Új Thália Stúdió

Vajon a személyes olvasói élmény, a régi alkotói vágy csábít arra egy fiatal színházcsinálót, hogy - nem 1311-es cselekményidejét, hanem dramaturgiai alkatát tekintve - õsöreg darabot, porló kövületet válasszon? Vagy tán a játszási hely, a befogadó színház tesz ajánlatot, vélvén: az eredetileg 1942-ben, a Nemzetiben bemutatott (akkor a háború fenyegetései miatt speciális erkölcsi tartalmakat is magába sûrítõ) mû allegorizáló költõisége, inkább regényes - és még így is lomha -, mintsem drámai karaktere ma is érdekelheti a nézõket? Vagy csupán a tisztelgés szándéka vezette a színházat és a rendezõt is: Márai Sándor születésének centenáriuma (az alkalom, mely jótékonyan növeli az ismertséget, népszerûséget, és biztosabban nyitja meg az anyagi támogatás esetleges forrásait)?

Akár így, akár úgy, az Új Thália Stúdió szinte nézhetetlenül unalmas előadásának létrehozója legalább tisztában volt azzal, hogy nagy kalandra (nem kizárt: a lehetetlenre) vállalkozik. Szákás Tóth Péter - és a dramaturg, Góczán Judit f. h. - fölmérte: A kassai polgárok csakis nagyszínpadon állna meg, ha viszont egy kamarába kerül, le lehet és le is kell hántani anyagának nem egy rétegét, sőt: egészében új anyagot kell találni az eddigi helyett. Hiszen ez a példázat mostanáig öblösen, nagy gesztusokkal kísérve zengte morálját. Bátran föl kellett tehát emelni - persze jelképes mozdulattal - azt a vésőt, amelyet a színmű főhőse, a kőfaragó János mester is használ. Használ, egészen a nyitány pillanatáig, amikor egy sorsösszegző napon rádöbben, hogy ő már sosem fogja készre és tökéletesre mintázni a városa nagytemplomának szánt Szent Erzsébet-szobrot. A nőalak vonásai mások számára is nyilvánvalóan János nevelt lányának a vonásait - a "bűnös szerelem" tanújeleit - mutatják. Kristófnak, a fiúgyermeknek részben épp azért kell ezen a napon mesterlegény-vándorútra kelnie, hogy távol legyen az őt is megperzselő unokatestvértől. A szobrász házi békéje mindenestül oda, s bár ő kizárólag a művészetnek szentelné magát, ki kell lépnie viaskodó egyedüllétéből. Kassát - királyi felhatalmazással - a nádor Omodé hadai vennék birtokba. Az urbs véres harcban sikeresen ellenáll; a nádor szívében János mester vésője a lázadás rettenetes tanújele. A felséges kegyelem a halálos ítélettől megmenti a tettest, de ő az életnél többet veszít: "Egy otthont, egy asszonyt és a művemet" (az asszony nem Genovéva, hanem a gyülevész ellenség által megölt feleség, Ágnes).

Rendelkezik drámai töltettel A kassai polgárok, még többel is, mint amennyi már fölrobbanthatná a művészi autonómia hitvallásával magát körülbástyázó János érzelmileg egyszerre túlfokozott és instabil világát. A nehézkes, statikus jelenetek azonban egy elbeszélő költemény lírájára és epikájára emlékeztetnek, a jellemváltozások megokolatlanok és következetlenek (ha egy majdnem-bakfis olyan hangot használ a nevelőapjával, mintha naponta háromszor szeretkezne vele, akkor mostanáig mi tartotta rejtve az érintettek előtt ezt a sokszereplős konfliktust? A harc, az ellenszegülés legfőbb szószólója, Gergely páter hova tűnik a harcból? A kérdések száma legalább tucatnyira rúg). A szentenciázó és poétikus szöveg ismétlő technikája Márai figurateremtésének erényeit is elfedi (János személyében nem a művészből lesz városát a legvitézebbül megvédő harcos: a talentuma - kézügyessége és lelkiereje - korlátozottságát felismerő, vagyis nem elég tehetséges alkotó mond le szobráról és ideáiról, hogy másfajta - kötelező, de idegen - szolgálatba szegődjék.

Szákás Tóth Péter a lehetséges dilemmák egy részével egyáltalán nem foglalkozott, a többit viszont a mű radikális átstrukturálásával, a hagyományos hangvétel elmozdításával igyekezett megoldani. A szinte csak jelzéses, az irrealitás és az álomszerűség felé tartó tér- és díszletképzés a játékmódban is letiltotta a dörgést, a kaszáló lendületet (mindazt, aminek muzeális körképét nyújtotta a Nemzeti Színház tíz évvel ezelőtti, színészóriásokkal kivitelezett, szívfacsaróan rossz előadása). Masa Richárd olyan fekete létraszerűségeket forrasztatott, amelyek leginkább a Márainál olyannyira hangsúlyos város-metafora képzettársításait gerjesztik: vertikálisba fordított városalaprajzként éppúgy értelmezhetők, mint Kassa tornyaiként, őrhelyeiként. Az itt-ott rongyokba, kötelekbe bugyolált, lépcsőire és dobogóira szűkösen rászorított díszlet indokolatlan csúfsága sajnos ezt az elvont logikát is kikezdi. A környező díszletelemek részint fölöslegesek (minek egy föl-le lépcsőzet oda, ahol nincs hagyományos tér?), részint még taszítóbb a látványuk (ilyen a süllyesztőből kikelő várostűz-pokol) és az anyaguk (ahogy azok a se súlyos, se könnyű, ki-tudja-mi fekete kubusok terpeszkednek...), illetve ellene játszanak a rendezői koncepciónak (a Szent Erzsébet-szobor lehetne szép - nem az; lehetne alig felismerhetően félig kész - nem az; lehetne a néző számára titkosan láthatatlan - nem az, giccses silányságával azonban csak a szünetben szembesülünk, az est jelentőségteljes pillanataiban a két nézőtérfél egyikéről sem igen látható). Szákás Tóth legfőbb szövetségese a fényszegény világítás, amely nem csupán az elénk táruló képet, de a darab szövegfoszlányait, a drámai időt, a mű eredendő realitását is átvagdossa, kétségesebb dimenziókba utasítja. Endresz Ágnes minimáljelmezei visszafogott színekkel, egy-egy archaikusabb ruhadarabbal öltöztetnek, hol jobban, hol rosszabbul (egy jelképpalást előbb-utóbb el fogja buktatni a sok méteres kelmével küszködő színészt).

