felhozható telt házak és a kritika által jogosan kipellengérezett kudarcok sorozata. De még a legelmarasztalóbb, legsötétebb színekkel festett képeket értékelve is felvetődik: ugyanezek a feketét feketével árnyaló ítészek egyenként azért több bablevesbe elegendő babért osztottak ki év közben. Ezért (is) tűnik hiteltelennek most minden indulatos általánosítás. Mert nyomasztóak a gondok, égetőek a problémák. De nem igaz, amit egyes nyilatkozók állítanak, hogy nincs rendező, hogy nem létezik magyar dráma. Hogy összességében annyira reménytelenül sivár a kép. A legelmarasztalóbb kritika mellesleg a kudarcok bűnbakjának, a közönségnek jut. Csakhogy Koltai Tamás joggal állapítja meg, hogy míg az egyik színházban (történetesen a Madáchban) szisztematikus züllesztés, a másikban (Kaposvárott) szisztematikus igénytámasztás eredménye a közönség befogadói állapota.

Kétségtelen, hogy a gyengülő diktatúra alatt kibontakozott színházi fellendülés és folyamatos pezsgés az elmúlt években alábbhagyott. Mintha még a művészi igényről tanúskodó, jó színház is túlságosan sokat veszített volna fontosságából. De ez a változás csak részben következik abból, hogy a zsarnokság és a demokrácia erői nyilvánosan már nem a színpadon mérkőznek, a társadalmi komédiák legkacagtatóbb jeleneteit pedig nemegyszer a parlamentben játsszák. A közönség, amelynek - legalábbis elvben - megadatott a valóságos cselekvés, az érvényes döntések felelőssége, a színházban mintha nem keresné ugyanezt. Belenyugszik a katarzis hiányába, már csak azért is, mert az elmúlt időszakban immúnissá lett: inkább csak figyel, szórakozik, vagy bosszankodik a nézőtéren, talán még gyönyörködik is néhanap, de nem igen hajlandó a megrendülésre. Persze nincs is túlságosan sok alkalma rá...

Helyey László | Benda Iván felvétele

Mindez így igaz - ahogy a lamentációkban megjelenik -, de a színházi állapotainkat leíró, szintetizáló írások és vallomások újabban nem (csak) erről szólnak. Higgadt elemzések helyett elszaporodtak az egyoldalú, méltatlan - már-már színházundort sugárzó - vagdalkozások.

Sivatag, mocsár, zsákutca. Disneyland és vattacukor. Lángpallossal elutasított valóság, elbutult ország, moslékhoz szoktatott közönség. Botrányos színészi állapotok, végletes rendezőhiány... És ezek a színházi életünk jellemzésére itt-ott felhozott, kiragadott, ámde szó szerint idézett jelzők és metaforák még nem is a legtriviálisabbak. Hiszen az új színházi folyóirat, a Zsöllye programadó számában Cserna nemcsak sivatagnak látja, sivatagként idézi fel a magyar színházat, de működését, látszatpezsgését azzal jellemzi, hogy olyan - felesleges, nyomtalan? -, mint a "sivatagba hugyozás".

Vannak, akik számára nem kedvesebb a Szaharánál a főváros sem. Legalábbis Zsótér Sándor, több esztendős figyelemre méltó vidéki munka és egész sor feltűnést keltő, jobb-rosszabb pesti rendezés után, most azon kesereg, hogy ami itt van, az maga a mocsár, és oly mértékben rombol, zülleszt mocskol, hogy még aki a tóban lubickol, annak a bőre, a hámsejtjei alá is beszivárog a szenny, az észrevétlenül ható méreg. Kamarás Iván nyilatkozatából megtudjuk, hogy őt sem tették boldoggá az elmúlt, sikerekben gazdag évadok, sem az elért művészi rang: sommásan kifejti, hogy a mai színházat siralmasnak érzi, pályatársait gyűlölködőnek, irigynek, a fiatalokat pedig - akik (szerinte) mindent lerántanak a porba, a sárba - ostobának, jövőtlennek tartja.