A közreműködők szolid tornamutatványokat produkálnak a kassai bordásfalon. A királyi ítélőszék számonkérését például a magasban fejjel lefelé függő, magát térdhajlatával és lábfejével a létrafokokhoz szegező kivallatott feleli meg. A rendezőnek nem mindig sikerül az extrém státusokban és mozgásokban annyi jelentést fölhalmoznia, mint az iméntiben. Néha kínos az a szökdécselés, oldalazó kúszás, amit a színészek a létrákon és a létrák között cselekszenek. A sokszereplős darabban a szövegmódosítások és a szerepösszevonások is az alkalmasabb stúdiójátékra készítették elő a művet. A jelenetezés félénk szimultaneizmusa, idősíkcsúsztatása, a naturalizmus száműzése jót tesz a játéknak. Ágnest nem fegyverrel vagy marokkal: szóval öli meg a két martalóc - az asszony belealél az egyikük karjaiba, s szép, hogy ez a figurakettős szinte szobormű (s aztán a halott asszony a szoborasszony lábánál lel holtában elnyugvást. Ezt a helyet a kompozícióban János mester önmagának, a maga allegorikus másának szánta!).

Ebben a transzponált - létrafokos és lefokozott - megjelenítésben a szerephalmozó ifj. Mucsi Sándor és Huszár Zsolt sem törekedett jellemfestésre, az alakok elkülönítésére. A Márai-stílus úgyis elnyomná a figurák egyénítését: Sándor mester A kassai polgárokban egy nagy kőtáblát faragott (rajta talán ama calais-i polgárok, sőt esetleg a Georg Kaiser-dráma ihlette csoportozattal), s nem individuumokat. Elég hát, ha a jelmez és a pozíció játszik, a színész pedig szűrten, értelmezetten, majdhogynem érzelmek nélkül artikulál. A Mucsi és Huszár rajzolta alapképlettől Kokics Péter f. h. (Kristóf, a mester fia) színtelen igyekvéssel, Venczel Valentin (Jakab polgár) rutinos méltósággal, Puskás Tivadar (Gergely páter) takarékos személyiségvázlattal, Olsavszky Éva (Szabina, a dajka) a görög drámákat és a népköltészetet idéző jelenléttel tér el. A május 18-i estén Szákás Tóth Péter maga is hozzájárult, hogy a bizonyára egy tónusúnak - noha sok árnyalatúnak - elképzelt színészi játék még szórtabb legyen. Neki kellett az úgymond egy malőr miatt hiányzó aktor szerepét (Albertus, egy író) beugrással átvennie, s ezt becsületes szövegtudással, távolságtartón meg is tette. (Remélhetőleg Bertók Lajos már egészségesen visszatért A kassai...-ba, de megjegyzendő: kevesek miatt marad el annyi előadás, változik annyi szereposztás, mint őmiatta.

Melkvi Bea fh.

Melkvi Bea f. h. Genovévája oly dacos, durcás és érzéki, hogy tovább bonyolítja a már jelzett szituációs tisztázatlanságot (mi történt közte és János, közte és Kristóf között?). Venczel Vera Ágnes-kisgyémántja a legemlékezetesebb, legteljesebb, bár az általános homályban és visszafogottságban - ahol még a tűz is matt fehéres fekete lángnyelvek mozdulatlanságával csap föl - neki sem lehetett célja a fájdalom ragyogása. Gáspár Tibor, aki sorozatban formálja a rokon jellegű és léptékű főhősöket, nem sokat oldhatott mondandóinak retorikusságán. Eszköze - kétséges eszköze - a lefojtottság, már-már rezzenetlenség (amit egész fizikuma verejtékesen megszenved). Az Ágnes, illetve Genovéva iránti érzelmeinek tényleges hőfokáról a rendezés kevéssé informál, közhelyes föltételezésekre kell hagyatkoznunk. Gáspár oldaláról viszont sikeres az indító Kristóf-jelenet, amelyben egy fehérből vörösbe csurgó végtelen vörös posztócsík (vég vászon? szőnyeg?) felgörgetése, a csusszanó kelme tipró meg-megállítása azt a jelképes nyelvet is előlegezi, amelyet az előadás aztán - talán az anyag ellenében, a Kassán született regény- és naplóíró Márai Sándor darabja ellenében, azaz hát: érdekében - el-elfúlva, dadogva is alig tud beszélni.

Tarján Tamás