Fél tucat, hasonlóan dühödt vallomás elolvasása után magyar színházat kevéssé ismerő külhoni szakember, vagy hazai laikus már-már elhiszi, hogy nálunk a fiatalok között is ritka az érvényes tehetség, egyáltalán nincs magyar dráma, és fojtogat a rendezőínség. És ez az a pont, ahol az évad java termését ismerő, korántsem elragadtatott, ám valamiféle tárgyilagosságra törekvő kritikus berzenkedni kezd. Kornis Mihály, Spiró György, Parti Nagy Lajos, Hamvai Kornél ugyan nem szorul bírálói védelmére. Szász János, Schilling Árpád, Alföldi Róbert még kevésbé. Leginkább talán a néző érdemli meg, hogy a szaksajtó segítse a differenciálásban. De ezen túl is megkockáztatom: mit várhat a színházi szakma, a színházművészet a maga leválthatatlan közönségétől, ha ilyen mértékben hiányzik belőle az önbecsülés?

Tárgyilagos szigorra, következetesen magasra helyezett mércére persze szükség van, de a mindent-mindenkit elutasító filippikák hatása csak a valamennyi érintettről lepergő osztályintőkéhez hasonló. Különösen akkor, ha ezeknek az intőknek a stílusa bántóbb a hírlapi kritikák oly sokszor elutasított hangvételénél is. Ha a hangzatos frázisokkal és látszatőszinteséggel töltött petárdák pukkanása azt a jó élményt, valódi értéket is igyekszik elhomályosítani, bagatellizálni, vagy éppen kiszorítani a néző tudatából, amire a zsöllye nyolcadik sorából emlékezett, és amire valóban érdemes emlékezni?

Nem a bírálók rózsaszín szemüvegét hiányolom, inkább csak az árnyaltabb, érték szerinti megkülönböztetés szándékát. Hogy a művész - még ha egyes szám első személyben nyilatkozik is - próbálja mérlegelni a maga közönségének elvárásait. Jusson eszébe, hogy valami okának csak kellett lennie, ha egy klasszikus vagy modern előadás húsznál többször nem megy el a Radnóti Színházban. Ha Zsótér legújabb Falstaff-variációjára valóban csak hétszer ment be a közönség. Való igaz, hogy a nyomtatott remekművek kivárják a maguk olvasóit, "elállnak" kéziratban, vagy a könyvtárak hátsó polcain. A szovjet avantgarde festők alkotásait pincében, padláson rejtegették a családtagok és az értő jó barátok, amíg felkerültek a világ nagy múzeumainak falára. Csak a színház jelenidejűségét nem lehet megkérdőjelezni.

A színház mindenféle fajta lehet, számtalan módon és szinten szolgálhatja azokat, akik hajlandóak a jegyeket megvásárolni, csak érdektelen, csak unalmas nem lehet. A siker persze egymagában semmit sem igazol, legkevésbé a művészetet. Viszont a színháznak, mint művészi vállalkozásnak figyelemmel kell lennie a nézőtér méreteire, a befogadók felkészültségére is. Emlékszem rangon aluli Shakespeare-produkciókra és Ascher Tamás pazar Luxemburg grófjára.

Kérdés, hogy a minden sikert gyanakvással elutasító bírálat, a megszólalók belső elégedetlenségét kozmikus katasztrófává tágító lamentáció előbbre viszi-e a szakmát, és segíti-e a közönséget az ocsú és a búza szétválasztásában, az amúgy is veszélyeztetett értékrend megőrzésében és újjáalakításában? Kit mi untat?

A kérdést többnyire fordítva tesszük fel: a kritikusok általában szívesebben elmélkednek azon, hogy kit mi érdekel, szórakoztat. Az unalom jogát senki sem vitatja el a csalódott, valamely súlyosabb produkcióra "tévedésből" jegyet váltó, szórakozni vágyó nézőktől, de azért többnyire sietünk megjegyezni: attól, hogy a néző nem értette, nem fogadta be, vagy éppen unta X. Y. filmjét, nagyszínpadon feszengő, stúdiószínházi produkcióját, az még remekmű marad. (És ez így igaz...)

Csakhogy az idei évadban tanult kollégáim, jeles kritikusok voltak, akik - majdnem egybehangzóan - azt panaszolták, hogy tisztesség ne essék szólván, végigunatkozták az évad (egyik) legmerészebb vállalkozását és legfelzaklatóbb színházát, Kornis Mihály az Új Színházban bemutatott Kádár-drámáit. Hét-nyolc percet leszámítva, kétórás fullasztó unalmat ígér a Kornis-drámák leendő nézőinek Tarján Tamás (Criticai Lapok 2000/5.). Előadás közben legszívesebben bebújt volna valahova szundítani Koltai Tamás (Élet és Irodalom 2000. március 3.), a Színház kritikusa pedig nem emlékszik arra, hogy valaha is annyira unt volna előadást, mint az Új Színházban a Kádár házaspárt. (Urbán Balázs: Kádár, az unalmas, Színház, 2000. április.)

A tolerancia jegyében persze hivatkozhatunk ízlésekre és pofonokra, papra és papnéra, hangzatosabban kőbe véshetjük, hogy "de gustibus non est disputandum". Tudomásul vehetjük, hogy nemcsak a nézőnek, a bírálónak is szíve joga végigizgulni, élvezni, vagy unni egy produkciót, viszont aki reakcióival értők között kisebbségben marad - mint jelen esetben én -, az jobban teszi, ha revideálja, vagy legalábbis újra átgondolja saját véleményét. Hátha elfogult, hátha téved... Hátha hitelesítetlen, rossz mércét alkalmaz, és azoknak van igazuk, akik szerint az első darab (a Kádárné balladája) "valóságos történelemóra", minden drámai helyzetet nélkülöző, érdektelen adatsort tartalmazó monológ, amit valóban képtelenség "a személyesen nem érintett, illetve nem az adott történelmi korszakot kutató nézők számára átélhetővé, izgalmassá tenni" (Urbán Balázs). Hátha a textusoknak tényleg nincs szituációs fedezetük, magyarázatuk, és ezért "drámai, vagy színházi értelemben valóban nem megokolt a két monológ nyilvánosságra kerülése" (Tarján Tamás). Lehet, hogy igaza van M. G. P.-nek, amikor egyértelműen kinyilatkoztatja, hogy "Dráma ugyanis nincsen. Az olvasva megrendítő emberi és politikai dokumentum színházi előadásra alkalmatlan anyag. Helyesen járt el a Katona József és a Vígszínház, amikor visszautasította eljátszani Kornis kéziratát, mert a szerző örvendezve a talált szövegnek, elmulasztotta íróilag, művészileg megformálni. Drámává tenni." (Népszabadság, 2000. február 21.) De vajon igazságos, jogos-e a hangos elutasítás? Kételyekkel küszködve megpróbáltam felsorakoztatni ellenérveimet.

De mielőtt a szerintem felkavaróan izgalmas színházi este - esetleg Kornis Mihály definíciós ajánlatát elfogadva: színházi esemény - megkésett prókátorának szegődnék, önkritikusan fel kell idéznem a Kornis-drámák kötetéről írott saját kritikámat (Közös bűneink színpada, Criticai Lapok, 1999. október). És a polémia méregfogát kihúzva belátni, hogy magam is kérdésként tettem fel: vajon az a megrendítően drámai helyzet, amelyben Kádár János Nagy Imre újratemetésének napján szót kér a Központi Bizottság és a Történelem ítélőszéke előtt, azonos-e magával a (megírandó, történelmileg esedékes) Kádár drámával? Hiszen bennem is felvetődött a megkerülhetetlen kérdés: ha elfogadjuk, hogy a politikus önmagával vívott, következetlen küzdelmében benne feszül a klasszikus shakespeare-i dráma lehetősége, vajon kicsoda, és hol jelenik meg Kádár János ellenfele? Én is azt állítom, hogy Kádár felemás módon mentegetődzve, tiltakozva vállalt kínzó felelőssége drámai helyzetet, feszültséget hoz létre, mégsem dráma.

A szöveg azonban engem olvasás közben is arról győzött meg, hogy történelmi érdekességén, dokumentációs értékén túl, tartalmaz olyan pszichológiai elemeket, megjelenítésre érdemes szituációkat, amelyek érdekes kihívást kínálhatnak a színháznak. Különösen a Beszélőben publikált, lábjegyzetes - ily módon kommentált - Kádár-beszéd tükrözte érezhetően Kornis írói szándékát és tehetségét.

Nagy kár, hogy az Új Színház bemutatóját nagy ambícióval felvállaló Ács Jánosnak - a kommentárok nélkül nem sikerült feldúsítani, kibontani, igazán korképpé tágítani a drámát. Elképzelhető, hogy a programszerűen vállalt puritanizmust, a figyelemeltereléstől, a giccs fenyegetésétől tartó szikárságot vitte túlzásba. De az is igaz, hogy a címszereplő, Helyey László sem vállalta fel (Szigethy Kádár-drámájának kongeniális főszereplőjével, Blaskó Péterrel szemben) teljes empátiával saját történelmi főszerepét. Helyey esetében sem a színészi képességeken múlt, hogy valóban nem tudott a szereppel mit kezdeni. Egy, a Magyar Nemzetben közölt interjúból is érződik, hogy a színész, Kádár alakjának megítélését és a mű politikumát távol tartva önmagától, magában a vállalkozásban sem hisz. "Sokat gondolkodtam azon, minek is szól a ma közönségéhez Kádár? Mi szükség van erre? A rendezőnek, és feltehetően az írónak is az a véleménye, hogy szembe kell néznünk a múltunkkal." (2000. február 9.) Ennek hallatára riporterként biztosan feltettem volna a kérdést: vajon várható-e teljes értékű művészi alakítás, ha a színész maga nem éli át a szembenézés igényét.

Állításomat, miszerint a mű, a "talált tárgy" történelmi súlya és verbális ereje elegendő gyúanyagot tartalmaz ahhoz, hogy felfűtse a színpadot és a nézőteret, ezért nem tudom az egyszereplős produkció szuggesztiójával alátámasztani. Mégis megkockáztatom: az alaphelyzet drámaiságán túl, a zaklatott, szerkesztetlen szöveget hallgatva igenis kibontakozik az az őrületbe torkolló lelkiismereti dráma, amely a tettes bűnét a felelősség tudatával és elhárításának szándékával ütközteti. Kádár litániája nem menti, csak magyarázza a történteket és a történelmet. De a konkrét eseménytörténeten túl is érdekes és hatásos a megbomlott agy működését leplező és leleplező szöveg és magatartás is. A mentség és az önvád ütközése. Aminek késői tanújaként lehet háborogni, tiltakozni, feszengeni, de unatkozni - véleményem szerint - a legkevésbé.

Hasonlóképpen értetlenül, de talán még több fenntartással fogadtam a Kádárné balladáját is elutasító véleményeket. És nemcsak azért, mert ezúttal a színésznek, a nagyon tehetséges Nagy Marinak, valamennyi kritikus által elismert alakításával, jellemalkotó tehetségével, következetes empátiájával sikerült felépíteni a rábízott figurát, ugyanakkor megemelnie a színpadon elhangzó, banalitásában hiteles szöveget. Hanem azért is, mert az interjú szöveg minden mondata mögött felsejlett a mondanivaló második (mélyebb) rétege: a köznapiság apoteózisa és intellektuális átvilágítása. A protokoll mögött kirajzolódó bolsevik rozsdatemető. A sokak által kifogásolt szürkeség az asszony monológjában ezer árnyalatban jelzi és jellemzi a helyzetet s a hősnőt; éppen a visszafogott leleplezésen keresztül válik a köznapiság történelmivé, a kommunista hitből és elfogultságból eredő értetlenség hol komikussá, hol nyomasztóvá, már-már kínossá is. Különösen az egyfelvonásos darab záróakkordjában, a végső kérdések suta és mégis súlyos megfogalmazásában ragadott meg - a nézőtér hangulata alapján nemcsak engem -, ahogy Kádárné balladájában a magán- és a közélet drámája találkozik.

Ezért szomorított el, hogy az unalom bélyegét a produkcióra sütve a kritika elkedvetleníti, lebeszéli a Kádár-drámákra kíváncsi nézőket.

Gondolom, sőt el is fogadom, hogy tanult kollégáim minderre - teljes joggal - azt válaszolnák: ez a csalódás viszont az én magánügyem. Ellenvéleményem bocsánatos tévedés, vitára sem érdemes ízlésficam. Csakhogy megkockáztatom: a politikai színházzal, sőt, a színház politikumával szemben újabban divatossá lett fanyalgás és egyértelmű differenciálatlan elutasítás is kortünet, ami olyan esztétikai vitakérdésekhez vezet, melyeket a rendszerváltozás első évtizedének lezárultával időszerű és érdemes is lenne végre feltenni, és végigvitatni. Már csak azért is, mert a fenyegető, újfajta ízlésterror veszélyét akkor kell elhárítani, amikor még nem érvényesül. Amikor még van színház, rendező és kritikus, aki hisz abban, hogy a kortárs dráma palettájának minél gazdagabb színválasztékához az érvelő, dokumentatív - horribile dictu - publicisztikai dráma, illetve színház is hozzátartozik. Ezeket lehet vállalni, szeretni és utálni, de kirekesztés helyett célszerűbb bírálni, minősíteni, és érték szerint differenciálni is. Meg hát persze - unni is lehet.

De legalább ne legyen kötelező.

 Földes Anna